"1956. december 9-én reggel megcsókoltam anyámat, és azt ígértem neki, hogy ebédre hazaérek. Ígéretemet némi késéssel váltottam be, 1960. augusztus 20-án érkeztem haza, igaz, még a délelőtti órákban. A szóban forgó ebéd időközben elhűlt és elpárolgott.”
(Részlet az előadás szövegéből.) - Eörsi István
Örkény Stúdió - Előszoba
Minden tiszteletem Eörsi Istváné a munkássága kapcsán - ezt azért szeretném előre leszögezni. De azért ... a fenti néhány sor mára már egy jó sztori, a hallgatóság derül rajta, viccesnek érzi. De hogyan érezte magát az az asszony, az az édesanya, aki a forradalom utáni vérgőzös időszakban hiába várta haza a fiát? Belegondolok, hogy amikor a gyerekem a munkája kapcsán nekivág az országnak, s tudom, odakint csúszósak az utak, és ő megígéri, hogy küld egy üzenetet, ha célba ért, de az üzenet nem jön, mert valami, valaki kiverte a fejéből és esetleg csak órákkal később jut eszébe ... nem kívánom azt a gyomorszorító érzést senkinek! Mit élhetett át ez az asszony, aki ki tudja, mikor kapott csak először hírt a fiáról? Ma már talán ő is elmosolyodik (ha még él, nem tudom), ha hallja ezeket a mondatokat, de akkor a poklok legmélyebb bugyrait járhatta meg. Biztos vagyok benne. Úgyhogy csak óvatosan gyerekek!
3 megjegyzés:
Szerintem most rossz nyomon jársz, mert amiről itt szó van, az egy közlési mód... nem tudnám pontosan nevén nevezni, talán szarkazmus... De én úgy érzem, ezzel a "humorral" éppen hogy érzékeltetni akarja az író, hogy mennyi minden megtörténhet egy pillanat alatt az emberrel, milyen gyorsan fordulhat a sors kereke a nem várt irányba, és azt is, hogy ezek az évek tényleg milyen kegyetlenek voltak. Nem lehet mindig lírázni, hosszú mondatokban leírni a bánatot, a kínokat, a reménytelenséget... nekem ebben a megfogalmazásban ugyanúgy ott vannak ezek a háttérben, csak nem csöpög belőlük a maszlag.
Értem én, ha szarkazmus ... végül is, ma már minek siránkozni a múlton (ezt talán csak én gyakorlom e kies honban), de azért bennem ismeretlenül is megszorult a levegő, hogy hogyan lehetett túlélni egy ilyen napot, hetet, hónapot... az éveket. Mert a fiataloknak nyilván könnyebben, hiszen ott voltak idegenben, célok voltak, feladatok, de egy anya itthon ült reszkető, bizonytalan szívvel. Az ilyesmi még manapság is iszonyúan nehéz, hát még akkor, amikor csak a titokban kapott üzenetek vagy a ritkán érkező levelek maradtak kapcsolatnak.
Oké, te most csak így tudod látni. Valószínűleg a szerző is így látja, csak másképp fejezi ki, pont ezt mondom. Pl. amikor írja, hogy az ebéd "elpárolgott": nyilván nem konkrétan kell érteni, hanem én éppen azt látom benne, hogy az anyának nem volt többet kinek főzni. Szóval ilyesmi.
Megjegyzés küldése