Döbbenet ...

  Általában nem jellemző rám, hogy amolyan katasztrófa-turistaként nézegetnék híradós oldalakat, de az éjszaka történteknek még mindig a hatása alatt állok. Eszembe jutott, hogy hány alkalommal vártam az sms-t, hogy rendben odaértek, vagy szorult görcsbe a gyomrom, ha a tervezett időhöz képest negyed órát késett a busz. A mai napig képes vagyok a repülő útvonalát követni a radaron, ha a kicsi utazik, vagy várni a harmincnehányéves egyetlen sorát, hogy baj nélkül hazaért vidékről. Bele sem tudok gondolni, mit élnek át most azok, akik ebben a borzalmas tragédiában érintve vannak. A szülők, de még a diáktársak is, akiknek más lapot osztott az élet, nem azt, mint a jobb oldal első néhány sorában ülőknek. Nem vagyok érintett, mégis ... könnyek szorongatják a torkom. Együtt sírok azokkal, akiknek ezen az éjszakán örökre megváltozott az életük. Elveszíteni egy gyermeket, ennél nagyobb tragédiát nem tudok elképzelni. Ilyen értelmetlenül, felfoghatatlan hirtelenséggel végképp. Fogalmam sincs, hogyan lehet ezt feldolgozni, lehet-e egyáltalán. Nem vagyok a szó szoros értelmében vett hívő, de most önkéntelenül is elmormoltam értük egy imát. Biztos vagyok benne, hogy nem segít, mégis ... ezeknek az idegen embereknek a tragédiája most nekem is fáj. A gyertyák ma értük égnek.