*
Elakadtam. Lehet, hogy nem kéne elkapkodni a blognyitást.
Miért nem jó ez nekem, csak így a „fiókban”, ha egyszer úgysem akarom, hogy
olyanok is olvassák, akik ismernek, vagy akik magukra ismerhetnek? Viszont amíg
ezen nyavalygok, addig sem rakom oda a vacsorát.
Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de így 50 után ez az
egyik, amit a legjobban utálok, hogy háztartást kell vezetni. Nyilván jól
ellennék egy barlangban, néha valami kis kajával. Ha sok vesz körül, akkor
úgyis csak tömöm a fejembe, aztán sóhajtozok, hogy mekkora a fenekem. Kinek jó
ez? Kinek? Például a férjemnek, akinek meg valahogy ez okoz örömet. Mármint az
evés, mert megcsinálni már nem állna neki. De én meg hidegrázást kapok, ha a
főzésre gondolok.
Amióta a fiúk kirepültek itthonról, azóta még annyira sem
izgat a dolog, mint régebben. De ez igaz a sütésre is. Kinek? Minek? Elég, ha
van itthon egy kosár gyümölcs, azzal elvagyok… néha egy-egy friss zsemle vagy
kifli, tej… senki nem foghatná rám, hogy extra-igényeim vannak.
Kicsit úgy hangzik ez az egész, mintha komolyan depis
lennék. Pedig nem. Vagy csak úgy gondolom, hogy nem, ...nem vagyok
pszichomókus, hogy megállapíthassam. Bár, őszintén, van bennem egy adag
előítélet velük kapcsolatban is. Néhányuk igazán úgy viselkedik, mintha nem ő
adna tanácsot, hanem ő szorulna tanácsra. De ez szubjektív vélemény, mert még
egyikükkel sem töltöttem el hivatalosan egy fél órát sem.
Szóval, szerintem nem vagyok depis. Talán mégis lusta
vagyok, ezzel nem nagyon tudnék vitába szállni, amikor a poros könyvespolcon
végignézek.
Depis már csak azért sem lehetek, mert van egy kutyánk. Egy
édes. Azt mondják minden kutya édes, főleg a gazdájának (és itt gazdára
gondolok, nem azokra az ember formájú vadbarmokra, akik képesek kitenni az
autópálya mellett egy doboz kutyakölyköt), de hát lássuk be édes és édes közt
is van különbség. Ez a kutya extra cuki. Milyen is lehetne egy golden
retriever. Már a neve is aranyos. J De komolyan… tuti elrontottuk, de ez az a kutya,
amelyik nem él vele vissza. A gyerekeink nincsenek már velünk, unokáink még
nincsenek, valaki pedig kellett, akit tutujgathatunk. Hát, ő hagyja. Lassan
három éve van velünk, és azóta nagyjából róla szól az életünk.
Szeretjük azt gondolni, hogy miatta nem utazunk el nyaralni,
mert nem lenne kire hagyni, de közben pontosan tudjuk, hogy a pénztárcánk nem
enged el nyaralni, de mivel ő remekül érzi magát a balatoni telken is, mi meg
vele, így tulajdonképpen senkinek nem hiányzik (nagyon) egy idegörlő utazás,
idegen nyelven karattyoló külföldiekkel, akik hülyének néznek, csak mert
idegenek vagyunk. (Oké, ez most itt enyhén szólva is igazságtalanul hangzott,
mert minden rossz tapasztalatra jutott régebben vagy egy tucat jó is, nem
szabadna a kivételeket felemlegetnem. A francba! Mégiscsak lehet valami abban a
depiben?) Szóval egy kutya erre is jó, kifogásnak. De miatta fel kell kelni
minden reggel, amikor legszívesebben a fejedre húznád a takarót és akár napokig
elő se bukkannál alóla. Miatta sietni kell haza, miatta újra és újra ki kell
bújnod a csigaházból. Egy kutyás egyszerűen nem engedheti meg magának a luxust,
hogy depressziós legyen. Mert depressziós kutya nincs, így aztán ilyen gazda
sincs.
Már látom, ahogy legalább három etológus szállna velem
vitába, de ehhez az állításomhoz ragaszkodom. Punktum.
Persze, nem vagyok én teljesen dilinyós, pontosan látom,
hogy a kutya egy önző dög, akit ennek ellenére is imádok. Mert ha ő le akar
menni, akkor addig piszkál, amíg lemegyünk. Ha enni akar, addig piszkál, amíg
felállok és enni adok neki. Ha aludni akar, akkor alszik és nem igazán érdekli,
hogy én közben a lelkemet borítanám rá.
De ugyanakkor a legnagyszerűbb társ. Aki nem húzogatja a
száját, ha én akarok menni, ki a világból. Akkor mellém szegődik és jön velem,
a világvégén túlra is akár. Mert igazán csak akkor érzi jól magát, ha velem
lehet. Akkor most mégiscsak önző? Lehet, de az ő önzése az én kapaszkodóm,
szóval csűrhetem, csavarhatom, de a kutya egy nagyszerű lélek.
Ez a kedvenc témám, biztosan még sokszor itt fogok kikötni.
Amúgy meg nyilván csapongani fogok össze-vissza. Ez az írás nem egy regény,
ahol el kell juttatnom a hősöket A-ból B-be, némi konfliktuson át a boldog
végkifejletig. Speciel a végkifejletig a magam kis életében még nagyon nem
szándékozom eljutni.
Fura, mostanában pedig sokat gondolok rá. Pedig nem akarok.
Néha erővel kényszerítem magam, hogy valami egészen másra gondoljak, ne arra,
hogy mi lesz, ha egyszer egyedül maradok. Az a variáció se dob fel, ha én
megyek el előbb. A férjem rendes ember, szeret engem és mint sok férfi, ő is
elég önállótlan lenne több mint harminc évnyi elnyomás, akarom mondani házasság
után. Egyszerűen csak arról van szó, hogy megszokta, kiszolgálják. Esténként van
étel az asztalon, a szekrényben tiszta holmi, és a lakásban viszonylagos rend,
körülötte pedig nyugalom. Hogy a számlákról én tudom, hogy mikor aktuálisak,
hogy be vannak-e fizetve, és még hányszor kell gyomorszorító idegességgel
elindulnia itthonról, hogy vajon a következő számlára összejön-e végre a már
aktuális összeg. Mert dolgoznia neki kell értük. És ezt utálom a legjobban több
mint harminc éve. Hogy ebben nem tudok a társa lenni. Talán valaha még tudtam
volna, de akkor az ő döntése volt, hogy a családra koncentráljak. Sose bántam
meg, mert a gyerekeink eljutottak minden különórára biztonságosan, nem maradt
elkészítetlen házifeladat, és legalább én ott voltam, hogy elmondhassák, ami a
szívüket nyomta.
Jó volt háttérnek lenni, én meg nem voltam az a kitörni
akaró típus. Pontosan tudtam, hogy mi a legfontosabb, és nem feledkeztem meg
arról sem, hogy mindeközben feleség is vagyok, úgyhogy most kettesben sem
kínlódunk. Jó együtt! És amilyen kevés elismerést kaptam az évek során azért,
hogy mindig mindenkinek ott vagyok, most annál sűrűbben éreztetik velem, hogy
jó volt, hogy ott voltam. A fiúk is, az apjuk is. Úgyhogy nem érzem
elvesztegetett éveknek. Csak az bánt, hogy most nem tudok segíteni, mert most
egészen más fajta segítség kellene, tudom én is. Egy fizetés, ami biztosabbá
tehetné a mindennapjainkat. De hát ez olyan sokaknak a vágya…
Látom rajta, hogy nagyon bántja, hogy nem tud úgy adni,
ahogy régen, amikor akkor is adott gyereknek, nekem, amikor nem is kértük.
Amikor mindenre tellett, nyaralásra, telelésre, utazásra, sportra, különórákra,
zongorára és sportfelszerelésre, kutyára és szórakozásra. Próbálom benne
tartani a lelket, hogy örüljünk annak, amit már megéltünk, hiszen azt már senki
el nem veheti tőlünk, de tudom, hogy a szíve mélyén keserű emiatt. Betege annak
az évnek, amikor a fiunk külföldön volt és egyszerűen képtelenek voltunk annyit
összehozni, hogy meglátogathassuk. Betege annak, hogy nem ő állta a másik fiú
esküvőjének költségeit, holott ezt senki nem várta tőle. Egy lakást adott a
fenekük alá, a srác vihette az egyik kocsit, de apa még mindig úgy érzi keveset
adott. Mert lételeme, hogy a szeretteinek adjon.
A fiunk elvált, pályát módosított, nem hajlandó betörni és
csak azt csinálja, ami örömet szerez neki, így aztán néha újra támogatni kell.
És apa maga elé helyezi megint. Talán nem helyes, de egy apa nem tudja
meghazudtolni önmagát.
A másik szerencsére megáll a lábán, de ehhez külföldre ment
megint. Nem volt egyszerű, de meglátogattuk, mert azt már végképp nem tudta
volna elviselni az apja, ha még ennyit sem engedhet meg magának.
Büszke a fiaira, akik már felnőtt férfiak és vérzik a szíve
a nagyobbikért, aki ugyanazt a kiszámíthatatlan életet éli, mint mi. Mert ő már
tudja, hogy bár 57 évesen még nem idős ember, de a napi aggódás a
létfenntartásért meg tudja öregíteni az ember lelkét.
Megint elkalandoztam, mert biztos vagyok benne, hogy nem
erről akartam írni, amikor a szüleim felé bandukolva eszembe jutott ez az egész
„napló”. Valamit egészen biztosan a feledékenységről akartam írni, aminek az
volt az apropója, hogy az apukám is az lett, igaz 80 évesen. Szívszorító, ahogy
látja az ember, amikor zavartan keresgél az emlékezetében egy olyan dolog után,
amiről előző nap beszéltünk, de már elfelejtette. Aztán kompenzál és percre
pontosan elmesél valamit, amit hetven évvel ezelőtt történt vele… a héten már
sokadszor, de erre persze nem emlékszik. Nehéz az öregség, és néha nem tudom,
hogy mi viseli meg jobban az embert, ha fizikailag látja megtörni a szüleit,
vagy ha szellemileg.
És ilyenkor óhatatlanul arra gondol, Jézusom, mi lesz majd,
ha én is… és mi lesz majd, ha az apu nemcsak azt felejti el, hogy tigristapaszt
mondtam a fájó térdére, hanem azt is, hogy aki mondta, az a lánya. Eljuthat-e
ide a feledékenysége? Vagy oda, hogy elindul a bevásárló körútjai egyikére,
aztán nem fogja tudni, hova menjen haza. Mint ahogy elindultunk Óbudára, és a
Zsigmond tér környékén azt mondja nekem, hogy ő utoljára 53-ban járt errefelé,
pedig hát istenem, olyan sokszor voltunk ott azóta is… Biztos annak van igaza,
aki azt mondja, ezeken a dolgokon ne agyaljak, ráérek ezzel akkor foglalkozni,
amikor már beütött a krach. De hát az ember már csak olyan, hogy agyal
össze-vissza, ha akarja, ha nem. Sokszor éjszakánként, és olyankor reggel
törődöttebben ébredek, mint ahogy lefeküdtem.
Igaz is, miért nem tudok egy jót aludni? Nem igaz, hogy csak
a kétszázötven-ezer forintos gyapjú garnitúra tudná meghozni az éjszakai
nyugalmat. Miért van tele a fejem gondolatokkal, amiket legszívesebben magnóra
mondanék, hogy másnap leírjam, mert vagy a regényeimhez kapcsolódnak, vagy csak
valakinek szeretném megfogalmazni nem félreérthetően a mondandómat. Így meg
eltöltöm velük a fél éjszakát, aztán reggel csak arra emlékszem, hogy jó,
magvas gondolatok voltak, csak éppen fogalmam sincs, mik. És ilyenkor megrémülök. Olyan leszek, mint
az, aki egy idő után nem ismeri meg a férjét és a gyerekeit? Vagy csak
túlpörgött a fantáziavilágom és pihenni szeretne? De lehet, ha pihentetem, soha
többé nem kapom vissza azt az álomvilágot, amit írok magamnak? Mert igenis
hiányozna. Tudom.
Mert az a világ juttatott olyasmihez, amit nagyon hiányoltam
a hétköznapokban. Az elismerést. Még ha csak romantikára szomjazó
lányok-asszonyok elismerését is. Miért csak? Mennyivel kevesebb ez, mint egy
állami kitüntetés? Egy alkalommal megszondáztattam az olvasóimat, hogy milyen
korosztályokból érkeznek. Érdekes volt az eredmény. Vagy nagyon fiatalok, vagy
már a harmincas éveiket élik, illetve idősebbek. A huszonévesek szinte teljesen
hiányoztak. Ők nyilván megélik, amit mi többiek csak olvasunk, döntöttem el. De
aztán körbenézek és már nem is vagyok ebben olyan biztos. Furák a mai fiatalok.
A nyolcvanas évek elején mi mertünk szeretni, tudtunk hinni, veszekedni és
kibékülni, tudtunk kompromisszumokat kötni és akartunk hűségesek maradni. Most
sokszor nem látom, hogy mit akarnak egymástól a fiatalok. Miért nem kell a
fiam, aki minden nő álma lehetne, és miért
kell a másik, aki jó gyerek, rendes ember, de elég öntörvényű ahhoz,
hogy nehéz legyen vele az élet? ...
*
Szerencsére időközben azért változtak a dolgok, de még élénken emlékszem, mennyire fájdalmas volt ezeken agyalni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése