Nos, belefutottam Kovácsné Dancs Hajnal FB-bejegyzésébe és ahogy belegondoltam, magamra szabtam, kicsit elkente a szám szélét, különös tekintettel a korábbi posztjaimra. Mert igen, én is rinyálok, hogy idegesítő jó anyám az öregséggel járó igenis bosszantó dolgaival, de hát nem ilyen vagyok én magam is a gyerekeim szemében máris? És mi lesz itt még húsz év múlva? Na, elsőre is álljon itt a cikk, aztán még mondom majd egy kicsit a magamét is:
"Az anyám 67 éves, kicsit félve odarak nekem néhány körtét – Fiam nem szépek a körték, de jóízűek, tudom, hogy szereted. Elteszem a körtét és a házi tejet is amit az anyám ad, mert szeretem és már indulok is. Ismét elmegyek, végzem a dolgom, szüleimhez pedig akkor megyek amikor időm van rá. Dolgozom, ott a család, a gyereknek új kabát kell, jön a vízvezeték szerelő, a barátomék meghívtak a hétvégére vacsorára, sok dolgom van, így csak akkor megyek, amikor van egy kis szabadidőm. Amikor a szüleimhez megyek, mindig viszek neki valami finomat. Megkérdezem, hogyan telnek a napjaik, ők pedig elmesélik, hogyan élnek az apámmal. Néha vitatkoznak, de aztán kibékülnek, így telnek a napjaik. Min tudnak vitatkozni még ebben a korban? Meghallgatom őt, majd ismét elmegyek. Az anyám mindig figyelmeztet, vigyázzak, hogy ne fázzak, öltözzek fel rendesen és tegyek sálat a nyakamba. Mindig azt mondja, hogy sokat dolgozom, ideje lenne már pihenni is egy keveset. Az anyám tisztában van vele, hogy az élet nem könnyű, ezért nem haragszik meg rám, azért mert ritkábban látogatom meg. Eléggé nagy távolságra lakunk egymástól. Rendszeresen felhívom őt, meghallgatom azt amit mesél, milyen volt a piacon, hogy van a testvére, milyen a kert, mi van a macskával és hasonlók.... Nem igazán érdekelnek ezek a dolgok, de tudom, hogy az anyám életében ezeken a dolgokon kívül más nem igazán történik. Nagyon bosszant amikor arról panaszkodik, hogy beteg és nem megy orvoshoz, tőlem kérdezi, hogy milyen gyógyszert szedjen, én nem vagyok orvos. A múltkor mondtam neki, hogy mennyire dühít, hogy folyton csak panaszkodik. Aztán megkérdezi kedvesen – kinek panaszkodjak, ha nem neked? Gyermekem. Meghallgatom amit mondd, de közben rájövök arra, hogy milyen rideg vagyok... Ismét eltelik egy bizonyos idő, amikor ráébredek, a szüleimnek rajtunk kívül nincs senkijük. Mi marad öregkorra? A család! Ki törődjön velük, ha nem a gyermekeik és annak családja? Minden dolgomat félreteszek és édesanyámhoz indulok. Boldogan fogadnak, anyám húst süt nekem, apám borral kínál. Én nem ihatok, hiszen vezetek, apám egyedül kortyolgatja a bort, közben jókat nevetünk. Felvettem az anyám pulóverét, mert fázom, anyám bekapcsolja a sütőt, hogy melegebb legyen a konyhában. Ismét gyereknek érzem magam, akinek semmi gondja nincs, nincsenek problémák. Drága anyám, azt kívánom, hogy élj nagyon sokáig! Azért mert nem tudom milyen az amikor nem hallom a hangod, nem tudom hogyan élhetnék, ha te nem lennél. Megértettem, hogy nem fontos a gyerek új kabátja, a barátok meghívása, a rendrakás és a fodrász, az a fontos, hogy amikor időnk van, lássuk egymást. És ne rohanjunk! Legyen időnk egymásra. Az idő telik és egyszer azt vesszük észre, hogy meglátogatnánk őket, de már nincs kit"
67 éves... én 64 leszek mindjárt. Amikor legutóbb itt voltak, csomagoltam az almás lepényből, odaadtam a maradék Nutellát, mert náluk biztosan hamarabb elfogy, kínáltam a narancsot, almát, kápia paprikát, amiből bőven vettünk, mert még a vásárlásoknál is dolgozik a régi beidegződés: hátha jönnek a gyerekek, legyen nekik is. Tudom, hogy telik nekik rá, meg is veszik, sőt..., de azért egy szülőnek adnia kell! Ha már nem adhatja minden reggel, amikor szétszéled a család és nem adhatja a vacsoránál, akkor legalább a ritka alkalmakkor, ha jönnek. Ölelem, amikor elindulnak, szporítom, a szívem nem is engedné el, pedig látom, sürgető már az indulás, várják őket máshol, vagy csak otthon akarnak pihenni. Itthon is lehetne, de hát értem én, ott az otthon. Nem költözünk kisebb lakásba, mert itt a múltjuk, a szobájuk, ha jönnek, legyen hol álomra hajtani a fejüket. Pedig van nekik, hol, de azért ez még mindig az ő szobájuk. Egyre jobban megértem a szüleimet, a nagyszüleimet, sőt, megboldogult anyósomat is. Ezt teszi velünk a korunk, a ráeszmélést, a beismerést és sokszor a lelkiismeret furdalást.
Van egy életem végéig elkísérő lelkiismeret furdalásom a nagyszüleim miatt. Akkor még a papa is élt, hetvenesek voltak, amolyan igazi idős vidéki nagyszülők, pedig ahogy pestiesen mondanák, itt laktak egy köpésre, még a kék busz vitt ki hozzájuk. A papa mindig eltette nekem az első almát, mint első unokának, együtt akasztottuk le a koronás gyümölcsszedővel a Kálmán körtéket a hatalmas fáról, mert ő még mindig biztosabb kézzel kezelte, mint én. A mama kisgyerekkorom bébiszittere, a nyári szünetek felvigyázója, tésztafélékben kimeríthetetlen kívánságlistáim teljesítője. De az évek teltek, megnőttem, megismertem a későbbi férjemet és ez a kapcsolat annyira lekötötte minden szabad percemet, hogy a nagyiékra már nem maradt idő. Amikor megtudtam, hogy nagybetegen kórházban vannak, már késő volt simogatni az elerőtlenedő inas kezeket. Nem tanultam a nagyapám halálából, a mamához se mentem, csak amikor már késő volt. Ez máig kísért és ahányszor kivisz a lábam a temetőbe, ezért kérek tőlük bocsánatot. De ahogy egyszer a nagyapám valami más kapcsán mondta, bocsánatkéréssel már tele a padlás.
A szüleimmel olyan sokat voltunk együtt, hogy nekik igazán nem lehetett okuk a mellőzésről panaszkodni. Amíg mindketten éltek és egészségesek voltak, talán nem is igényelték az állandó jelenlétünket, az unokákat láthatták eleget. Akkor is ismertem a szólást, amit egyébként ők soha ki nem ejtettek a szájukon: az unokának kétszer örül a nagyszülő, amikor jönnek és amikor mennek. A gyerekek körül is sokat segítettek, de a közös nyaralások, a balatoni hétvégék vagy hetek sem voltak ritkák. De a gyerekek felnőttek és kirepültek. A látogatások és találkozások pedig óhatatlanul is ritkulni kezdtek nálunk is, hát még a nagyszülőknél. Amíg még telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot, úgy gondoltam, jó gyerek vagyok. Igaz, ha valakitől azt hallottam, naponta beszél a szüleivel, elkerekedett a szemem, miről tudnak ennyit beszélni. Aztán apu beteg lett, egyre ritkábban jöttek ők át, én pedig nem akartam a hétvégékig várni a találkozásokkal, mentem hétközben, általában két alkalommal és félfüllel hallgattam az unalomig ismert és ezerszer elismételt régi történeteket. Közben azon járt az agyam, hogy érek idejében a lakógyűlésre vagy a kutyakozmetikushoz. Most pedig sajnálom, hogy nem írtam le edzeket a történeteket, hiszen a többségük fantasztikus korkép és családtörténet volt olyan időkből, amikről én nem sokat tudtam addig. Vittem epret vagy más gyümölcsöt, süteményt az ebédjük után, amikor apu majd úgyis megkínál a kávéjával, amit igazából egyikünk sem szeretett, de olyan szívesen kínálta, hogy nem volt szívünk ezt elárulni neki. Alaposan telenyomta tejszínhabbal, néha még kakaót is szórt rá, és úgy szolgálta fel a nappaliban, hogy Erzsébet királynő sem panaszkodott volna. Rendre be kellett számoljak arról, mi minden történt velünk és ilyenkor bizony bajban voltam. Mert mi? Dolgoztunk, kutyáztunk, aztán megint dolgoztunk és kutyáztunk, levizsgáztattuk az autót. Fantasztikus történetek, mi? Néha kirándultunk egy jót, arról próbáltam kicsit kiszínezve többet mesélni. A gyerekekről jószerivel én is csak annyit tudtam, amit az interneten keresztül láttam róluk, így arról meséltem, mert apu már egyre ritkábban kapcsolta be a gépét, amit az Ezüstnet klubban tanult meg kezelni. Cserébe ők is elmondták, mivel telnek a napjaik. Egy idő után ezek leginkább panaszok voltak anyutól, hogy apu már megint az Auchanba megy 4 kifliért, a piacra egy kiló krumpliért. Soha nincs otthon. Ő mit csináljon? Aztán lett dolga, mert ha nem kísérte el, az apu esetleg Rákosmező túlsóra is elment volna. Nem tudatosan persze. Amikor a fiam telefonált, hogy Óbudán kipurcant alóla a kocsi, be kéne bikázni, persze az aput hívtam, kísérjen el, mert mit tudok én az ilyen férfias dolgokról. Jött is. Helyesebben ő vezetett. Egyszer csak azt mondja a Kolossy térnél, hogy jé, ő itt utoljára talán az ötvenes évek elején járt. Csuklottam egyet, hiszen tudtam, hogy nem így van, és egy kicsit jobban kezdtem figyelni, amikor a behajtani tilos felé vette az irányt, vagy vissza akart fordulni a dupla záróvonalon. Megtaláltuk a gyereket, életre csiholták a kocsit és felajánlottam, hazafelé inkább én vezetek. Ami ijesztő volt, hogy apu nem is tiltakozott. A betegségek sorban csaptak le rájuk, de még előttün k is titkolni próbálták a dolgok súlyosságát. Mert nem akartak gondot okozni! Oh, hányszor mondom most én ezt a fiaimnak.
Elteltek az évek, elment az apu is, anyám pedig ott maradt egyedül a szűnni nem akaró "halálvágyával". Nem tett ő semmit a dolog érdekében, csak éppen várta, hogy hatvan évnyi csodás házasság után újra találkozhassanak. Ha az ő szemszögéből nézem, nem volt szerencséje, mert lassan öt éve várja már a találkozót. Vele sajnos megbonyolódott az életünk, mert a nagyothallása lehetetlenné tette a kommunikációt, az internetet nem használta, a mobiltelefont nem volt hajlandó használni üzenetküldésre, maradtak a látogatásaim, amikről még én is tudtam, hogy ritkák, de egész egyszerűen nem volt többre időm és erőm. Sosem volt egy barátkozó alkat, így most olyan egyedül van, hogy még az én kőszívem is majd meghasad, ugyanakkor meg haragszom rá, mert nem is igyekszik ezen túllépni és ha valaki kedvesen fel akarja venni a kapcsolatot, két rövid tőmondatban teszi ki a szűrét, legyen az rokon vagy régi ismerős. Így szinte megkönnyebbülés volt, amikor egészségileg olyan helyzetbe került, hogy nem maradhatott otthon egyedül. Az együttélés sem könnyű, de legalább tudom, hogy biztonságban van, ha gond adódik, ott vagyok, hogy segítsek és nem napok múlva találok rá, ha esetleg szélütés érné. Nem mondom, hogy nincs szükség óriási adag türelemre mellette, de hogy a lelkiismeretem végre tiszta lesz, az biztos. Félreértés ne essék, nem azért teszem, amit teszek, mert erre a tiszta lelkiismeretre vágyom. Ez csak a bónusz a remény felett, hogy anyu - még ha néha már ő sem helyesen méri fel maga körül a világot - azzal azért tisztában van, ÉRZI, hogy a lánya és a veje szeretik. Ez pedig azt hiszem, hogy a legtöbb, amit az ember nyolcvanpluszosan érezhet.
A fenti cikk kapcsán persze bennem is felmerül, hogy a fiaim vajon hogyan és mennyit gondolnak ránk. Gondolnak. Ők talán úgy érzik, sokszor. Mi persze keveseljük, ez már csak így megy a generációk között. A dolog szépséghibája, hogy a gondolataik a messzi távolból jutnak el hozzánk. Hazudnék, ha tagadnám, hogy nem aggaszt, rólunk ki fog gondoskodni. Nyilván elsősorban mi magunk, már csak azzal is, hogy igyekszünk felkészülni különböző forgatókönyvekre. A kisebbiknél már unokák is vannak. A képernyőn át való találkozások a semminél többek, de hát nyilván nem nagyszülő és unoka kapcsolat ez, legalábbis nem olyan, mint amiről az ember annak idején álmodott. De legalább már most tisztázhatom magamban, hogy a fiaim mellett az unokáim sem lesznek mellettem, ahogy telnek az évek. Van ilyen forgatókönyv is, és bár sokan szeretik hangoztatni, hogy a gyereknek kötelessége gondoznia a szüleit, én nem így látom. Ha a lehetőség adott és annak idején nem hibáztam nagyot, úgyis meg fogja tenni. De ha mást dobott az élet nevű szerencsejáték, akkor nekem kutyakötelességem gondoskodnom önmagamról. És erre bizony így 64 évesen éppen ideje felkészülnöm. Az élet már nem olyan, mint amikor mi fiatalok voltunk, és a változások nem mindig hoznak jó dolgokat. Illetve ami az egyiknek jó, az a másiknak nem feltétlenül az. De mivel a fiaimat minden körülmények között szeretem, tartom magam a nagyfiam által oly szívesen emlegetett szólás fordítottjához: "Ha anya boldog, mindenki boldog." Fiúk, az az igazság, ha "Ti boldogok vagytok, anyátok is boldog". Minden másra, ahogy mondani szokás, ott a Mastercard.
