Valamikor a történelem előtti időkben, egészen pontosan 1982. szeptember 3-án házasságot kötött két fiatal. Nem tudom, mostanában hogyan zajlik a dolog, de akkoriban kb. két hónappal korábban elmentünk az anyakönyvi hivatalba időpontot kérni, és egy füst alatt az eseményhez - némi díjazás fejében - szerény kis műsort kérni. Párom egyik kedvence a zenében a Santana együttes volt, a választás pedig az ő Samba Pa Ti című számukra esett, mint bevonuló zenére. Ezzel akkoriban roppant trendi lehettél, hiszen nem valamelyik "őskövület" esküvői zenét kérted, értsd Mendelssohnt vagy Bachot. Az anyakönyvvezető beszédén túl pedig kérhettél verses műsort is. Ez már nehezebb dolog volt, de azért nagyon hamar sikerült ráböknünk
Henry Wadsworth Longfellow: Hiawata című indián eposzának egy részletére. Jó, lehet, hogy én böktem, mondván, ha a zenét ő választhatta, a verset én fogom. Ott volt a részlet feketén-fehéren kinyomtatva, de nekem elég volt annyi, hogy "indián" és máris meg lettem véve kilóra. Nem is olvastam különösebben bele, mert valami kis meglepetés járjon nekem is a nagy napon. Persze, nem tudhattam, hogy az izgatottságtól egyetlen hangra, egyetlen szóra, még talán az igen-ekre sem fogok emlékezni később. Volt pezsgő, a sokadik szertartást levezénylő kissé kapatos anyakönyvvezető, de például nem volt szülő köszöntő virág. Ezt ma már nagyon sajnálom, mert csodás gesztusnak tartom. Na, de maradjunk Hiawatánál, mielőtt még az esküvői vacsora és a nászéjszaka részleteire is kitérnék ...
22 évesen számomra az indián eposz annyit árult el szerzőjéről, hogy nyilván egy indián. Aztán később megvilágosodtam, hogy ez mennyire nincs így. Longfellow a 19. századi amerikai költő talán sosem lett volna ismert, ha nem írja meg ezt az eposzt, élete fő művét. Képzeletét megmozgatta az amerikai történelem, a gyarmatosítás előtti idők romantikája, mint ahogy történt ez az európai Karl May-al is.
És itt következzen egy részlet, talán éppen az, ami akkor és ott elhangzott, talán nem is ez volt... érdekes, hogy életem egyik legfontosabb pillanatáról milyen nevetséges dolgok maradtak meg bennem, és mennyi szép pillanat (nyilván az lehetett) veszett el a múlt ködében...
" Mint az íjj-ideg az íjjhoz,
Kell a férfinak az asszony:
Bár hajlítja, annak enged,
Bár feszíti, véle pendül,
Egymás nélkül mit sem érnek. ...
Az égboltról a kegyes nap
Lombok rácsa közt lenézve
Így beszélt: Szeretni napfény -
Híveim, - gyűlölni árnyék.
Ám az élet fény is, árny is!
Szeress férfi, úgy uralkodj!
Lenézett a hold is rájuk,
Sátruk titkos fénybe vonva:
Szólt: A nappal nyugtalanság, -
Híveim, - az éj nyugalmas.
Férj parancsol gyenge nőnek,
Enged az, de győz is egyben."
Sajnos a fordító nevét nem őrizte meg a Móra Kiadó cseppnyi kis kiadványa 1958-ból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése