Hát na ... Skóciában 1992-ben jártam, azóta is nagy szerelem, csak olyan plátói módon, mert több okból kifolyólag mostanában elég reménytelen, hogy abba az irányba fordíthassam életem csónakját. (hogy ilyen költőien fejezzem ki magam) Ráadásul Diana Gabaldon megírta a maga Outlander regényfolyamát, s ennek köszönhetően minden dologra, amiben csak felbukkan a "skót" felkapom a fejem, legyen szó a hóvirágok ünnepléséről vagy egy jó formájú férfiú kiltjéről. Vagy éppenséggel egy könyvről, mint jelen esetben Lewis Grassic Gibbon: Skócia lánya című kötete.
Christopher Moore után azt gondoltam, a Jósiten mentsen meg a laza halandzsától, amikor éppenséggel építő könyvélményre vágyom. Nem mentett meg. De ezért nem győzök elég hálásnak mutatkozni.
Lewis G. Gibbon könyve Szőllősy Klára fordításában került a kezembe, 1964-es kiadásban. Egy 1946-os (!) londoni kiadást fordított le. Porosnak gondoltam. Nos, nem az! Az első oldalakon ontja az olvasóra a neveket, történelmi adatokat, Kinraddie kastélyának történetét, én meg csak kapkodom a fejem és kuncogok. Kuncogok, amikor a magára maradt fiatal menyecske úgy gondolja megmenteni a várat, hogy az apátságba megy panaszra, amiért gyermektelenül áll egy szál magában a világban. S a derék apát segít a bajon. Vagy amikor a huszadik század első éveiben Lord Kinraddie hazaviszi magával azt a fiatal csapost, aki felszolgálta Dublinban a whiskyjét és megteszi belső inasának... és innen idézet következik: "... és néha, amikor úgy istenigazából leitta magát, és manók hada sustorgott elő a whiskysüvegekből, Ellison fejéhez vágott egy flaskót és rárivallt: Kotródj innét, te szaros mosogatórongy!" Alpári? Az. De most kivételesen szórakoztatóan az. "Isten bosszuló keze le is sújtott annak rendje és módja szerint, mert hát elvitték a bolondot zárt intézetbe, apolónői fehér fityulát tettek a fejére, és a lord kidugta a fejét az ekhós szekér oldalán, ahogy vitték az úton, és odakiáltotta az iskolásgyerekeknek, hogy Kukurikuuuu - és a lurkók halálra rémültek és hazaszaladtak."
Szóval, kb. ilyen stílusban íródott a könyv, amivel vagy nem jókor találkoztam (a fent felvázolt Skócia-szerelem ellenére), vagy egyszerűen csak meghalad engem. Ugyanakkor teljesen összezavar. A nyelvezete kifejezetten tetszik, de (és ez esetleg spoiler lehet) amikor hirtelen vagy harminc szereplőt vonultat fel a Kinraddie környéki tanyák lakóiként, meg rokonokat, barátokat, meg mindenki mást, aki az író eszébe jutott valamiről, akkor azért önkéntelenül is összezavarodik az ember. Vannak benne mélyen elgondolkoztató részletek, mint mikor a családanyának szava nem lehet a gyermekáldást illetően. És pontosan itt bicsaklottam meg az olvasással is. Mert rengeteg apró történést vagy éppen szereplőt részletesen kielemez, de ezt a szerencsétlen asszonyt, amikor öngyilkos lesz és a halálba magával viszi újszölött ikreit is, hát ezt néhány mondatban elintézte. A lánya felnőtt nőként gondol vissza rá, hogy talán a nőként való elnyomása lehetett az ok, hogy akarata ellenére már megint egy új életet hordott a szíve alatt.
Valószínűleg el fogom olvasni végig. De ha nem, próbálok nem úgy gondolni rá, mint egy olyan írásra, amihez kevés voltam. Mert olvastam ennél nehezebb nyelvezetű írást, ahol a cselekmény, vagy csak a gondolat vitt magával. Itt egyelőre ezt a fonalat nem tudtam elkapni. De talán, ha félreteszem és máskor próbálkozom a második kötettel, sikeresebb leszek, sikeresebbek leszünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése