Semmi más, mint a szilveszter és az újév. Életem egyik - ha nem a... - legrosszabb szilvesztere és újév reggele. Amíg mások vendégeket fogadtak vagy vendégségbe mentek, vagy csak buliztak valahol a városban, esetleg elbújtak a világ végén egy csendes zugban, de akár otthon "élvezték" a tv valamelyik műsorát, miközben jókat ettek és ittak, netán még táncoltak is, addig itthon az egyik rémálmom vált valóra. Ünnepnapon orvosra szorulni.
Mitől volt olyan elviselhetetlen a tegnapi nap és az éjszaka? Nem a buli hiánya, nem egy elrontott vacsora vagy a nem kedvemre való itóka miatt. Bulizni ugyanis már régen nem bulizunk, de az elmúlt évek nyugis kis éjszakája az anyuval való összeköltözés óta végképp hétköznapivá degradálódott. Most éppen két napja még felöltözni sem hajlandó és egy kócos hálóinges kísértet nem feltétlenül hozza el a hangulatot. A vacsorát sem rontottam el, délben még szerencsére csipegettem is a remek malacsültből, s bár onnantól különösebb erőfeszítéseket már nem tettem a konyhában, a kevésbé romon levők érjék be azzal, ami már elkészült alapon, de azért éhen sem kellett halnia annak, aki egyáltalán ételre tudott nézni. És igen, voltak kedvemre való itókák is, csak éppen a fene se kívánta. A fogam miatt. A fogam miatt, ami már karácsonykor éreztette velem, hogy újra meg szeretné látogatni a fogdokit, akinél egyébként pont az ünnepek előtt voltam. És aki (vagy akár többen is?) pont szilveszter reggelén döntött úgy, hogy ez a látogatás nem halogatható. Felhívtam a rendelőt és kaptam is időpontot ... január 8-án estére. Na, valószínűleg ezzel nem értett egyet a fogam, amelyik innentől kezdve vehemensen követelni kezdte az ő dokiját és nem volt tekintettel arra, hogy ennek a nullához közelít az esélye, hacsak nem vállalja annak a veszélyét, hogy egy türelmetlen dokihelyettes könyörtelenül kirántja jóbarátai közeléből, itt hagyva engem az év kezdetén egy hiányos fogsorral. Ami tekintve, hogy egy első fogról beszélünk, elég gázul festett volna. Így aztán beletörődtem, hogy várni kell. A fogam meg úgy döntött, hogy nem hajlandó várni. Ezért aztán az egész szilveszter éjszaka arról szólt, hogy ő mit akar. Én meg már hiába bömböltem, mint egy hasraesett hároméves, a pezsgővel bevett fájdalomcsillapító ellenére se nagyon akart jönni a megkönnyebbülés, viszont éjfél előtt nem sokkal elaludtam. Még szerencse, hogy a világ másik felén élő - és a már reggelt ünneplő - fiam és családja fél egykor érkező hívását meg sem hallottam, mert utána tuti ébren nyűglődtem volna.
Újév reggelén még úgy tűnt, a legrosszabbon túl vagyok. Hát, nem. A reggeli kutyázás még lement, de a reggelihez már nem tudtam leülni. Reggel tízre már túl voltam a második fájdalomcsillapítón, a harmadik chlorhexamedes öblögetésen, a helyzet pedig továbbra sem akart javulni. Úgyhogy elballagtam egy ügyeletes patikába, mert nyilvánvaló volt, hogy az algopyrin nem segít, az öblögető meg elfogy hamarosan. Egyelőre az atomcsapásnak gondolt cataflam sem hozza az elvártat, viszont a fájdalomhullám lassan követhető és kezelhető lesz. (Csak most ne kiabáljam el!) Apró szépséghiba, hogy ilyenkor rendre el is alszom, mintha ezalatt is abban bíznék, hogy ébredésre az egész csak egy rossz álomnak tűnik majd.
További tervek? Holnap reggel odamegyek a rendelőbe és ha kell térden állva könyörgök két kezelés közti szünetben valami ellátásért, mert az tuti, hogy ezt január 8-ig nem fogom kibírni. Heuréka! Szuper évkezdet! Már most kezdek félni, hogy mi következhet még ezek után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése