Tegnap este kaptam egy levelet.
A Fővárosi Önkormányzat Kamaraerdei Úti Idősek Otthona volt a feladó. Álmomban sem gondoltam, hogy a folyamat ilyen gyorsan halad előre. 2024 szeptemberében jártam a központi irodában, ahol beadtam egy kérvényt az anyu hosszú távon való elhelyezésére. Már ezt a lépést is hosszas lelkiismereti vívódás előzte meg. Meg egy jó évnyi együttlakás mindennel, amit ez hozhat. De komolyan... soha nem tervezgettem, hogy otthonba adjam az édesanyámat. A családban erre nem is volt soha szükség, mert az élet megoldotta a kérdést. Ahogy idősek és betegek lettek a családtagok és rokonok, az idő tette a dolgát. Amikor az apu lassan hat évvel ezelőtt elment, az anyu hozta szóba, hogy ha eljön az idő, nem akar "gondot okozni" és keressek egy megfelelő otthont. Mit mond ilyenkor egy gyerek... Dehogy anyukám, nincs erre semmi szükség... Akkoriban még fitt volt és fejben is naprakész. Mára erre persze nem emlékszik és ha próbálok is beszélni róla, akkor vagy terel, vagy úgy tesz, mintha nem értené, miről beszélek.
Októberben kaptuk meg a választ, hogy indokoltnak látják az elhelyezés igényét. Ezzel egyidőben már arról is tájékoztattak, hogy a három megjelölt intézményben a 7., 8. és 11. helyen szerepelünk. Időközben persze jól átrágtuk a témát, leginkább mi a férjemmel, mert anyu hol érdektelenséggel, hol ellenkezéssel viseltetik a téma iránt, amiről még másfél éve is úgy nyilatkozott, hogy tudja, eljön az idő, amikor ez lesz a megoldás. Mostanra inkább egyedül élne otthon, ami több okból kifolyólag is megoldhatatlan ötlet. Tehát vagy velünk vagy az otthonban. A "velünk" egyszerre könnyű és rettenetes állapot. Ugyanis még nem magatehetetlen, fekvő beteg, viszont "irányítás" híján teljesen elhagyná magát, nem törődne olyan földhöz ragadt dolgokkal, mint felkelés, gyógyszerek, evés-ivás etc. Gondoskodásra szorul, még ha ezt sokszor nem is hajlandó elismerni, pedig már orvosok is próbáltak a lelkére beszélni, engedje el az önállóság illúzióját.
Rólunk nem igazán mondható el, hogy egyik helyről utazgatnánk a másikra, de évente egy alkalommal igenis szeretnénk látni az unokákat, és mivel jó 14 ezer kilométerre élnek, nem kívánhatom el tőlük sem, hogy a karaván felkerekedjen és ők jöjjenek Mohamedhez... Néha persze jönnek ők is, de ilyenkor például az is kivitelezhetetlen, hogy együtt kiránduljunk valahova az országon belül, ne adj isten, a szomszédos Ausztriába, mert a kutyát vagy visszük vagy napközibe adjuk, de a Mama igenis gondot okoz, mert az ő őrzésére, gondozására nem olyan könnyű leakasztani egy önként vállalkozót, még pénzért sem. Mostanra már a másik fiamék is néhány határral odébb élnek, az utazások száma nyilván gyarapodni fog. Az igazán szót sem érdemel, hogy néha - és itt tényleg ritka alkalmakra gondolok - kisebb kirándulásokra mennénk, akár egész napos programra, ami pillanatnyilag megoldhatatlan. Vagy ha elmegyünk egy színházi estére, esetleg 2-3 órás kis kirándulásra, akkor otthon ne hisztérikus veszekedés fogadjon, amiért állandóan magára hagyjuk. Mert bármilyen brutálisan hangzik, pillanatnyilag rabok vagyunk a saját otthonunkban. De mondok mást. Mi történik, ha úgy járok, mint egy kedves ismerősöm, aki elesett és a kezét törte? Ki venné át tőlem a mindennapokat, hiszen a férjem dolgozik? Jómagam sem vagyok már elsőbálozó, mi van, ha valami kórság okán kórházba kerülök, ne adj isten bedobom a kulcsot? Volt már ilyen a történelemben. Akkor ki és hogyan oldja meg az elhelyezését?
Számomra a Kamaraerdő szimpatikus helynek tűnt a hatalmas erdős parkjával, de az anyuban pont ez keltett ellenérzést. Régi egér-fóbiájára hivatkozva nem akar egy "erdő közepén" élni, mert majd bejárnak az egerek a szobájába. Igazság szerint a megközelítése kissé nehézkes akár kocsival, akár tömegközlekedéssel, legalábbis időigényes. Oké, kihúztam a listáról. A másik két helyből is hasonló okok miatt kiesett az egyik. Így az maradt, ami gyorsan és könnyen megközelíthető, így ha bent is lakik, de sokszor tudom látogatni. Persze ott a "leghosszabb" a sor, de igazság szerint, ha a 7. hely is ilyen gyorsan eljött, a 11. se késlekedhet sokáig. Tudom, hogy majd az ellen is lesz ellenérve, de ott bizony a sarkamra kell állnom és erről már most tudom, hogy egy lélekölő nap lesz. Vannak a jó döntések és a rossz döntések. Ez egy jó döntés, csak éppen lelkileg visel meg mindenkit. Ettől meg aztán úgy érzed, rossz döntés. Rohadt egy csapda.
Nem akarok belemenni a részletekbe, de az együttélés bizony nyomokban sem hasonlít arra, amilyen képek az amerikai filmekből vagy a gyógyszerreklámokból dőlnek a nézők felé. Tesszük a dolgunkat, de néha még így is kiborul a bili. Hogyan lehetne hát hideg fejjel (és szívvel) dönteni ebben a kérdésben? Délután kettőkor úgy érzem, vinném, akkor is, ha egerek járnak be a házba, négykor meg nem is értem, miért éreztem így, hiszen kit zavar, hogy itt szuszog a nappali közepén... és persze szégyellem magam. Amíg el nem jön a következő apropó, én meg csak ülök a hullámvasúton hosszú hónapok óta. Néha úgy érzem, ha nem lesz gyökeres változás, én (mi) megyek/megyünk rá hamarosan. A változást pedig az a levél hozza majd el, amiben a "bevonulás" dátumát megírják az általunk preferált helyre. De csak akkor vihetem, ha ő is akarja. És azt hiszem, ettől a tudattól vannak álmatlan éjszakáim, mert ki tudja, hogy akkor éppen milyen hangulatban lesz. Azt pedig már most tudom magamról, hogy ha üres lesz a mostani ágya a gyerekszobában, legyen bármilyen jó helyen is, a lelkiismeret furdalás velem marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése