Már Halász Judit örökbecsűje előtt is nyilvánvaló volt, hogy a havazás a gyereklélekre meglepő hatással bír. Azt talán már meséltem is ezeken a lapokon, hogy én ilyenkor garantáltan begyűjtöttem egy figyelmeztetőt vagy intőt, pedig egyébként kifejezetten jó gyereknek számítottam tanári körökben. Ma pedig az édesanyám szemében villant újra egy kis élet, ahogy az ablakon túl kavargó hópelyheket nézte és elmesélte, hogy gyerekként ilyenkor teljesen megvadult és bizony szorult is a felnőttek előtt. Mindketten Halak vagyunk és az ember azt gondolná, hogy egy halnak a hó (vagy jég) csak rosszat jelenthet, hiszen ha a hóra fektetik, az bizony a utolsó állomás, ennek ellenére mindkettőnknek csupa vidám csíny jut eszünkbe, ami megérte, hogy utána esetleg a sarokba állítsanak.
A napokban újra feltette valaki a Facera az 1987-es tél némely pillanatát, amire én már felnőtt, kétgyermekes anyaként is vigyorogva emlékezem, mert az valami csoda volt. Igaz, hogy a Törökvészi út tetejére harckocsi hozta fel a kenyeret és lényegében nem lehetett onnan eljutni sehova (vagy éppen oda fel), mégis ... a gyerekkoromat idézte, amikor ha esett a hó, akkor az napokig (hetekig) remek programot biztosított. Tél volt. Olyan tél, amilyet a nagykönyvben megírtak. Ma tudom, hogy már talán délutánra nyoma sem lesz a mostani hóesésnek, de az a félórácska, amíg a kutyával elsétáltam a napközibe, majd onnan haza, az maga volt a gyermeki öröm. Mert hull a hó és hózik ... és a hóesésben nem számít a kor, sem a kór... "Gyermek vagyok, gyermek lettem újra" (ahogy Petőfi írta)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése