Egy kedves barátunk most éppen Ausztráliában jár, koalákat ölelget, kengurut simogat és a csodás óceánt fotózza. Irigylésre méltó képek. És nevet minden képen, egész egyszerűen ordít róla, hogy boldog és élvezi az utazás nyújtotta élményeket. Én meg rohadtul irigykedve nézegetem a fotókat. Eszembe jut, hogy nem is olyan régen ugyanezek az élmények engem mennyire másként értek. Hogy a mai napig úgy emlékezem, életem egyik legnehezebb utazása volt. Pedig "csak" annyi történt, hogy már az indulás előtt egy idegroncs voltam, egy siralmas nyár után indultunk útnak. A fejem tele volt az anyámmal, akivel egyelőre még csak félévet éltünk együtt, de mintha egy örökkévalóság lett volna, teljesen kifordult magából és ezzel kiforgatott engem is. És persze ott volt szeretett kutyánk, akit már kétszer is el kellett volna engednünk, de még mindig ott volt velünk minden, az állapotával járó "nyűggel" együtt. Igen, tudom, a Szeretet meg hasonlók... Erről általában olyanok írnak szívhez szóló sorokat, akiket még nem állított az élet próbatételek elé. Vagy alapvetően Teréz anyai beállítottságúak, nem tudom. Nekem a kettő együtt túl sok volt, ezt meg sem próbáltam tagadni, egyszerűen képtelen voltam letenni az érzéseimet, cipeltem magammal a repülőre is, mint valami túlsúlyt és így aztán meg is fizettem az árát, hogy elég képletesen fejezzem ki magam.
Most pedig attól keseredtem el, hogy egész egyszerűen nem létezhet, hogy ennyire pocsékba menő útként emlékezzek arra az utazásra, ahol ugyebár végre láthattam a fiamat és a családját. Az unokáimat. Az unokákat, akik nyilván a koruknak megfelelő kihívások elé állítottak, ami akkor és ott nekem egész egyszerűen nem fért bele. Nem tudtam tolerálni, nem tudtam alkalmazkodni, simán és tagadhatatlanul csak szenvedtem és főleg rettenetesen sajnáltam magam. Ma már meglepődök, hogy ennyire elvesztettem a talajt, éppen ezért eldöntöttem, hogy megkeresem és újra olvasom az akkori beszámolóimat. Természetesen az ember nem akarja a lelki szennyest a maga teljes valójában kiteregetni ezeken az oldalakon, így aztán a beszámolók is sokszor inkább viccesre és informatívra sikerültek, nem tükrözték azt a kétségbeesést, amiről a barátnőmmel váltott sokszor sírós hangüzenetek azért erőteljesen árulkodtak. Így újra olvasva azért eszembe jutottak ezek is, de megnyugodtam, hogy akkoriban azért megérintettek a látottak is és nem kell most enyhén besárgulva nézgetnem Andi fotóit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése