Colin... a babánk lett, a kisiskolásunk, partnerünk ezer kalandban, bébiszitterünk és végül a kis nyugdíjasunk. Ötéves volt, amikor Jacket kapta, ez a korkülönbség még ideálisnak látszott. Hétévesen elfogadta Carlost, igaz, vele nem sokat foglalkozott, csak megtűrte a falkában. Majd lett Jamie, akivel már kilenc év választotta el, és ez bizony már sokszor soknak látszott. Az ifjonc, aki felszántja a járdát és a kisöreg, aki már komótosan ballag, hamar elfárad. Gyógyszert szed, mert tizenegy évesen kissé demens lett. A megszokások rabja, akinek a napi rutin úgyszólván életszükséglet, ami segít megbirkózni a gyengülő test kihívásaival. Ami viszont semmilyen körülmények között nem változott, végtelenül ragaszkodó, maga a négy lábon járó szeretet. Hogy kilenc év korkülönbség mennyire sok, az 13 éves kora körül már teljesen nyilvánvalóvá vált. Jamie ereje teljében, Colin pedig – mit tagadjuk – erősen leszálló ágban. Neki már semmi nem volt sürgős, még a parkba kiérni sem, így sokszor úgy festettem köztük, mint egy feszület. Romlott a hallása, rendetlenkedett a gyomra mindentől, nassolástól, időjárástól, megroggyant a hátsó lába, az annak idején rémképként felfestett bénulás közeledni látszott. A kakibakik rendszeressé kezdtek válni, de ez csak bennünk volt kellemetlen, őt mintha nem is érdekelte volna. Demencia, a kutyáknál is szedi az áldozatait. De ahogy embernél, így a kutyáknál is vannak fokozatai. Colin sokszor álldogált egy sarokba „beszorulva”, mint akinek gondot okoz a megoldás, vagy csak szunyókált napi 20-22 órákat, de a hosszú évek alatt megszokott rutinból nem engedett. A szokott időben kelni és sétálni menni, reggelizni és vacsorázni... ezek olyan programok voltak, amikhez ragaszkodott. Pont akkor és pont úgy, ahogy sok-sok éven át. Amikor pedig ébren volt, sugárzott belőle a szeretet, a sarkunkból nem tágított, és bármennyire is kihívás volt ez számára fizikailag, de velünk akart tartani mindig és mindenhova. Hétéves korában még három évet jósoltak neki. Ő a dupláját teljesítette. Ezért soha nem lehetek neki elég hálás. Egy valamit nem volt hajlandó megtenni. Hogy lecsukja a szemét és itt hagyjon bennünket. Még akkor sem, ha ez neki már a megváltást jelentette volna. Pedig gazdának nehezebb döntést nem lehet meghoznia, mint ezt a végső „kegyes búcsút”. Neki kegyes, nekünk egy életre szóló fájdalom. Soha nem lehet megszokni. Soha nem lehet elengedni a kételyt, hogy valóban itt volt-e az idő.
Néha olvasom a többi kutyás írását. Daganatos kutyák,
kisöregek kaptak még x hónapot, félévet, mennyire hálásak érte, gyűjtötték az
utolsó élményeket közösen. És kettéhasít a lelkiismeretfurdalás, amiért abban a
bő féléve húzódó áldatlan állapotban meghoztuk a döntést, ennyi volt. Mi féléve
már nem gyűjtöttünk élményeket. Amiket igen, azokat sokszor jobb lenne feledni.
De néha megcsillant egy csalóka reménysugár, pár nap jobb forma, aztán
összeomlás, aztán megint pár jobb nap, megint a rosszabbak. Ezt nem lehet
szívvel bírni. Arra akarok emlékezni, amikor a négyéves unokám vezette pórázon
és komolykodó fejjel magyarázott neki, hogy Colin, nagyon lassú vagy, Jamie már
messze jár. Arra, amikor Jamiet meghoztam a kozmetikustól és boldogan fogadta a
lelkes puszikat a kis lükétől. Amikor a külön séták után heves farokcsóválással
üdvözölte a gazdit és Jamiet. Amikor nyáron még bement a Balatonba, szinte
futott, hogy csobbanhasson, bár úszni már nem akart, csak téblábolt a vízben,
hogy aztán a lépcsőn úgy kelljen kisegíteni, s nagy nehezen haza totyogjon
vízzel telt bundájában. Már második nyáron rettegtem, hogy mikor kap el minket
is a rettegett hot spot, hiszen az immunrendszere már nem volt a régi, a sok
vizet képtelen volt kirázni a dús, göndör bundából, de nem, semmi baj nem
történt. Napozott, a nagy melegben bevonult a hűvös lakásba, köszönte, neki a
nyár nem okozott különösebb problémát. Lesétáltunk a partra, hevert a lábunk
mellett, a járókelők megdicsérték szépségét (ami egyébként már csak halvány maradéka
volt valamikori eleganciájának), ő pedig csak nézte a nagy vizet, mintha az
mesélne neki az ott töltött vidám évekről. Lám, voltak szívmelengető
élményeink, nemcsak fájdalmasak. Talán, ha nem várjuk meg a teljes
összeomlását, akkor ezek élénkebben maradnak meg, mint az elesettség kegyetlen
napjai. Dönteni kellett, de dönteni fájdalmasan nehéz.
A nap, amikor búcsúztunk... rettegett nap ez minden kutyás életében. Azt hiszed, egy idős kutyánál lélekben fel tudsz készülni, ahogy a bajok sorra utolérik. De nem! Nem tudsz. Kicsit már várod a megváltást mindkettőtök érdekében, aztán amikor elkövetkezik, szégyelled magad, amiért ezért fohászkodtál. Könyörögsz neki, hogy adja fel, aludjon el szépen. Fájni fog, de ez olyan békés megoldásnak tűnik. De ő nem hisz az elválásban, sem békésen, sem békétlenül. Mivel volt már részem tragikus hirtelenséggel bekövetkezett elválásokban is, bizton állíthatom, hogy még azt is „könnyebb” megemészteni, mint döntést hozni valaki másnak, egy családtagodnak az életéről. Világosan látnod kell, hogy kinek az érdekében döntesz. A saját önzésednek engedelmeskedve hosszabbítod meg a kutyád szenvedését, mert nem tudod elképzelni, hogy másnaptól ne túrd a selymes bundát, vagy ... elengeded őt, még akkor is, ha látszólag még hetek, netán hónapok várnának rátok együtt. De az már nem lenne olyan, amiben hű társad örömét lelné, amiben megőrizhetné a méltóságát. A döntés a tiéd. Élj vele lelkiismereted szerint! Aztán viseld a terhét a döntésednek, de annak is, ha képtelen vagy dönteni. Ebben a játszmában egy valaki számít, Ő! De ő már nem mondhatja el, jól döntöttem-e 😭
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése