„Mit lehet írni egy családtagról, amikor a szíved éppen darabokra hullik az elvesztése miatt? Bármikor is jön a kényszerű búcsú, az ember önkéntelenül a vidám, szép emlékeket idézi fel, mintegy orvosságként a bajra.” Ezekkel a sorokkal kezdtem pont egy éve a megemlékezést Colinról, akit 2024. január 22-én engedtünk útjára abba a másik, fájdalmaktól mentes vidám világba, ahol már vártak rá az elődei. Eltelt egy év és azt kell mondjam, egy cseppet sem lett könnyebb a lelkem. Morgan kutyámra mindig is úgy gondoltam, hogy ő volt a Kutya az életemben. Rengeteg időt töltöttünk kettesben, köszönhetően a sportos éveknek. Amikor 15 évesen elment, a lelkem igen nagy darabjával távozott. És akkor jött ez a bamba kis mackó, túl gyorsan, s éppen ezért egy kicsit tiltakoztam is ellene. De ő az első mozdulatával, ahogy bizalommal és hittel elhelyezkedett az ölemben a hátsó ülésen, túllépett rajtam és az ellenkezésemen. Olyan ösztönös tudással igyekezett megfelelni az elvárásainknak, sokszor túlszárnyalva a legvadabb elképzeléseinket is. A kis mackó csodás legénnyé nőtt, a kis bamba pedig okos felnőtté. Soha többé nem lenne még egy ilyen kutyám, ebben biztos vagyok, éppen ezért nem is lesz. Egyszeri és megismételhetetlen. Nem félt soha a tűzijátéktól és vihartól (Morgan rettegett), egyetlen szemesztert töltöttünk a kutyaiskolában, mert egész egyszerűen nem volt többre szüksége, mintha az anyatejjel szívta volna magába a tudást, amivel a kétlábúak világába beilleszkedhet. Világ életében megbízhatóan közlekedett póráz nélkül, de ha rajta volt, akkor sem kellett vízisízőként hasítanom utána a járdát, mint most torpedó-Jamienél, a parkban mindenki kedvence volt, akár kétlábú, akár négylábú volt az illető, mert szelíd volt, kibillenthetetlen. A legjobb tanítómester volt, akit kölyökkutya csak elképzelhet magának. Ezt írásba adná Jack, Carlos és Jamie is. És képes volt bízni egy nála fiatalabb, apróbb kutya megérzésében, tanításában, hogy a gyerekektől való idegenkedését legyőzze (örök hálám, drága Jack!). Úgy volt tekintélye a többiek előtt, hogy soha egyetlen pillanatig sem harcolt meg érte, a többiek egyszerűen érezték, hogy ő a főnök. Egy nagyon jóindulatú főnök. Éppen ezért valósággal keresték vele a fizikai közelséget, követték, bújtak hozzá, szerették. Mert ő is szerette a világot és a szeretet vonzza a szeretetet. Nem jó időszakban hagyta el az ereje, mert a családban a nagymama is éppen akkor került hozzánk, és egy életre belém égett a lelkiismeret-furdalás, amiért néha azt kívántam: adja már fel, mert a kettejük generálta folyamatos problémák és feszültségek egy idő után már elviselhetetlenül soknak bizonyultak. Sokszor úgy érzem, cserben hagytam őt, aki a végtelenségen túl is ragaszkodott hozzánk. Biztos vagyok benne, hogy érezte, már közeleg a vég, de értünk még maradni akart, erején felül, de teljes szívével. Talán ezért annyira friss még a seb, mintha nem egy éve, hanem ma reggel indultunk volna arra az utolsó utazásra. Colin, drága kutyám, köszönjük az együtt töltött majd tizennégy évet, soha nem felejtünk! 💔💕💝 (2024 utolsó közös képei)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése