Régi gumidominóm nekem, hogy időnként átvariáljam a lakás berendezését. Tekintettel a nagy terekre és a robosztus bútorokra, sosem vot ez könnyű feladat, de élveztem minden pillanatát. Régebben előfordult, hogy reggel szétszéledt a család, aztán mire délután, este előkeveredtek, csak ocsodálkoztak, hogy semmi sincs ott, ahol korábban. Szerencsémre elég béketűrő társaság, sosem lett a dologból botrány, hamar alkalmazkodtak a változáshoz. Mivel igazából bútormozgatásban voltam jó, átalakításban, festésben már korántsem annyira, tényleg csak az új megközelítéseket kellett belőni, nem kellett például új színekkel barátkozni. Kivéve a kiegészítőket, mert azokat azért igyekeztem az évszakoknak megfelelően variálni. Még ha csak apró változtatások voltak is ezek, azért átmenetileg kielégítették a Változás iránti vágyamat. Egy pszichomókus nyilván tudna mit kezdeni ezzel a vággyal, nekem pillanatnyi hangulatok gyógymódja vagy akár csak kedvtelés volt ez az elmúlt sok-sok évben. Néha már napokig járt az agyam a mikéntjén, mielőtt belekezdtem, néha váratlanul csapott le az érzés, hogy nekiveselkedjek, most, azonnal, leszamilesz. Nem mindig voltam elégedett a végeredménnyel, néha viszont megállapítottuk, hogy nnna, ez most a tökéletes (amiről persze előbb-utóbb kiderült, hogy mégsem az). Régebben tagadhatatlanul könnyebben ment, mostanában lepattanok olyan bútordarabokról, amiket anno könnyedén odébb pakoltam, már kevésbé lelkesen pakolom le a több száz kötetes könyvespolcokat, de ettől a lelkesedésem még töretlen. Természetesen kizárólag olyankor vágok bele, amikor senki nincs itthon, aki beleszólhatna (és segíthetne), így teljes az élmény.
Nyilván könnyebb dolgom lenne, ha néhány bútort eldughatnék valami raktárban, másokat éppen onnan bányászhatnék elő hosszabb száműzetés után, megint másokra meg vadászhatnék egy bolhapiacon, de hát igazság szerint többnyire az adott darabokat mozgatom, próbálok új funkciót találni nekik vagy éppenséggel az egész helyiségnek. Így történt annak idején, hogy a hálószobánk egyszerre lett gardrób, átjáróház az egyetlen fürdőszoba irányába és gyerekszoba, a nappaliban meg helyet kapott egy komplett hálószoba. Vagy amikor nem tudtam már nézni, hogy golden kutyánk szeme pont az étkezőasztal sarkával van egyvonalban és addig rágtam a párom fülét, amíg vettünk egy kerfes étkezőasztalt. Mert ugye első a kutya szeme világa. De igazság szerint valahogy még az étel is jobban esik egy kerek asztal mellett. A régi meg... hát, ment a nappaliba, ha a család összegyűlne, akkor kihúzzuk és kényelmesen körbeüljük akár tízen is. Más kérdés, hogy ezek az alkalmak mostanra az évi egy körül járnak 😓 Egy időben a felszabadult gyerekszoba nyelte el a feleslegessé vált darabokat, de amióta anyu velünk lakik, úgy kell a szem elől dugdosnom őket, hogy bár láthatóak, de mégse legyenek zavaróak. Ez a legnehezebb része a feladatnak.
A múlt héten a kanapét forgattam térbe (nem egy apróka darab), hogy körbe járható legyen (és a közelgő ablakmosásnál már meg se kelljen mozdítanom), ma az óriási íróasztalt szabadítottam fel feleslegesnek tűnő helyzetéből, amikor is senki nem ült mellé. Ehhez le kellett mondanom a kedvenc kis íróasztalkámról, amit egy Singer varrógép talpából és edzett üveglapból raktam össze. Az üveglap egyelőre az íróasztalon lapul, a varrógéptalp meg átmenetileg kis lerakó asztalkaként bújkál a hálószobában.
Az az igazság, hogy sok-sok évvezel ezelőtt sokkal kevesebb bútor volt a lakásban és szerettem azt a szellősséget, amit rájuk nézve éreztem. De aztán ki kellett ürítenem egy kis lakást és az ottani bútorok is itt leltek "átmenetileg" otthonra. Nem nagyon tudtam tiltakozni, hiszen tökéletesen illeszkedtek a már meglevőek közé, csak a helyet ne foglalták volna! Ahogy az ilyenkor lenni szokott, elég hamar megteltek, így meg már nélkülözhetetlenek. De dolgozom rajta, hogy újra kiürüljenek és akkor talán sikerül a ház urát is rávennem, hogy némelyiküktől megszabaduljunk.
Na, hát igazából nem is a mániámat akartam így kikerekíteni, csak arról szerettem volna mesélni, hogy a nagy vágyakozásban tulajdonképpen nincs is egy letisztult kép bennem, hogy mi az, amit igazán szeretnék. A face erre is jó, hogy kéretlenül is adja a tanácsokat, én meg el is mentem őket, így aztán csak jönnek az újabb és újabb ötletek. A nagy bőségben pedig végképp elveszek, hogy milyen kis lakást szeretnék magam körül. A titok talán éppen ebben a szóban rejlik) kislakás. A jelenlegi nem az, de a bő negyven év után egy igazi otthon, ennek ellenére idős koromra el tudnám képzelni, hogy fele ekkora térben éljem az életem (és akkor még az sem egy tipikus tiny house). Nyilván az ötleteim nagy része is azokban a sokkal kisebb terekben érvényesülne. Ugyanakkor félek, hogy túlságosan kötődöm a jelenlegi állapothoz és az igazi megújuláshoz nem lenne elég eltökéltségem.
Na, hát ilyenek az álmok meg a határozatlanság. Ritkán vezet jóra, annak pedig semmi értelme nem lenne, ha szükségmegoldásokkal váltanám fel a mostanra összeállt otthon képét. De azért arra a megújulásra vágyom ám nagyon, úgyhogy soha ne mondd, hogy soha, tartja a mondás... egyszer talán majd egy aprócska lakás berendezéséről is mesélhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése