A minap azt mondja a barátnőm, mi valamiféle szimbiózisban létezünk, mert írtam neki, hogy ha rám szakadna a Nemzeti Bank, akkor biztos keresnék egy lehetőséget, hogy az Orient Expresszel átszeljem a kontinenst és csak nézzem az elsuhanó tájat, mert ő is éppen erről beszélt a lányával. És őt ismerve, már legalább kétféle variációját találta a kivitelezés lehetőségének. Ha csak elméletben is, de már kész az útiterve.
Na, hát ezek után olvasom a ma reggeli posztját a nemkockás blogján, hogy mennyire tönkre vágja az életünket, hogy beengedjük a politikusokat a nappalinkba, hagyjuk, hogy okádják ránk a tengernyi hazugságot, és ha véletlenül egy igaz hangot hallunk, akkor meg azért megy el az élettől is a kedvünk, mert látjuk, hogy nagyjából a falrahányt borsó kategóriában hangzanak el ezek a szavak. Nem is csoda, hogy ugyanúgy éljük meg az életnek ezt a szeletét is. Sajnos ez rányomja a bélyegét a mindennapjainkra, olyannyira, hogyha például eljutok a világ végére a gyerekekhez, akik összehasonlíthatatlanul nyugodtabb hétköznapokat élhetnek, akkor is az itthoni dolgok nyomasztanak, hiszen ide kell visszatérjek. A gyerek meg erre nem kíváncsi, mert neki ott és akkor egészen más gondok töltik ki a gondolatait, nem engedi még ezeket is beférkőzni, és ebben messzemenően igaza is van, ugyanakkor ez egy feszültségforrás közöttünk. Ezért külön utálom az itthoni rendszert, mert még ezeket a ritka és mindennél fontosabb pillanatokat is megmérgezik a hazai mindennapok. Azt már meg sem említem, hogy a nagyobbik fiamék meg úgy döntöttek, hogy nem nyelik itthon tovább a mérget és ők is nekivágtak a nagyvilágnak.
No, de elkalanadoztam. A szimbiózis volt a téma. Nem először fordul elő, hogy valamelyikünk feldob egy témát, a másikunk meg elvigyorodik a távolban, hogy már megint ugyanarra gondolunk. Nem tudom, hogyan alakult ez ki közöttünk, hiszen a barátságunk nem az a tipikus "az óvoda óta együtt vagyunk jóban rosszban" típusú barátság. Még a közös középiskolai évek sem vetítették előre, hogy így összefonódnak majd a gondolataink. A családi helyzetünk is merőben eltérő. Mégis ... ha van ember ezen a sárgolyón, akivel gyakran akadunk ki ugyanazokon a dolgokon, ugyanannak örülünk, ugyanazért lelkesedünk, ugyanazért sírunk, akkor az Ő.
2 megjegyzés:
Ó, hát minnyá pityergek! :-) Különben tényleg egy vicc volt az elmúlt néhány hét, ahhoz képest, hogy csak egyszer találkoztunk, ugyanazon pörögtünk szinte minden nap, mint a villanyóra. :-) Ehhez képest érdekes, hogy kis átfedéssel más filmeket nézünk és mást is olvasunk... de azért ebben is sok közös van. Itt említeném meg, hogy tegnap elkezdtem a Yellowstone-t, és halálra untam már az első részt is... mintha a Dallas utánérzete lenne, a kőgazdagok súlyos problémáival. :-D :D
na, ezt meg se hallottam... Yellowstone??? Pedig az szuper. Most tervezem az előzménysorozatokat megnézni :)
Megjegyzés küldése