Ezt tegnap tanultuk meg egy életre. Nem, nem igaz. Már régen tudjuk. Tudjuk a családtagok miatt, amikor a felnőtt gyerekeidet elengeded a nagyvilágba, mert tudod, hogy nekik jó lesz, még ha Te kicsit bele is pusztulsz. De a mostani nagyívű megállapítás apropója jelen esetben a négylábú családtag.
Szerintem nincs az a kőszívű, józan gazdi, aki ellent tud állni a könyörgő kutyaszemeknek. Mert egy kutya mindig éhező afrikait alakít, akkor is, ha éppen az etetőtálból emelte ki a fejét és még nyalogatja a nedves táp szószát a bajuszáról. Ül melletted az asztalnál és olyan szemekkel néz rád, mint akinek az élete pont azon a falaton múlna, amit éppen a szádhoz akarsz emelni. És persze odaadod, mert Te magad is ilyen rosszul vagy bekötve. Hiszen szereted ezt a kis éhenkórászt és ugyan olvastál, hallgattál számtalan okosságot arról, hogy ezek a falatok neki nem tesznek jót, de hát az biztos marhaság, mert akkor nem könyörögne érte. De, könyörögne, mert ő viszont nem olvasta ezeket az írásokat. Csak az ösztönére hallgat, ami szerint jobb ma egy apró falat odabent az amúgy már telt pociban, mint a nagy büdös bizonytalanság, hogy a közeljövőben lesz-e része benne. Igen, Jamie kap az asztalról falatokat. Mi hibánk. És hiába imádja a hurkát (vagy most bármilyen kicsit is fűszeres ételt írhatnék, de ez nem gasztronómiai rovat, úgyhogy kihagyom), az nem.tesz.jót.neki - ezen a történtek fényében nincs vita. Szereted, tehát adsz neki, de ebben az esetben a szeretet következménye a fájdalom. Persze, lehet, hogy nincs is igazam, talán csak a parkban nyalt fel valamit, talán csak a másik kutya hátsójának szagolgatásakor kapott be valamit, ezt nem igazán lehet kideríteni, a tény attól még tény, a belei begyulladtak és erre nagyon rosszul reagált, leállt a működése gyomornak, beleknek. Csak hányt és hányt, hiába kapott ellene szurit a szimpatikus doktornénitől, a fájdalom nem múlt, mint ahogy a hányás sem, így aztán irány az állatkórház.
Első kérdések egyike persze az, hogy kapott-e valami számára szokatlan ételt mostanában. Ha így nézem, nem, hiszen rendszeresen kap valami szokatlant. De ez nem jó! S bár eddig azt hittem, ő olyan belevaló fickó, aki a vasszöget is... hát, úgy tűnik, nem.
Este műtötték, remélhetőleg megszabadítva a fájdalomtól (és teremtve egy újfajta fájdalmat a műtéttel), mi pedig a fél éjszakát fogadkozásokkal töltöttük, hogy a jövőben sokkal fegyelmezettebbek leszünk. Jah, hát, gondolom az első ijedtség és sokk okozta rémület múltával már nem leszünk annyira azok. De muszáj lesz, mert tényleg mindenünk ez a kis vakarcs és olyan nem fordulhat elő még egyszer, hogy a nagy büdös szeretetünkkel mi magunk okozzunk neki fájdalmat.
Már feladtuk, meg sem próbálunk aludni, addig úgysem sikerül, amíg nem szuszog újra mellettünk békésen, fájdalommentes álmában tappancsait az ég felé meresztve. Csak a telefont lessük, hívnak-e már végre a róla szóló hírekkel. Mert a szeretet fáj. Most éppen nekünk, hogy ilyen drasztikusan kellett kezelni a kialakult helyzetet. Nekünk fáj, hogy neki fáj. Mert szeretjük és mert csak abban bízhatunk, hogy a történtek ellenére ő tudja ezt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése