Az idei évünk nagyjából január elsején borult. Ma még csak február 20 van, de már annyi rossz dolog történt velünk, ami egy egész évre is sok lett volna. Ugyanakkor volt valami a sok rossz között, azzal összefüggésben ugyan, de mégis szívmelengető. Tagja vagyok egy kutyás csoportnak, akik évekkel ezelőtt létrehoztak egy védőhálót az ilyen horribilis kiadásokkal járó kórházi esetekre. Mi is a befizetői között voltunk és soha nem is gondoltuk, hogy egyszer a kedvezményezettjei leszünk. Hát, eljött ez is. És azt kell mondjam, hogy az anyagi segítség tulajdonképpen másodlagos ebben a dologban. Az a fajta együttérzés és segíteni akarás, ami a csoport részéről megnyilvánult, teljesen zavarbaejtő és megható. Ezt az ember nem is gondolja, amikor néhány ezer forintot küld az éppen aktuális kis betegnek. De amikor a telefonod megállás nélkül pittyeg, jelezve, hogy ezek az összegek most éppen a te számládon landolnak, az még akkor is sírásra késztet, amikor éppen már kifelé tartasz a gödörből.
Ha esetleg ismételtem magam ezen az oldalon, bocsánat, de az elmúlt napokban folyamatosan írtam a naplót, a napi apróbb és nagyobb fejlődések történetét és már keverednek bennem a felületek, ahol ezeket megosztottam. Érdekes, hogy a hosszú évek óta elakadt szavak mennyire könnyedén törnek ki az emberből, ha a kedvencéről és a kedvenc témájáról írhat. A szerelem úgy tűnik most nincs ezek között, mert a romantikus regényeim úgy leültek, mint az iszap. De a viccet félretéve... miről is írhatna az ember lánya? Politikáról? Kizárt, hiszen éppen ebben a témában ítéltem magam digitális detoxra, mert már nekem volt hányingerem a rendre felbukkanó cikkektől, szakértőktől. Utazásról? Harminc évvel ezelőttiről? Mert frissebb élményeim ugyebár nem nagyon vannak, kivéve az unokalátogatásokat, de azokat azon frissiben meg is örökítettem. Gasztronómiáról? Színházról, múzeumról, filmélményről? Friss élményeim onnan sincsenek. Még filmekről csak-csak, de őszintén szólva azokra meg nem nagyon érdemes még annyi energiát sem fordítani, amíg legépeli az ember. Könyvekről? Kinek van szabad agysejtje az elmélyült olvasásra? Már attól ideges leszek, hogy itt szemezek hét-hónapszámra az angol nyelvkönyvekkel - hogy az unokáimmal gördülékenyen menjen a társalgás -, de el is akadok a szemezés szintjén. Ettől persze rosszul érzem magam, de hát mostanában valahogy minden elakadásomért amúgy is önmagam hibáztatom. Anyuról? Valahányszor belegondolok, hogy valami könnyfakasztó történetet írok vele kapcsolatban, jönnek a napi történések és az ihlet velük együtt száll is tova. Álmokról, vágyakozásokról? Eléggé anyagias dolgok ezek. Kertes házikó, költözés, felújítás ... mondom, álmodozás, akkor minek ezeket még "papírra is vetni". Nincs ezen mit szépíteni, az életemben jelenleg az egyetlen ihletadó a négylábú vakarcs. Ha kirándulunk vele, azért, ha az életéért aggódunk, azért. Így aztán néhány rövidke perc alatt hosszú-hosszú posztok születnek mindenről, ami vele kapcsolatos.
És hogy ember tervez? Na, igen. Bár, nem nagyon hiszek a horoszkópokban, de az idei évre például azt is "ígérték", hogy rég dédelgetett terveimet sikerül végre révbe juttatnom. Én persze azonnal a "fiókban" rekedt írásaim befejezésére, kiadó-keresésre gondoltam. Mert a vágy persze ott munkál bennem, hogy a pont tíz évvel ezelőtt kezdett kalandot folytassam, végre igazán sikerre is vigyem. De ilyen évkezdet után őszintén szólva nem is értem, miért éppen ezt vártam a jóslattól. Mindegy is, a kutyám szépen gyógyul, már-már a régi önmaga, most ennek örülünk, ebből igyekszünk erőt meríteni. Az ember tervezhet, de a rendező Sors amúgy is bármikor átírhatja a regényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése