Amikor Buksi lett nekünk, még nem nagyon volt ez a fajta közösségi élet, mint ma. A digitális technika sem volt még sehol, viszonylag kevés, igaz, remek fotó van róla. Aztán meglett Morgan és a fotók száma akkor már erősen gyarapodni kezdett, de még mindig nem volt kiplakátolva a kutyás életünk a közösségi hálóra. Nem is tudom, talán csak az iwiw volt akkoriban. Buksi volt a "kényszerűségből" lett kutyánk, mivel anyósom köszönte, de nem kérte. Morgan viszont már a saját választás és részemről egy igaz barát és örök szerelem, a Kutya az életemben, akivel nagyon sok időt töltöttem el sportolással, okosodással. Egy goldennél ez pedig a legjobb belépő a viszonzott szeretetre.
A halálakor és Colin érkeztekor - a kettő között szűk egy hét telt el - már boldog boldogtalant tudósítottam a veszteségről és a gyógykezelésről. A Facebookon, ahova pont akkoriban kerültem fel, kutyás fajtacsoportok alakultak, ahova belépni szinte magától értetődőnek tűnt. Tudom, sokaknak nem, de hát nem vagyunk egyformák. Szóval, beléptem a golden retrieveres csoportba és büszkén osztottam meg kutyás életünk epizódjait. Nemcsak fotókkal, hanem egyre többször írásokkal is. Ez nekem is örömet szerzett, és talán nem tévedek, ha azt gondolom, másoknak is, akik a fajta szerelmesei. Néha még olyanoktól is kaptam visszajelzéseket, akik maguk nem vágtak bele a kutyás kalandba, de szívesen követték ismerőseik mindennapjait. Colin ráadásul kivételes alkalmazkodó képességével (no, és tagadhatatlan kamaszkori csínyjeivel) remek modell volt az íráshoz, fotózáshoz. Merthogy természetesen fajtája büszkesége volt még küllemre is. Kutyásnak lenni jó!
Persze, itt elsősorban azokra gondolok, akiknél a kutya családtag, nem a kert végébe láncon kikötött rabszolga. Őket nem is értem, minek tartanak állatot, ha csak a bosszankodásuk van vele. Mert egy ösztönlényt magadhoz szelidíteni nem egyszerű feladat. Rengeteg munka van benne, kitartást és türelmet igényel, sokszor pedig meglehetősen sok pénzt is. Ha mindezeket nem tudod, akarod ráfordítani, akkor jobb, ha bele sem kezdesz. De kezdek eltérni a tárgytól, ami nekem könnyen megy, de azért próbálok az eredeti nyomvonalon maradni.
Szóval, Colin kalandjaival indult, aztán meglett Jack is. Aki önmaga is hihetetlen karakter volt, de együtt egy egészen elképesztő, verhetetlen párost alkottak. Emberben is ritka az a fajta ragaszkodás, amivel élték az életüket. Olyannyira, hogy még egy mese is megihletődött általuk. A goldenes csoport mellett természetesen már tagja voltam tacskós csoportnak is, ahol a csöppség érkezésétől követhették a közös életünket. Voltak ebben vidám, néha keserű epizódok is. És hihetetlenül jó érzés volt ezeket az érzéseket egy közösséggel együtt megélni. Jack máig feldogozhatatlan, korai halála olyan együttérzés cunamit hozott a közösségi hálón, ami roppant nagy segítséget jelentett a túlélésben. És persze az expressz gyorsasággal érkező Jamienek is nagy szerepe volt ebben.
Na, ő aztán tényleg érdekes figura a maga nemében, mert egyszerre volt egy égedelem, ugyanakkor egy bámulatosan alkalmazkodó, jógyerek típus. És nem utolsó sorban gyönyörű, amolyan babyface, fajtája díszpéldánya. Pedig nem valami híres tenyészetből jött, pedigréje ellenére a "futottak még" kategória, hiszen kiállítást még távolról sem látott soha. Igaz, a felmenői igen. Colin áldásos nevelése mellett kivételesen könnyű természetű tacskóvá vált. Ha Buksinál esküdöztem is, hogy "tacskót a büdös életben soha többé", hát most megszégyenülten hajtom le a fejem, hogy ugyan miért ne, hiszen a világ egyik legédesebb kutyája. És ez a kutya most beteg lett. Öt és félévesen azt hittem, elveszítem őt is, mint Jacket, és ettől olyan szorongás ül rajtam napok óta, ami már fizikai fájdalmat okoz. Azt mondtam, kutyásnak lenni jó? Hát, igen, néha tényleg maga az örömmámor, elég nézni, ahogy jön-megy, játszik, eszik, alszik és mosolyog nemcsak a szám, de a lelkem is. De sokszor rohadt nehéz kutyásnak lenni. Amikor tehetetlen vagy és csak reménykedni tudsz, hogy időben vitted orvoshoz és az orvosi tudás elég lesz hozzá, hogy haza is hozhasd újra egészségesen. Mint sok mindenben, ebben is az évek segítenek. Jacknél sem vártam sokat az orvoshoz menéssel, hiszen reggel lett rosszul, a délutáni rendelésre már mentünk is, de máig szorongat a kérdés, nem kellett volna hamarabb mennem? Máshoz? Nem orvoshoz, hanem kórházba? Erre már sosem kapok választ. Jamie is váratlanul lett rosszul péntek délelőtt, kora délután már ellátták, de nem javult, így azonnal kórház. Megdicsértek, hogy időben hoztam, nem nőtte ki magát a probléma valami még nagyobbá, esetleg végzetessé. És tudom, hogy húsz évvel korábban egy hányás, hasmenésre még legyintettem volna, hogy kis diéta, egy kis Bolus és majd túlleszünk rajta. Soha többé, pedig a számla rosszul fog esni. De egy családtagnál ki figyel a kassza csörgésére? Persze, mi mást tehettem volna, mint írtam róla a csoportban, a magam oldalán és itt a blogban is, és érkeztek is az együttérző, drukkoló kommentek. Akik írtak, talán nem is sejtik, micsoda erőt képesek néhány szóval közvetíteni. Örök hálám érte!
Ja, és a lényeg: a reggeli telefonban azt mondták: DÉLBEN MEHETEK ÉRTE!
Ez pedig egy kis kutyás történelem itten minálunk 😍
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése