Csalódás

 Igazság szerint nagyon beleéltük magunkat az éjszaka homályában, hogy reggel felcihelődünk és hozzuk haza a kincsünket. Aztán persze az élet megint jól pofán vágott, nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok.

Hívtak, hogy jól viselte az éjszakát, reggel hajlandó volt sétálni, kicsit már a farkát is csóválta. Kaka persze nem volt, csak pisi. De ennek is örülni kell. Annyi azért volt a fenekében, hogy azt kikotorják és vizsgálják, így aztán kiderült, hogy Corona vírusra határozottan pozitív lett. Ezt ugyan nem ők mondták, de a kutyás csoportban egy leányzó elmagyarázta, hogy a kutyák koronavírusa más, ezt tőlünk nem kaphatta el. A parvóhoz nagyon hasonló betegség, amire ugyebár oltva van, és általában enyhébb lefolyású, kicsikre és idősekre veszélyes. Hát, Jami még csak öt és fél éves. Szóval, nagy valószínűséggel ez okozta az egész bajt, begyulladt a gyomor és a belek, bénulást hozva. És ugyan éjjel még azt mondták szerencsére újra indult a bélmozgás, de igazság szerint még messze nem kielégítően, ezért aztán nem is adják ki, hanem még napközben kap erre serkentő injekciókat. Meg persze etetni is próbálják, hátha az is segít. És az utolsó mondat is ütött: HA nem változik negatív irányba a dolgok menete, akkor holnap reggel újra hívnak és megbeszéljük, hogy Esetleg hazahozhatjuk-e. Újabb agyalós nap és éjszaka következik, ez már biztos. 

még az is lehet, hogy ezzel az imádott labdával vittük be a kórságot? 

A szeretet fáj...

 Ezt tegnap tanultuk meg egy életre. Nem, nem igaz. Már régen tudjuk. Tudjuk a családtagok miatt, amikor a felnőtt gyerekeidet elengeded a nagyvilágba, mert tudod, hogy nekik jó lesz, még ha Te kicsit bele is pusztulsz. De a mostani nagyívű megállapítás apropója jelen esetben a négylábú családtag. 

Szerintem nincs az a kőszívű, józan gazdi, aki ellent tud állni a könyörgő kutyaszemeknek. Mert egy kutya mindig éhező afrikait alakít, akkor is, ha éppen az etetőtálból emelte ki a fejét és még nyalogatja a nedves táp szószát a bajuszáról. Ül melletted az asztalnál és olyan szemekkel néz rád, mint akinek az élete pont azon a falaton múlna, amit éppen a szádhoz akarsz emelni. És persze odaadod, mert Te magad is ilyen rosszul vagy bekötve. Hiszen szereted ezt a kis éhenkórászt és ugyan olvastál, hallgattál számtalan okosságot arról, hogy ezek a falatok neki nem tesznek jót, de hát az biztos marhaság, mert akkor nem könyörögne érte. De, könyörögne, mert ő viszont nem olvasta ezeket az írásokat. Csak az ösztönére hallgat, ami szerint jobb ma egy apró falat odabent az amúgy már telt pociban, mint a nagy büdös bizonytalanság, hogy a közeljövőben lesz-e része benne. Igen, Jamie kap az asztalról falatokat. Mi hibánk. És hiába imádja a hurkát (vagy most bármilyen kicsit is fűszeres ételt írhatnék, de ez nem gasztronómiai rovat, úgyhogy kihagyom), az nem.tesz.jót.neki - ezen a történtek fényében nincs vita. Szereted, tehát adsz neki, de ebben az esetben a szeretet következménye a fájdalom. Persze, lehet, hogy nincs is igazam, talán csak a parkban nyalt fel valamit, talán csak a másik kutya hátsójának szagolgatásakor kapott be valamit, ezt nem igazán lehet kideríteni, a tény attól még tény, a belei begyulladtak és erre nagyon rosszul reagált, leállt a működése gyomornak, beleknek. Csak hányt és hányt, hiába kapott ellene szurit a szimpatikus doktornénitől, a fájdalom nem múlt, mint ahogy a hányás sem, így aztán irány az állatkórház. 

Első kérdések egyike persze az, hogy kapott-e valami számára szokatlan ételt mostanában. Ha így nézem, nem, hiszen rendszeresen kap valami szokatlant. De ez nem jó! S bár eddig azt hittem, ő olyan belevaló fickó, aki a vasszöget is... hát, úgy tűnik, nem. 

Este műtötték, remélhetőleg megszabadítva a fájdalomtól (és teremtve egy újfajta fájdalmat a műtéttel), mi pedig a fél éjszakát fogadkozásokkal töltöttük, hogy a jövőben sokkal fegyelmezettebbek leszünk. Jah, hát, gondolom az első ijedtség és sokk okozta rémület múltával már nem leszünk annyira azok. De muszáj lesz, mert tényleg mindenünk ez a kis vakarcs és olyan nem fordulhat elő még egyszer, hogy a nagy büdös szeretetünkkel mi magunk okozzunk neki fájdalmat. 

Már feladtuk, meg sem próbálunk aludni, addig úgysem sikerül, amíg nem szuszog újra mellettünk békésen, fájdalommentes álmában tappancsait az ég felé meresztve. Csak a telefont lessük, hívnak-e már végre a róla szóló hírekkel. Mert a szeretet fáj. Most éppen nekünk, hogy ilyen drasztikusan kellett kezelni a kialakult helyzetet. Nekünk fáj, hogy neki fáj. Mert szeretjük és mert csak abban bízhatunk, hogy a történtek ellenére ő tudja ezt. 

Szótárral sétálni

 Minden beképzeltség nélkül merem állítani, hogy igyekszem tájékozódni a világ dolgaiban, mégpedig meglehetősen széles skálára engedve az érdeklődésemet. Mégis, mostanában egyre többször érzem úgy, hogy lassan szótárral a kezemben kell kimerészkednem az utcára, hogy ne érezzem teljesen hülyének magam.

A mai nap két találata:

"Ajándék perplexity (pro) - Aktiváld Telekomosként az alkalmazást március 23-ig"

ööö... perplexity??? A perplexity egy statisztikai mérőszám, amit elsősorban a gépi tanulás és nyelvmodellezés területén  használnak a modellek teljesítményének értékelésére.

őszintén? Ettől sem lettem sokkal okosabb. Csak félve kérdezem, ha a normális emberi kommunikáció anyanyelvi rejtelmeit használva hirdetnék ezt a bármit, akkor már nem lenne eladható? Vagy akkor lenne az? Mert ennélfogva ez egy elég besülős reklám, nem? 

*

A másik a bioklimatikus pergola... ez nyilván egy elterjedt elnevezés, mert rengeteg találatot találtam a témában (míg a perplexity-vel kapcsolatban leginkább csak angol nyelvűeket) és nyilván engem minősít, hogy még nem futottam össze vele, pedig Isten látja lelkem, állandóan a terasz árnyalása miatt rágom a férjem fülét. Nos, a bioklimatikus pergola alumínium vázas és lamellás szerkezetének köszönhetően ellenáll a magasabb hőmérsékletnek és a szeszélyes időjárási változásoknak. Esőzéskor, hóolvadáskor a csapadékot zárt vízelvezetőin  keresztül a lábakban elrejtve vezeti le. Tetőszerkezetében motorosan működtetett és szabályozható billenő lamellák találhatóak. Az időjárásnak megfelelő védelmi funkciókkal ellátott szenzorok is segítik a pergola alatti élettér megóvását. Így például hirtelen érkező zápor esetén akkor sem ázik el a kerti bútor, ha a család nincs otthon.

Na, hát ahogy Oscar, a jó útra tért exgengszter is tanult naponta egy új szót, jelesül az expeditívet, így én is bővítettem ma a magam és a Ti szókincseteket. Szívesen! 

Mindennap tanulok egy új szót - Oscar
 

1.  

Digitális detox

 Amikor a barátnőm fogadkozott, hogy önként vonul digitális elvonóra, kicsit megmosolyogtam a dolgot. Igazából nem is értem magam, miért reagáltam így, hiszen jómagam is rendszeresen belefutok hírekbe, posztokba, elemzőkbe, kommentekbe, amiktől az amúgy alacsony vérnyomásom úgy emelkedik, mint 1986-ban a Challenger űrrepülő. Tudjuk, mi lett a vége. Tragédia. Nos, én nem vágyom effajta bénító végkifejletre, így aztán a mai napon (nem véletlenül, persze) úgy döntöttem, hogy követem a példáját. Vége a napközben 50x előkapott telefon nézegetésének, alapvetően érdektelen oldalak pörgetésének. Reggel a személyes hírek csekkolása, aztán este még egy rövid kör. Közte pedig egy új élet. De a közösségi háló mellőzésével. Hiszen valamikor, a messzi messzi galaxisban is így éltünk. Aztán mégis itt vagyunk. Nem volt újévi fogadalmam, de ma  bepótolom. Szerintem csak nyerni fogok vele.

Innentől pedig következzen majd a terápiás billenytűverés. Egy egészen más fórumon. Magamért. 

Vagyogatok

 Elsőként is meg kell emlékezzek a Nyugdíjbiztosítóról... "természetesen" nem sikerült az Ügyfélkapu+-on keresztül beküldenem a Nyilatkozatot, pedig olyan kis ügyes vagyok, hogy még meg is találtam, de a rendszer állandóan kidobált, hogy nem jó formátumban írom be az iktatószámot, pedig pont úgy írtam, ahogy kérte. Amikor már vöröslött a fejem, felhívtam az ügyintézőt, akit szinte láttam magam előtt, ahogy legyint, "na igen, az Ügyfélkapu..." és hallottam a hangján, hogy nem az első panaszkodó vagyok, neki is tele a nemlétezője az egésszel, és ... itt jött a meglepetés, lediktálta a hivatalos e-mail címét, hogy oda írjam meg a magam keresetlen szavaival ezt a nyilatkozatot és azzal a dolog le is zárul. Így tettem. 

Az Ektorp kanapéhuzattal sem jártam jobban, mert rögtön lecsapott rá valaki, aki aztán roppant fondorlatos szervezkedésbe kezdett volna, de elég hamar leállítottam, mert korábbi rossz tapasztalatom alapján nem üzletelek olyanokkal, akiknek még egy rendes visszanézhető profiljuk sincs. Ráadásul ugyanazzal a képpel rögtön három néven is rámszállt, úgyhogy töröltem a hirdetést is, hogy szabaduljak tőle. A huzat persze továbbra is itt foglalja a helyet, de lehet, hogy begorombulok és felviszem a fiamék lakásába és lecserélem a jelenlegi szürkét a régi pirosra, vagy vegyesbe, mielőtt a kégli kiadásra kerül. 

Az árverező céghez beadott portéka az árverés lezárása előtti félórában hirtelen meglódult és a kikiáltási ár bő nyolcszorosáért kelt el, úgyhogy így rendben is van, korábbi morgás visszavonva. 

Amúgy a dolgos hétköznapok zajlanak, futkosás ezerfelé, anyám szakorvosa után például, akivel eddig levelezésben álltunk, de eltűnt az éterből, a neki küldött levél legalábbis visszajött. Úgyhogy odamentem személyesen és mivel nem lehet csak úgy rátörni az ajtót, a kinyomtatott e-mailt leadtam a nevére. Reménykedem, hogy válaszra méltat. Közben vigyorogva szemlélem az utolsó bérletemet, a jövő hónapban már csak igazolványt kell mutogassak, jessz... azt hittem, sosem érem meg ezt az időszakot. Igazán nem lehet rám panasza a közlekedési vállalatnak, mert amióta kellett, bérletes voltam. Szívesen látnám ezt az összeget most egyben a számlámon, de nem bántom őket, mert eltekintve attól, hogy az utazó közönség és a minősíthetetlen utak milyen állapotba hozzák a járműveket, maga a rendszer igenis jó. A-ból B-be, sőt A-ból Z-be Budapesten eljutni nem nagy kihívás, s bár vannak helyek, ahova járhatnának sűrűbben, de azért ennél rosszabb, sokkal rosszabb is lehetne... lásd egészségügy. 

Barátnőmnek hála kedvet kaptam egy kis írogatáshoz is. Történt ugyanis, hogy egy elég nagy nézettségű oldalt vezet, én meg naponta tolom rá az ötleteket, hogy mikről írhatna még. Ő meg nemes egyszerűséggel visszalőtt, hogy a legutóbbit akár meg is írhatnám. És lőn... visszajött az a jóleső érzés, amit a kutakodás és új formába öntés jelentett valamikor korábban, amikor még nem volt az agyam úgy kilúgozva, mint mostanság. Úgyhogy igyekszem is dédelgetni ezt az érzést, megőrizni és újra meg újra elővenni, mert én is érzem, tulajdonképpen szükségem van rá, hogy az agyamat ne csak arra használjam, hogy a család kétlábon járó naptárja és ügyintézője legyek. 

Elő Valentin- és szülinapi ajándékként kaptam egy új telefont is. Ami vicc, mert ténylegesen nem volt rá szükségem, de az is tény, hogy a korábbit annyit szídtam itthon (és mindenhol máshol), hogy ez adhatta az ötletet a páromnak. Az új kicsike picit bonyolult, de nem kezelhetetlen. Lassan négy napja ismerkedünk és ígéretesnek tűnt ez az időszak. Mert mire is használom én a telefont? Hát, leginkább a barátnőmmel való kapcsolattartásra, ehhez azért elég jó lett volna a régi is. Meg fotózni. Na, ehhez viszont az előző harmat gyenge volt, bár újkorában ígértek mindenféle szépet és jót, aztán persze kiderült, hogy ugyanannak a gépnek a professzionális változatára gondoltak, csak azt nekem már nem kötötték az orromra, mondván, az öreglánynak jó lesz a lite is. Ne legyek telhetetlen, a kütyü ingyen volt, hát, olyan is. A mostani viszont nincs ingyen, még 20 hónapnak kell eltelnie ahhoz, hogy azt mondhassam, tényleg az enyém vagy. Aztán persze internetezni használom, nagy ritkán még appokat is használni, az Ügyfélkapuhoz kódot kapni, híreket olvasni, térképet böngészni, meg még ezer dologhoz, ami tényleg megkönnyíti az életet, ha van korlátlan interneted. Tudom, vaskalapos vagyok, de nem akarok vele bankolni, számlákat kezelni, ezekhez nekem megfelel az otthon nyugalma és a laptop olvashatósága, kezelhetősége (és a nyomtató kapcsolata). És nem akarok rajta filmeket sem nézni, ahhoz ott a tv, amit mostanra már elég jól tudok kezelni, hogy a csomagcsatornákon kívül más lehetőségeket is nyújt. Szóval, egyelőre örülés van, ismerkedés, szegény kutyának meg ezernyi alkalom, amikor pózoltatom. 

Mai méreg...

Agyf@szt akartam írni, de címbe azért már mégse káromkodjon az ember lánya. Pedig este 6 órára már nem volt gondom az amúgy alacsony vérnyomásommal, ha csak az nem, hogy én tuti 140-nél fogok egyszer agyvérzést kapni. És most nem a sebességre gondolok. 

Néhány évvel ezelőtt a Nyugdíjintézettel tisztáztuk a tisztázni valókat, bemutattam mindenféle papírokat, ők meg hoztak egy határozatot, hogy 34 év és mittudomén, 6 hónap figyelembe vehető munkaviszonyom van. Nem én kezdeményeztem, hanem ők! Gondoltam, kicsit előre dolgoznak, ha majd betöltöm a 65-öt, már nem kell eljátszani ezeket a köröket, minden papír megvan, már csak a naptárt kell figyelni. Aham... Mivel március elején aktuális a bűvös 65, januárban az Ügyfélkapun keresztül benyújtottam az igényemet, hogy onnantól tekintsenek nyugdíjasnak. Ma jött meg a "válasz". 

"Kérjük nyilatkozni, hogy járt-e szakmunkásképzőbe, illetve felsőfokú tanulmányokat nappali tagozaton folytatott-e (egyetem,főiskola). Amennyiben igen, akkor kérjük a szakmunkás bizonyítványát illetve leckekönyvét,diplomáját csatolni."

Most nem azért, de ... ha egyszer már tisztáztuk ezeket a dolgokat, akkor miért kérdeznek vissza? 

Itt még vettem egy mély levegőt, holnap előtúrom a néhány éve elpakolt papírokat, aztán majd jól megválaszolom a levelet, mindenki megnyugtatására. 

Aztán szerencsétlen módon eszembe jutott, hogy a fiamék által idehurcolt Ektorp kanapé huzatot újfent megpróbálom eladni. Hülye ötlet volt. Fotók, szöveg fel a Marketplacere. Az ár nevetségesen alacsony, a cél az, hogy elmenjen. Egyszer már nekifutottam, érdeklődés híján a nyakamon maradt. Most azonnal csipog a válasz üzenet. Neki mindenképpen kellene és írja, miket csináljak, hogy neki az úúúgy egyszerűbb, és bocsánat, de csak engem akarna kímélni. Nézem a profilját, lényegében nincs neki, vagy ha igen, akkor rögtön több néven is, mert szinte bombázva érkeznek az újabb üzenetek, hasonló előélet nélküli nevekről. Én csak adjam meg az adataimat, majd ő intézi. Aham. Az utolsó ilyen próbálkozó már a bankkártya adatok igénylésénél tartott, mire én elhajtottam. Most nem vártam meg ezt a pillanatot, inkább töröltem a teljes hirdetést. Ha egy adományboltban landol a cucc, már azt se bánom. 

Egy árverező cégnél munkám kapcsán néha előfordulok. Gondoltam, pár itthon elfekvő csecsebecsétől én is náluk szabadulok meg. Ismerem őket, általában korrektek, bár ők sem ráfizetésből élnek, nyilvánvaló. Beviszem a "bolhapiaci" portékát, egy része megy egy külön dobozba, amit majd egy hajléktalan elvisz tőlük, abból próbál majd kis pénzt csinálni, nekik ezen a felületen nem tétel, csak ráfizetnék. Az az arany szívem, tudom, oké, menjen a dobozba. A maradék gondosan fotózva felkerül az oldalra. Nem minden, de a figyelmeztetésemre pótolják a hiányzókat. Indul az árverés, jelentkezők nem törik magukat, de ez is megszokott, majd az utolsó pillanatban kezdenek mocorogni, addig nem akarják felverni a cuccok árát. Ezt megértem. Azt már kevésbé, hogy eleve nagyon alacsony árról indítanak. Persze, körbenéztem én előzetesen a neten, nagyjából látom, mi mennyiért megy el másoknál, de hát ezzel vert a sors, hogy ők "esnek kézre", hozzájuk viszem a holmijaim. Mert ahogy a Marketen felsültem már néhányszor, a fene se akar ezzel szórakozni. Hát, igen... a nyugalmat is meg kell fizetni. Néhány tételnél végre "csörög a kassza", érkeznek az ajánlatok. Nézem az összesítőt... ilyen-olyan címeken majd 35 %-ot vonnak le (és tudom, hogy majd a vevő se annyiért kapja, amennyiért leütötte). Rendben, én vagyok a nagy megértő, tudom, hogy itt nyilván főleg olyanok vásárolnak, akik aztán nem restek egy kis munkát feccölni a bizniszbe és majd ők keresik meg azt az árat, amit más helyeken láttam, tehát itt olcsón kell hozzá jussanak a dolgokhoz. Mondom, megértem, de azért nem esik  jól.

 Persze, próbálkoztam én már a Zsibvásárban is árulni, nem is panaszkodom, de hát néha nem jön össze annyi holmi, hogy az asztal bérleti díja mellett némi haszon is maradjon. A fáradtságról, időről most szó se essék. Arról meg főleg nem, hogy a megmaradt dolgaimat újra otthon kell őrizgetni a következő próbálkozásig. Nem, most azt a korszakomat élem, hogy ami kiment az ajtón, az vissza már nem jöhet. Ha a fene fenét eszik, akkor se! Ilyenkor fut be az ember a fenti zsákutcákba. 

Azt hiszem, itt is hagyom a gépet, mielőtt még valami bosszantóba futok bele. Mára ennyi éppen elég volt!

Szimbiózis

A minap azt mondja a barátnőm, mi valamiféle szimbiózisban létezünk, mert írtam neki, hogy ha rám szakadna a Nemzeti Bank, akkor biztos keresnék egy lehetőséget, hogy az Orient Expresszel átszeljem a kontinenst és csak nézzem az elsuhanó tájat, mert ő is éppen erről beszélt a lányával. És őt ismerve, már legalább kétféle variációját találta a kivitelezés lehetőségének. Ha csak elméletben is, de már kész az útiterve. 

Na, hát ezek után olvasom a ma reggeli posztját a nemkockás blogján, hogy mennyire tönkre vágja az életünket, hogy beengedjük a politikusokat a nappalinkba, hagyjuk, hogy okádják ránk a tengernyi hazugságot, és ha véletlenül egy igaz hangot hallunk, akkor meg azért megy el az élettől is a kedvünk, mert látjuk, hogy nagyjából a falrahányt borsó kategóriában hangzanak el ezek a szavak. Nem is csoda, hogy ugyanúgy éljük meg az életnek ezt a szeletét is. Sajnos ez rányomja a bélyegét a mindennapjainkra, olyannyira, hogyha például eljutok a világ végére a gyerekekhez, akik összehasonlíthatatlanul nyugodtabb hétköznapokat élhetnek, akkor is az itthoni dolgok nyomasztanak, hiszen ide kell visszatérjek. A gyerek meg erre nem kíváncsi, mert neki ott és akkor egészen más gondok töltik ki a gondolatait, nem engedi még ezeket is beférkőzni, és ebben messzemenően igaza is van, ugyanakkor ez egy feszültségforrás közöttünk. Ezért külön utálom az itthoni rendszert, mert még ezeket a ritka és mindennél fontosabb pillanatokat is megmérgezik a hazai mindennapok. Azt már meg sem említem, hogy a nagyobbik fiamék meg úgy döntöttek, hogy nem nyelik itthon tovább a mérget és ők is nekivágtak a nagyvilágnak. 

No, de elkalanadoztam. A szimbiózis volt a téma. Nem először fordul elő, hogy valamelyikünk feldob egy témát, a másikunk meg elvigyorodik a távolban, hogy már megint ugyanarra gondolunk. Nem tudom, hogyan alakult ez ki közöttünk, hiszen a barátságunk nem az a tipikus "az óvoda óta együtt vagyunk jóban rosszban" típusú barátság. Még a közös középiskolai évek sem vetítették előre, hogy így összefonódnak majd a gondolataink. A családi helyzetünk is merőben eltérő. Mégis ... ha van ember ezen a sárgolyón, akivel gyakran akadunk ki ugyanazokon a dolgokon, ugyanannak örülünk, ugyanazért lelkesedünk, ugyanazért sírunk, akkor az Ő.