Jelenlét

Valamikor a kilencvenes évek elején  ámuldozva emlegettük fel a férjem munkahelyén a teremnyi számítógépet, a lyukkártyás leporellós nyomtatást, miközben a gyerekeink már a Commodore 64 billentyűit verték, joysticket bűvöltek, korukhoz képest meglepő óvatossaággal kezelték a hajlékony adattároló lemezeket, aztán huss... ment az egész a nyaraló padlására és beköltözött az életünkbe a 486-os asztali csodagép. Megánként (!) 4 ezer forintért vettük a bővülő tárhelyet, az első zenetárolóra 4-5 számot lehetett rátölteni, a srácok miatt pedig egyre fejlesztettük, cserélgettük a masinákat, mert a népszerű játékok határozták meg, hogy milyen videókártya és más kütyük kellettek az amúgy is drága "játékszerbe". Mi felnőttek még nem is nagyon tudtuk, mire jó ez az egész. Aztán megkerestük a rég látott ismerősöket az iwiw-en, már nem  a telefonon lógtunk a barátnőkkel, hanem hol rövidebb, hol hosszabb levelekkel bombáztuk egymást. És amikor a gyerekek már az érettséginél tartottak, meglett az első laptop, aranyárban ugyan, de aztán vagy 15 évig hibátlanul működve. A szerkentyű egyre kisebb és könnyebb lett, már a telefonunk is képes kiváltani, hiszen egy apró számítógép vállvetve egy komolyabb fényképezőgéppel. Nekünk már a kazettásmagnó és nem sokkal később a videó is maga volt a csoda, aztán lett cd meg dvd, ma meg már néhány kattintás után akár az okostévén is megnézhetjük, amire kíváncsiak vagyunk. A mi generációnk számára ez egy óriási fejlődési folyamat, a gyerekeink meg lényegében az anyatejjel szívták magukba a használatát. De nem is a műszaki fejlődés főbb állomásait akartam felsorolni, csak megmutatni az utat, ahogy olyan száraz dolgok, mint például a könyvelés mellett egyszerre szórakoztunk és mérettük meg magunkat a blogok világában. 

Az első alkalommal - már nem is emlékszem mikor - hagytam elcsábítani magam... Alessia barátnőm csinált nekem egy blogot (mint ahogy még a Facebook profilomat is neki köszönhetem). Ez volt a megboldogult www.golden.blogol.hu amire ha ma rákattintok, valami trader.portfolio.hu oldal jön be, én meg bele se gondolok, mik zajlanak a digitális világban, mert úgyis kevés vagyok hozzá. A lényeg, a blogol megszűnt, így új felület "kellett" és lett is, a blogspot. Persze megint Alessia keze van a dologban, s bár idővel én is belelendültem a bloggyártásba a blog.hu-n vagy a wordpressen, azért a www.goldenblogja.blogspot.com lett az igazi "otthonom". 

2009. májusa óta osztom itt az észt, erről tanúskodik az első "próbafotó" is, ahol egy blogtalin mondom éppen a magamét. Puszta kíváncsiságból elolvastam az első rendesebb posztomat és egészen meglepődtem, milyen jó kis hétvégéről számoltam be benne. Volt abban Szépművészteti Múzeum Bohém bálja és Mucha kiállítás meg mozizás, jelesül az Angyalok és démonok Dan Browntól. Ma is kiegyeznék egy ilyen hétvégével, akár havonta egyszer is. 

2011-ben aztán megszületett az "írós" blogom, a lassukeringo.blogspot.com (az elnevezést, már meg se lepődjetek, köszönhetjük Alessiának, aki a gép mellől felnézett a könyvespolcára és éppen egy ilyen cím szúrt neki szemet. Mivel a blog főleg romantikus írások tárháza, hát illett is hozzá, nem igaz?). Az itt felrakott történetek nagy része később a Publio kiadónak és saját merészségemnek köszönhetően nyomtatott, illetve digitális formában is megjelent a nagyközönség számára. De úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy én írni szerettem (igazából helyesebb a jelenidő), a marketing nem az én világom, úgyhogy szép lassan el is engedtem az idén tíz éve indult nagy kalandot. Ezzel egyidőben viszont visszataláltam a "naplómhoz".

Érdekes ez a kitárulkozási kényszer. Az írás mindig megmutat valamit a szerzőből, mint magánemberből is. Akaratlanul leginkább, és éppen ezért egy kicsit veszélyes dolog is, hiszen ki tudja, a világhálón hol lapul valaki, aki merő időtöltésből, szórakozásból visszaél az ezeken a felületeken megosztott én-eddel. Ezzel Te is tisztában vagy, mégis erősebb a kényszer, hogy leírd a legbensőbb gondolataidat, aztán a "közzététel" gombbal útjára is bocsásd a végtelen világhálón. Ehhez képest a Facebook egészen más világ, bár cseppet sem veszélytelenebb. Ott a személyes fotók, a megfogalmazott gondolatok a ma Mesterséges Intelligenciája által ébredhetnek önálló életre. Belegondolni is borzongató. Sajnos nem a jó értelemben. 

Valaha azt mondták: "hajózni muszáj", ma már úgy tűnik, a világhálón megjelenni muszáj. Mert egyre inkább kiváltja a személyes emberi kapcsolatokat, felgyorsítja az életet, az információk kimeríthetetlen tárháza és ha egyetlen szóval próbáljuk a jelentőségét megfogalmazni, akkor az talán a JELENLÉT, amire akkor is vágyunk, ha közben egyre inkább bezárkózunk. 

A karma?

Korábbi rinyálós posztjaim alapján bárki rávágná, hogy a karma dolgozik, megérdemlem, hogy az újév januárja olyan lett, amilyen. Ennek ellenére azt gondolom, kicsit kezd túllőni a célon...

Kezdődött vagy inkább végződött az év a fogfájással, amihez hasonlót eddigi fennforgásom alatt még nem éltem meg. Január másodikán ültem is a fogorvosi székben, a sztorit szerintem már elmeséltem, gyökérkezelés. Aztán irány a nőgyógyász, ahova sajnos amíg élek, vissza kell járogatnom, és tekintettel arra, hogy a dokibácsim 85 éves (bármilyen jó karban tartott 85-ös is), nem egy jó ómen a jövőre nézve. Az utódja meg a Kékgolyó utcában rendel. Azt hiszem, ennyi elég is hozzá, hogy ne is akarjak gondolni rá. Aztán irány a szemészet, de ott majd csak február végén állnak velem szóba, addig nyögjek. Voltam a tüdőgondozóban is, ahova - tavaly derült ki - már 18 éve járok ezzel az asztmaszerű szarsággal. Ráadásul a legutóbb felírt puff nem igazán működik, fulladok, zihálok, sípolok, gratuláltak is, hogy ilyen szar eredményt utoljára 2017-ben produkáltam. Kaptam kétféle új inhalálót, az egyik visszavisz az "őskorba", akkor is utáltam használni, most se jobb, ráadásul egy hónapon belül kontroll. Na, ez voltam én meg az egészségügy. 

Aztán ... vannak nekünk autóink. Hülye helyzet, mert öregek, de jók (a következőkben nem egészen ez derül majd ki róluk), az egyik kicsi, hogy a városba is lehessen menni vele, a másik nagy, hogy a fél házat belecuccoljam, a harmadik meg tágas, hogy a család beleférjen. Az első kettőnek van egy közös jellemzője, több évtizedes a barátságunk. Szóval, magyarázat persze van, miért maradtak meg az öreg járgányok is, amikor itt a kis fiatal, aki(ami, de hát nálunk családtag) az idén még csak ötéves lesz. Nem mondom, hogy nem játszom el a gondolattal időnként, hogy mi a francnak őrizgetjük őket, de aztán újra és újra bizalmat szavazunk nekik, mondván: a következő nagyobb kiadást már nem finanszírozzuk. Dehogynem! Most meg hogy jártunk? Három autó mellett lényegében nem volt egyetlen hadra fogható sem, mert az egyiket rosszul téliesítettük (értsd, apa kisütötte az aksit, vehetett újat, pedig ez sem volt még féléves), a másiknak most jutott eszébe, hogy csontig lejárta a fékbetétet, a harmadik meg... na, az az igazán vicces. Állt a garázsban, mert nyári gumik vannak rajta (kinek van pénze téli gumikra ugyebár, amikor egy flottát kell finanszírozni), apa meg levette a sarukat az aksiról, lecsukta a motorháztetőt, hogy majd tavasszal tali ugyanitt. Ma ment (volna), hogy életre keltse, mert a hőmérő a pluszokba kúszott, de a motorháztetőt nem lehet kinyitni és nagyon úgy fest, hogy nem mechanikai a probléma, hanem az előző tulajtól örökölt hiperszuper riasztórendszer zárta le az autót a nagy büdös áramszünetre való tekintettel. Még jó, hogy kulcslyuk is van rajta, így legalább a belsejébe be lehet jutni. De a garázsból nem tudunk kiállni vele. Esküszöm, már csak röhögni tudtam, amikor apa meglepett az örömhírrel. A régi tulajnak csak postai címe volt a szerződésben, de Face a barátunk, meg persze némi arcmemória és közös ismerősök találása (ilyen pici ez a sárgolyó, hihetetlen), úgyhogy lett telefonszám is, de sajnos ő is csak széttárta a kezét, mert ők kikapcsolták a riasztót, olyan bonyolult, inkább nem használták, meg eleve ajándékba kapták a kocsihoz, neki elég volt, hogy tudja, hogy lehet kikapcsolni, a részletekkel nem foglalkozott (amiket én is csak most utólag olvasgatok a kötetnyi használati utasításban). A forgalmazó Szentendrén, hétvége is van, de szerencsére a honlapjukon lehet levelezni, írtam is, egyelőre itt tart a buli. Hogy az autót mikor, hogyan és nem utolsósorban mennyiért lehet majd életre lehelni, arról fogalmam sincs. És még csak január huszonöt van. A hónap pedig harmincegy napos. 

Tudathasadás és más...

Tegnap este kaptam egy levelet. 

A Fővárosi Önkormányzat Kamaraerdei Úti Idősek Otthona volt a feladó. Álmomban sem gondoltam, hogy a folyamat ilyen gyorsan halad előre. 2024 szeptemberében jártam a központi irodában, ahol beadtam egy kérvényt az anyu hosszú távon való elhelyezésére. Már ezt a lépést is hosszas lelkiismereti vívódás előzte meg. Meg egy jó évnyi együttlakás mindennel, amit ez hozhat. De komolyan... soha nem tervezgettem, hogy otthonba adjam az édesanyámat. A családban erre nem is volt soha szükség, mert az élet megoldotta a kérdést. Ahogy idősek és betegek lettek a családtagok és rokonok, az idő tette a dolgát. Amikor az apu lassan hat évvel ezelőtt elment, az anyu hozta szóba, hogy ha eljön az idő, nem akar "gondot okozni" és keressek egy megfelelő otthont. Mit mond ilyenkor egy gyerek... Dehogy anyukám, nincs erre semmi szükség... Akkoriban még fitt volt és fejben is naprakész. Mára erre persze nem emlékszik és ha próbálok is beszélni róla, akkor vagy terel, vagy úgy tesz, mintha nem értené, miről beszélek. 

Októberben kaptuk meg a választ, hogy indokoltnak látják az elhelyezés igényét. Ezzel egyidőben már arról is tájékoztattak, hogy a három megjelölt intézményben a 7., 8. és 11. helyen szerepelünk. Időközben persze jól átrágtuk a témát, leginkább mi a férjemmel, mert anyu hol érdektelenséggel, hol ellenkezéssel viseltetik a téma iránt, amiről még másfél éve is úgy nyilatkozott, hogy tudja, eljön az idő, amikor ez lesz a megoldás. Mostanra inkább egyedül élne otthon, ami több okból kifolyólag is megoldhatatlan ötlet. Tehát vagy velünk vagy az otthonban. A "velünk" egyszerre könnyű és rettenetes állapot. Ugyanis még nem magatehetetlen, fekvő beteg, viszont "irányítás" híján teljesen elhagyná magát, nem törődne olyan földhöz ragadt dolgokkal, mint felkelés, gyógyszerek, evés-ivás etc. Gondoskodásra szorul, még ha ezt sokszor nem is hajlandó elismerni, pedig már orvosok is próbáltak a lelkére beszélni, engedje el az önállóság illúzióját. 

Rólunk nem igazán mondható el, hogy egyik helyről utazgatnánk a másikra, de évente egy alkalommal igenis szeretnénk látni az unokákat, és mivel jó 14 ezer kilométerre élnek, nem kívánhatom el tőlük sem, hogy a karaván felkerekedjen és ők jöjjenek Mohamedhez... Néha persze jönnek ők is, de ilyenkor például az is kivitelezhetetlen, hogy együtt kiránduljunk valahova az országon belül, ne adj isten, a szomszédos Ausztriába, mert a kutyát vagy visszük vagy napközibe adjuk, de a Mama igenis gondot okoz, mert az ő őrzésére, gondozására nem olyan könnyű leakasztani egy önként vállalkozót, még pénzért sem. Mostanra már a másik fiamék is néhány határral odébb élnek, az utazások száma nyilván gyarapodni fog. Az igazán szót sem érdemel, hogy néha - és itt tényleg ritka alkalmakra gondolok - kisebb kirándulásokra mennénk, akár egész napos programra, ami pillanatnyilag megoldhatatlan. Vagy ha elmegyünk egy színházi estére, esetleg 2-3 órás kis kirándulásra, akkor otthon ne hisztérikus veszekedés fogadjon, amiért állandóan magára hagyjuk. Mert bármilyen brutálisan hangzik, pillanatnyilag rabok vagyunk a saját otthonunkban. De mondok mást. Mi történik, ha úgy járok, mint egy kedves ismerősöm, aki elesett és a kezét törte? Ki venné át tőlem a mindennapokat, hiszen a férjem dolgozik? Jómagam sem vagyok már elsőbálozó, mi van, ha valami kórság okán kórházba kerülök, ne adj isten bedobom a kulcsot? Volt már ilyen a történelemben. Akkor ki és hogyan oldja meg az elhelyezését? 

Számomra a Kamaraerdő szimpatikus helynek tűnt a hatalmas erdős parkjával, de az anyuban pont ez keltett ellenérzést. Régi egér-fóbiájára hivatkozva nem akar egy "erdő közepén" élni, mert majd bejárnak az egerek a szobájába. Igazság szerint a megközelítése kissé nehézkes akár kocsival, akár tömegközlekedéssel, legalábbis időigényes. Oké, kihúztam a listáról. A másik két helyből is hasonló okok miatt kiesett az egyik. Így az maradt, ami gyorsan és könnyen megközelíthető, így ha bent is lakik, de sokszor tudom látogatni. Persze ott a "leghosszabb" a sor, de igazság szerint, ha a 7. hely is ilyen gyorsan eljött, a 11. se késlekedhet sokáig. Tudom, hogy majd az ellen is lesz ellenérve, de ott bizony a sarkamra kell állnom és erről már most tudom, hogy egy lélekölő nap lesz. Vannak a jó döntések és a rossz döntések. Ez egy jó döntés, csak éppen lelkileg visel meg mindenkit. Ettől meg aztán úgy érzed, rossz döntés. Rohadt egy csapda. 

Nem akarok belemenni a részletekbe, de az együttélés bizony nyomokban sem hasonlít arra, amilyen képek az amerikai filmekből vagy a gyógyszerreklámokból dőlnek a nézők felé. Tesszük a dolgunkat, de néha még így is kiborul a bili. Hogyan lehetne hát hideg fejjel (és szívvel) dönteni ebben a kérdésben? Délután kettőkor úgy érzem, vinném, akkor is, ha egerek járnak be a házba, négykor meg nem is értem, miért éreztem így, hiszen kit zavar, hogy itt szuszog a nappali közepén... és persze szégyellem magam. Amíg el nem jön a következő apropó, én meg csak ülök a hullámvasúton hosszú hónapok óta. Néha úgy érzem, ha nem lesz gyökeres változás, én (mi) megyek/megyünk rá hamarosan. A változást pedig az a levél hozza majd el, amiben a "bevonulás" dátumát megírják az általunk preferált helyre. De csak akkor vihetem, ha ő is akarja. És azt hiszem, ettől a tudattól vannak álmatlan éjszakáim, mert ki tudja, hogy akkor éppen milyen hangulatban lesz. Azt pedig már most tudom magamról, hogy ha üres lesz a mostani ágya a gyerekszobában, legyen bármilyen jó helyen is, a lelkiismeret furdalás velem marad. 

A kínai újév - 2025-ben érkezik a Kígyó éve

Egy idő óta családilag is érintettek vagyunk a kínai asztrológia iránti érdeklődésben. Ahogy már évek óta figyelem, valahogy több egyezőnek tűnő jóslatuk van, mint a hagyományos horoszkópoknak. E rövidke bevezető után nézzük, mi van megírva a „csillagokban”, hogy egy kis képzavarral éljek.

A Kígyó évében lassú és egyenletes fejlődés vár a világra. Akik hajlandóak elfogadni a Kígyó bölcsességét, sikerré tudják kovácsolni a lassúbb és nyugodtabb tempót. Sokan végre learathatják eddigi szorgos munkájuk gyümölcsét, mások számára a pozitív gondolatok megtalálása áll majd a középpontban. Személyes szinten úgy illik, hogy a leleplezést magammal kezdjem. 

Patkány vagyok. Bár ehhez az állathoz nálunk elsősorban negatív tartalmak és jelzők kapcsolódnak, a kínai horoszkóp sokkal pozitívabban emlegeti. A 12 kínai állatöv közül az első és a legokosabb, a bölcsesség, kreativitás és találékonyság jellemzi. Váo, mintha hájjal kenegetnének, micsoda jelzők! 2025-re ígéretes évet jósolnak. Sikeres döntések, felfelé ívelő karrierlehetőség, saját vállalkozás… és nem mellesleg jó időszaknak ígérkezik a családdal és barátokkal való kapcsolat erősítésére is. Túl szépen hangzik? Talán, de ahogy mondani szokás „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”.

Következzen a párom, aki egy Majom. És most nem sértegettem. A Majom okos és kreatív, jó üzleti érzékkel. Időnkénti kiszámíthatatlansága pillanataiban is képes a kitűzött célt szem előtt tartani. Az idei évben pénzügyi növekedésre, új kapcsolatokra és jelentős áttörésekre számíthat a környezete támogatásával. Nos, támogatásban továbbra sem lesz hiány és mivel az egész élete az üzletben zajlott, jöjjön az a pénzügyi fellendülés! 😊 

Következzen a nagyobbik fiam, aki egy Disznó. Így leírva ez sem hangzik túl dicsérően, pedig … Nagylelkű jótevő, népszerű, aki az idei évben kihívásokkal találkozik majd a kapcsolataiban, de ha sikerül megőriznie a higgadtságát és pozitív hozzáállását, akkor sikerrel tarthatja kézben az év irányítását. Erre igen nagy szüksége is lesz, mivel nemrégiben új irányba terelte az életét. Őt ismerve, képes lesz, így talán a siker sem marad el. (Ujjam keresztben) A nagyobbik unokám szintén egy kis Malac. Ez azért érdekes, mert állandóan azt mondogatom, hogy mennyire hasonló a személyisége a nagybátyjához. Nos, úgy tűnik, ez nem véletlen, hiszen ugyanannak a jegynek a szülöttjei. 

A kisebbik fiam egy Bivaly. Mondanám, hogy ez igazán találó, mert kissé leegyszerűsítve egy igavonó barom, hiszen annyi minden nyugszik a vállán és teszi is a dolgát rendületlenül. A kínai asztrológia szerint a Bivaly megfontolt, határozott, alapos, precíz. Nos, ezek a jellemzők teljes egészében illenek rá. Néha már az idegbajig precíz. Mindenesetre az idei évben a stabilitás és a siker lesz a két kulcsszó a számára. Kemény munkája és felelősségtudata meghozza gyümölcsét, felfelé ível majd a karrierje. Hogy a kicsi lánya pontosan olyan, mint az apukája volt ilyen idős korában, az sem lehet a véletlen műve, hiszen ugyanannak a jegynek a szülöttjei. 

A menyem Kakas, ami elvileg kizárja egymást, hiszen csak tyúk lehetne, de olyan állatöv nincs, tehát Kakas. A kínai horoszkóp szerint az egyik legérdekesebb személyiség. Egyszerre van benne nőies szépség, elegancia és férfias határozottság, keménység. A jegy szülöttje számára az egyenesség, becsület és igazság alapvető tulajdonságok. Nőként fontos a megjelenés, vonzódik a csillogó ékszerekhez, a divatban pedig a klasszikus elegáns és a sportos is egyaránt közel áll hozzá. Törékeny ázsiai nő, akire az előbb felsorolt tulajdonságok tökéletesen illenek. Számára az idei év nagyszerű lesz. Karrierlehetőség, anyagi előny, váratlan szerencsés fordulat… a világ urának érezheti magát.

A másik menyem Kecske. A Kecske gondoskodó és együttérző természetéről ismert. Eddig ezt sikerült is megmutatnia. Gyakran mások szükségleteit helyezi a sajátjai elé. A kínai horoszkóp előrejelzése szerint izgalmas és változatos időszak vár rá. Új lehetőségeket és különleges energiákat hoz ez az év, amelyek segítenek fejlődni és megújulni. Párkapcsolata erősödhet, de néhány kisebb konfliktus is adódhat. A karrier terén remek lehetőség várnak rá. Tekintve, hogy egy idegen országban igyekeznek boldogulni, ezek igazán bíztató jóslatok.

Nos, január 29. közeleg és vele a fent jósolt szerencsés fordulatok. De ahogy az elején írtam, „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”. Magamról most nem nyilatkoznék, de a többiekben töretlenül hiszek. 

 

Még mindig Colinról

Colin...  a babánk lett, a kisiskolásunk, partnerünk ezer kalandban, bébiszitterünk és végül a kis nyugdíjasunk. Ötéves volt, amikor Jacket kapta, ez a korkülönbség még ideálisnak látszott. Hétévesen elfogadta Carlost, igaz, vele nem sokat foglalkozott, csak megtűrte a falkában. Majd lett Jamie, akivel már kilenc év választotta el, és ez bizony már sokszor soknak látszott. Az ifjonc, aki felszántja a járdát és a kisöreg, aki már komótosan ballag, hamar elfárad. Gyógyszert szed, mert tizenegy évesen kissé demens lett. A megszokások rabja, akinek a napi rutin úgyszólván életszükséglet, ami segít megbirkózni a gyengülő test kihívásaival. Ami viszont semmilyen körülmények között nem változott, végtelenül ragaszkodó, maga a négy lábon járó szeretet. Hogy kilenc év korkülönbség mennyire sok, az 13 éves kora körül már teljesen nyilvánvalóvá vált. Jamie ereje teljében, Colin pedig – mit tagadjuk – erősen leszálló ágban. Neki már semmi nem volt sürgős, még a parkba kiérni sem, így sokszor úgy festettem köztük, mint egy feszület. Romlott a hallása, rendetlenkedett a gyomra mindentől, nassolástól, időjárástól, megroggyant a hátsó lába, az annak idején rémképként felfestett bénulás közeledni látszott. A kakibakik rendszeressé kezdtek válni, de ez csak bennünk volt kellemetlen, őt mintha nem is érdekelte volna. Demencia, a kutyáknál is szedi az áldozatait. De ahogy embernél, így a kutyáknál is vannak fokozatai. Colin sokszor álldogált egy sarokba „beszorulva”, mint akinek gondot okoz a megoldás, vagy csak szunyókált napi 20-22 órákat, de a hosszú évek alatt megszokott rutinból nem engedett. A szokott időben kelni és sétálni menni, reggelizni és vacsorázni... ezek olyan programok voltak, amikhez ragaszkodott. Pont akkor és pont úgy, ahogy sok-sok éven át. Amikor pedig ébren volt, sugárzott belőle a szeretet, a sarkunkból nem tágított, és bármennyire is kihívás volt ez számára fizikailag, de velünk akart tartani mindig és mindenhova. Hétéves korában még három évet jósoltak neki. Ő a dupláját teljesítette. Ezért soha nem lehetek neki elég hálás. Egy valamit nem volt hajlandó megtenni. Hogy lecsukja a szemét és itt hagyjon bennünket. Még akkor sem, ha ez neki már a megváltást jelentette volna. Pedig gazdának nehezebb döntést nem lehet meghoznia, mint ezt a végső „kegyes búcsút”. Neki kegyes, nekünk egy életre szóló fájdalom. Soha nem lehet megszokni. Soha nem lehet elengedni a kételyt, hogy valóban itt volt-e az idő.

Néha olvasom a többi kutyás írását. Daganatos kutyák, kisöregek kaptak még x hónapot, félévet, mennyire hálásak érte, gyűjtötték az utolsó élményeket közösen. És kettéhasít a lelkiismeretfurdalás, amiért abban a bő féléve húzódó áldatlan állapotban meghoztuk a döntést, ennyi volt. Mi féléve már nem gyűjtöttünk élményeket. Amiket igen, azokat sokszor jobb lenne feledni. De néha megcsillant egy csalóka reménysugár, pár nap jobb forma, aztán összeomlás, aztán megint pár jobb nap, megint a rosszabbak. Ezt nem lehet szívvel bírni. Arra akarok emlékezni, amikor a négyéves unokám vezette pórázon és komolykodó fejjel magyarázott neki, hogy Colin, nagyon lassú vagy, Jamie már messze jár. Arra, amikor Jamiet meghoztam a kozmetikustól és boldogan fogadta a lelkes puszikat a kis lükétől. Amikor a külön séták után heves farokcsóválással üdvözölte a gazdit és Jamiet. Amikor nyáron még bement a Balatonba, szinte futott, hogy csobbanhasson, bár úszni már nem akart, csak téblábolt a vízben, hogy aztán a lépcsőn úgy kelljen kisegíteni, s nagy nehezen haza totyogjon vízzel telt bundájában. Már második nyáron rettegtem, hogy mikor kap el minket is a rettegett hot spot, hiszen az immunrendszere már nem volt a régi, a sok vizet képtelen volt kirázni a dús, göndör bundából, de nem, semmi baj nem történt. Napozott, a nagy melegben bevonult a hűvös lakásba, köszönte, neki a nyár nem okozott különösebb problémát. Lesétáltunk a partra, hevert a lábunk mellett, a járókelők megdicsérték szépségét (ami egyébként már csak halvány maradéka volt valamikori eleganciájának), ő pedig csak nézte a nagy vizet, mintha az mesélne neki az ott töltött vidám évekről. Lám, voltak szívmelengető élményeink, nemcsak fájdalmasak. Talán, ha nem várjuk meg a teljes összeomlását, akkor ezek élénkebben maradnak meg, mint az elesettség kegyetlen napjai. Dönteni kellett, de dönteni fájdalmasan nehéz.

 

A nap, amikor búcsúztunk... rettegett nap ez minden kutyás életében. Azt hiszed, egy idős kutyánál lélekben fel tudsz készülni, ahogy a bajok sorra utolérik. De nem! Nem tudsz. Kicsit már várod a megváltást mindkettőtök érdekében, aztán amikor elkövetkezik, szégyelled magad, amiért ezért fohászkodtál. Könyörögsz neki, hogy adja fel, aludjon el szépen. Fájni fog, de ez olyan békés megoldásnak tűnik. De ő nem hisz az elválásban, sem békésen, sem békétlenül. Mivel volt már részem tragikus hirtelenséggel bekövetkezett elválásokban is, bizton állíthatom, hogy még azt is „könnyebb” megemészteni, mint döntést hozni valaki másnak, egy családtagodnak az életéről. Világosan látnod kell, hogy kinek az érdekében döntesz. A saját önzésednek engedelmeskedve hosszabbítod meg a kutyád szenvedését, mert nem tudod elképzelni, hogy másnaptól ne túrd a selymes bundát, vagy ... elengeded őt, még akkor is, ha látszólag még hetek, netán hónapok várnának rátok együtt. De az már nem lenne olyan, amiben hű társad örömét lelné, amiben megőrizhetné a méltóságát. A döntés a tiéd. Élj vele lelkiismereted szerint! Aztán viseld a terhét a döntésednek, de annak is, ha képtelen vagy dönteni. Ebben a játszmában egy valaki számít, Ő! De ő már nem mondhatja el, jól döntöttem-e 😭

2010-2024

Ópusztaszeri Pados Colin

„Csendesen alszik, megpihent végleg

angyalok bölcsője ringatja már

nem jöhet vissza, hiába hívjuk

emléke szívünkben otthont talál…”

(Szabó Balázs)

Eltelt egy év... Nélküle

 „Mit lehet írni egy családtagról, amikor a szíved éppen darabokra hullik az elvesztése miatt? Bármikor is jön a kényszerű búcsú, az ember önkéntelenül a vidám, szép emlékeket idézi fel, mintegy orvosságként a bajra.” Ezekkel a sorokkal kezdtem pont egy éve a megemlékezést Colinról, akit 2024. január 22-én engedtünk útjára abba a másik, fájdalmaktól mentes vidám világba, ahol már vártak rá az elődei, Buksi Morgan és Jack, a kicsi társ, aki érthetetlen gyorsasággal előzte meg. 

Eltelt egy év és azt kell mondjam, egy cseppet sem lett könnyebb a lelkem. Morgan kutyámra mindig is úgy gondoltam, hogy ő volt a Kutya az életemben. Rengeteg időt töltöttünk kettesben, köszönhetően a sportos éveknek. Amikor 15 évesen elment, a lelkem igen nagy darabjával távozott. És akkor jött ez a bamba kis mackó, túl gyorsan, s éppen ezért egy kicsit tiltakoztam is ellene. De ő az első mozdulatával, ahogy bizalommal és hittel elhelyezkedett az ölemben a hátsó ülésen, túllépett rajtam és az ellenkezésemen. Olyan ösztönös tudással igyekezett megfelelni az elvárásainknak, sokszor túlszárnyalva a legvadabb elképzeléseinket is. A kis mackó csodás legénnyé nőtt, a kis bamba pedig okos felnőtté. Soha többé nem lenne még egy ilyen kutyám, ebben biztos vagyok, éppen ezért nem is lesz. Egyszeri és megismételhetetlen. Nem félt soha a tűzijátéktól és vihartól (Morgan rettegett), egyetlen szemesztert töltöttünk a kutyaiskolában, mert egész egyszerűen nem volt többre szüksége, mintha az anyatejjel szívta volna magába a tudást, amivel a kétlábúak világába beilleszkedhet. Világ életében megbízhatóan közlekedett póráz nélkül, de ha rajta volt, akkor sem kellett vízisízőként hasítanom utána a járdát, mint most torpedó-Jamienél, a parkban mindenki kedvence volt, akár kétlábú, akár négylábú volt az illető, mert szelíd volt, kibillenthetetlen. A legjobb tanítómester volt, akit kölyökkutya csak elképzelhet magának. Ezt írásba adná Jack, Carlos és Jamie is. És képes volt bízni egy nála fiatalabb, apróbb kutya megérzésében, tanításában, hogy a gyerekektől való idegenkedését legyőzze (örök hálám, drága Jack!). Úgy volt tekintélye a többiek előtt, hogy soha egyetlen pillanatig sem harcolt meg érte, a többiek egyszerűen érezték, hogy ő a főnök. Egy nagyon jóindulatú főnök. Éppen ezért valósággal keresték vele a fizikai közelséget, követték, bújtak hozzá, szerették. Mert ő is szerette a világot és a szeretet vonzza a szeretetet. 

Nem jó időszakban (van olyan egyáltalán?) hagyta el az ereje, mert a családban a nagymama is éppen akkor került hozzánk, és egy életre belém égett a lelkiismeret-furdalás, amiért néha azt kívántam: adja már fel, mert a kettejük generálta folyamatos problémák és feszültségek egy idő után már elviselhetetlenül soknak bizonyultak. Sokszor úgy érzem, cserben hagytam őt, aki a végtelenségen túl is ragaszkodott hozzánk. Biztos vagyok benne, hogy érezte, már közeleg a vég, de értünk még maradni akart, erején felül, de teljes szívével. Talán ezért annyira friss még a seb, mintha nem egy éve, hanem ma reggel indultunk volna arra az utolsó utazásra. Colin, drága kutyám, köszönjük az együtt töltött majd tizennégy évet, soha nem felejtünk! 💔💕💝 (2024 utolsó közös képei)

Álmok, vágyak meg a határozatlanság

 Régi gumidominóm nekem, hogy időnként átvariáljam a lakás berendezését. Tekintettel a nagy terekre és a robosztus bútorokra, sosem vot ez könnyű feladat, de élveztem minden pillanatát. Régebben előfordult, hogy reggel szétszéledt a család, aztán mire délután, este előkeveredtek, csak ocsodálkoztak, hogy semmi sincs ott, ahol korábban. Szerencsémre elég béketűrő társaság, sosem lett a dologból botrány, hamar alkalmazkodtak a változáshoz. Mivel igazából bútormozgatásban voltam jó, átalakításban, festésben már korántsem annyira, tényleg csak az új megközelítéseket kellett belőni, nem kellett például új színekkel barátkozni. Kivéve a kiegészítőket, mert azokat azért igyekeztem az évszakoknak megfelelően variálni. Még ha csak apró változtatások voltak is ezek, azért átmenetileg kielégítették a Változás iránti vágyamat. Egy pszichomókus nyilván tudna mit kezdeni ezzel a vággyal, nekem pillanatnyi hangulatok gyógymódja vagy akár csak kedvtelés volt ez az elmúlt sok-sok évben. Néha már napokig járt az agyam a mikéntjén, mielőtt belekezdtem, néha váratlanul csapott le az érzés, hogy nekiveselkedjek, most, azonnal, leszamilesz. Nem mindig voltam elégedett a végeredménnyel, néha viszont megállapítottuk, hogy nnna, ez most a tökéletes (amiről persze előbb-utóbb kiderült, hogy mégsem az). Régebben tagadhatatlanul könnyebben ment, mostanában lepattanok olyan bútordarabokról, amiket anno könnyedén odébb pakoltam, már kevésbé lelkesen pakolom le a több száz kötetes könyvespolcokat, de ettől a lelkesedésem még töretlen. Természetesen kizárólag olyankor vágok bele, amikor senki nincs itthon, aki beleszólhatna (és segíthetne), így teljes az élmény. 

Nyilván könnyebb dolgom lenne, ha néhány bútort eldughatnék valami raktárban, másokat éppen onnan bányászhatnék elő hosszabb száműzetés után, megint másokra meg vadászhatnék egy bolhapiacon, de hát igazság szerint többnyire az adott darabokat mozgatom, próbálok új funkciót találni nekik vagy éppenséggel az egész helyiségnek. Így történt annak idején, hogy a hálószobánk egyszerre lett gardrób, átjáróház az egyetlen fürdőszoba irányába és gyerekszoba, a nappaliban meg helyet kapott egy komplett hálószoba. Vagy amikor nem tudtam már nézni, hogy golden kutyánk szeme pont az étkezőasztal sarkával van egyvonalban és addig rágtam a párom fülét, amíg vettünk egy kerfes étkezőasztalt. Mert ugye első a kutya szeme világa. De igazság szerint valahogy még az étel is jobban esik egy kerek asztal mellett. A régi meg... hát, ment a nappaliba, ha a család összegyűlne, akkor kihúzzuk és kényelmesen körbeüljük akár tízen is. Más kérdés, hogy ezek az alkalmak mostanra az évi egy körül járnak 😓 Egy időben a felszabadult gyerekszoba nyelte el a feleslegessé vált darabokat, de amióta anyu velünk lakik, úgy kell a szem elől dugdosnom őket, hogy bár láthatóak, de mégse legyenek zavaróak. Ez a legnehezebb része a feladatnak. 

A múlt héten a kanapét forgattam térbe (nem egy apróka darab), hogy körbe járható legyen (és a közelgő ablakmosásnál már meg se kelljen mozdítanom), ma az óriási íróasztalt szabadítottam fel feleslegesnek tűnő helyzetéből, amikor is senki nem ült mellé. Ehhez le kellett mondanom a kedvenc kis íróasztalkámról, amit egy Singer varrógép talpából és edzett üveglapból raktam össze. Az üveglap egyelőre az íróasztalon lapul, a varrógéptalp meg átmenetileg kis lerakó asztalkaként bújkál a hálószobában. 

Az az igazság, hogy sok-sok évvezel ezelőtt sokkal kevesebb bútor volt a lakásban és szerettem azt a szellősséget, amit rájuk nézve éreztem. De aztán ki kellett ürítenem egy kis lakást és az ottani bútorok is itt leltek "átmenetileg" otthonra. Nem nagyon tudtam tiltakozni, hiszen tökéletesen illeszkedtek a már meglevőek közé, csak a helyet ne foglalták volna! Ahogy az ilyenkor lenni szokott, elég hamar megteltek, így meg már nélkülözhetetlenek. De dolgozom rajta, hogy újra kiürüljenek és akkor talán sikerül a ház urát is rávennem, hogy némelyiküktől megszabaduljunk. 

Na, hát igazából nem is a mániámat akartam így kikerekíteni, csak arról szerettem volna mesélni, hogy a nagy vágyakozásban tulajdonképpen nincs is egy letisztult kép bennem, hogy mi az, amit igazán szeretnék. A face erre is jó, hogy kéretlenül is adja a tanácsokat, én meg el is mentem őket, így aztán csak jönnek az újabb és újabb ötletek. A nagy bőségben pedig végképp elveszek, hogy milyen kis lakást szeretnék magam körül. A titok talán éppen ebben a szóban rejlik) kislakás. A jelenlegi nem az, de a bő negyven év után egy igazi otthon, ennek ellenére idős koromra el tudnám képzelni, hogy fele ekkora térben éljem az életem (és akkor még az sem egy tipikus tiny house). Nyilván az ötleteim nagy része is azokban a sokkal kisebb terekben érvényesülne. Ugyanakkor félek, hogy túlságosan kötődöm a jelenlegi állapothoz és az igazi megújuláshoz nem lenne elég eltökéltségem. 

Na, hát ilyenek az álmok meg a határozatlanság. Ritkán vezet jóra, annak pedig semmi értelme nem lenne, ha szükségmegoldásokkal váltanám fel a mostanra összeállt otthon képét. De azért arra a megújulásra vágyom ám nagyon, úgyhogy soha ne mondd, hogy soha, tartja a mondás... egyszer talán majd egy aprócska lakás berendezéséről is mesélhetek. 

Furcsa érzések

 Egy kedves barátunk most éppen Ausztráliában jár, koalákat ölelget, kengurut simogat és a csodás óceánt fotózza. Irigylésre méltó képek. És nevet minden képen, egész egyszerűen ordít róla, hogy boldog és élvezi az utazás nyújtotta élményeket. Én meg rohadtul irigykedve nézegetem a fotókat. Eszembe jut, hogy nem is olyan régen ugyanezek az élmények engem mennyire másként értek. Hogy a mai napig úgy emlékezem, életem egyik legnehezebb utazása volt. Pedig "csak" annyi történt, hogy már az indulás előtt egy idegroncs voltam, egy siralmas nyár után indultunk útnak. A fejem tele volt az anyámmal, akivel egyelőre még csak félévet éltünk együtt, de mintha egy örökkévalóság lett volna, teljesen kifordult magából és ezzel kiforgatott engem is. És persze ott volt szeretett kutyánk, akit már kétszer is el kellett volna engednünk, de még mindig ott volt velünk minden, az állapotával járó "nyűggel" együtt. Igen, tudom, a Szeretet meg hasonlók... Erről általában olyanok írnak szívhez szóló sorokat, akiket még nem állított az élet próbatételek elé. Vagy alapvetően Teréz anyai beállítottságúak, nem tudom. Nekem a kettő együtt túl sok volt, ezt meg sem próbáltam tagadni, egyszerűen képtelen voltam letenni az érzéseimet, cipeltem magammal a repülőre is, mint valami túlsúlyt és így aztán meg is fizettem az árát, hogy elég képletesen fejezzem ki magam. 

Most pedig attól keseredtem el, hogy egész egyszerűen nem létezhet, hogy ennyire pocsékba menő útként emlékezzek arra az utazásra, ahol ugyebár végre láthattam a fiamat és a családját. Az unokáimat. Az unokákat, akik nyilván a koruknak megfelelő kihívások elé állítottak, ami akkor és ott nekem egész egyszerűen nem fért bele. Nem tudtam tolerálni, nem tudtam alkalmazkodni, simán és tagadhatatlanul csak szenvedtem és főleg rettenetesen sajnáltam magam. Ma már meglepődök, hogy ennyire elvesztettem a talajt, éppen ezért eldöntöttem, hogy megkeresem és újra olvasom az akkori beszámolóimat. Természetesen az ember nem akarja a lelki szennyest a maga teljes valójában kiteregetni ezeken az oldalakon, így aztán a beszámolók is sokszor inkább viccesre és informatívra sikerültek, nem tükrözték azt a kétségbeesést, amiről a barátnőmmel váltott sokszor sírós hangüzenetek azért erőteljesen árulkodtak. Így újra olvasva azért eszembe jutottak ezek is, de megnyugodtam, hogy akkoriban azért megérintettek a látottak is és nem kell most enyhén  besárgulva nézgetnem Andi fotóit.

 

Hull a HÓ és hózik...

 Már Halász Judit örökbecsűje előtt is nyilvánvaló volt, hogy a havazás a gyereklélekre meglepő hatással bír. Azt talán már meséltem is ezeken a lapokon, hogy én ilyenkor garantáltan begyűjtöttem egy figyelmeztetőt vagy intőt, pedig egyébként kifejezetten jó gyereknek számítottam tanári körökben. Ma pedig az édesanyám szemében villant újra egy kis élet, ahogy az ablakon túl kavargó hópelyheket nézte és elmesélte, hogy gyerekként ilyenkor teljesen megvadult és bizony szorult is a felnőttek előtt. Mindketten Halak vagyunk és az ember azt gondolná, hogy egy halnak a hó (vagy jég) csak rosszat jelenthet, hiszen ha a hóra fektetik, az bizony a utolsó állomás, ennek ellenére mindkettőnknek csupa vidám csíny jut eszünkbe, ami megérte, hogy utána esetleg a sarokba állítsanak. 

A napokban újra feltette valaki a Facera az 1987-es tél némely pillanatát, amire én már felnőtt, kétgyermekes anyaként is vigyorogva emlékezem, mert az valami csoda volt. Igaz, hogy a Törökvészi út tetejére harckocsi hozta fel a kenyeret és lényegében nem lehetett onnan eljutni sehova (vagy éppen oda fel), mégis ... a gyerekkoromat idézte, amikor ha esett a hó, akkor az napokig (hetekig) remek programot biztosított. Tél volt. Olyan tél, amilyet a nagykönyvben megírtak. Ma tudom, hogy már talán délutánra nyoma sem lesz a mostani hóesésnek, de az a félórácska, amíg a kutyával elsétáltam a napközibe, majd onnan haza, az maga volt a gyermeki öröm. Mert hull a hó és hózik ... és a hóesésben nem számít a kor, sem a kór... "Gyermek vagyok, gyermek lettem újra" (ahogy Petőfi írta)

Na, ennyit az újévi fogadkozásokról... de hát, ha hajózni nem is, olvasni muszáj

 Kevés számú fogadkozásaim egyike volt, hogy 2025-ben igyekszem minimalizálni a "felesleges" kiadásaimat.

Nem egészen ennek a fogadalomnak az égisze alatt a tegnapi napon megrendeltem 2 mesekönyvet és két regényt. A mesekönyvek nehezen magyarázhatóak... ugyanis a hatvanas évek könyveiről van szó. Megboldogult gyerekkorom kedvencei voltak, Andersentől a Vadhattyúk bolgár kiadása és Grimmtől a Bátyácska és Húgocska. Szerettem ezeket a könyveket, a rajzokat, a történeteket, és hiszem, hogy nemcsak az eltelt majd hatvan év vonja rózsaszín ködbe az emlékezést, de talán árulkodó, hogy hosszú évek óta a hiányuk nem hagy nyugodni. Miután pillanatnyilag már két unokával rendelkezem, minden jelenlegi nehézség ellenére éltet a remény, hogy egyszer úgy adhatom a kezükbe, mint a nagyi valaha volt kedvenc meséit. Van ebben némi kihívás, miután az anyanyelvük az angol és nem a magyar, de a remény hal meg utoljára. Lehet, hogy tizenvalahány év múltán úgy hagyom itt a világot, hogy ezek a könyvek csak nekem jelentettek sokat, de szerintem már akkor is megérte. 

A másik kettő regény pedig ... hát, istenem ... féláron kínálta a kiadó (nagyon fontos szempont a mai könyvárak ismeretében) és a témájuk is érdekesnek ígérkezik.

Sarah Blake: A vendégkönyv

"Ambiciózus, nagyszabású és áradó regény a gazdag, befolyásos New York-i Milton család három generációjáról, akik egykor a világot irányították.

1935 - Kitty és Ogden Miltonnak mindene megvan: elegáns lakás az Upper East Side-on, két gyönyörű kisfiú, mindenki által irigyelt szeretet és gazdagság. Ogden Európát járja, és sorra köti a sikeres befektetéseket, különösen a náci Németországban. Ám egy váratlan tragédia megtöri a varázst. A férfi azzal vigasztalja a feleségét, hogy felvásárol egy New England-i kis szigetet.
1959 - A Crockett-szigeti Miltonok tovább bővülnek, minden szabad percüket a saját szigetükön töltik, a saját törvényeik között. Ogden felvesz egy határozott, törekvő, fiatal zsidó férfit, Len Levyt, aki nemcsak főnöke, de felettese gyönyörű, fiatal lánya, Joan rajongását is elnyeri. Amikor Len és barátja, Reg, az Európát is megjárt fekete újságíró meglátogatja a szigetet, a protestáns fehér felső középosztályhoz tartozó Miltonoknak először kell szembesülniük saját álmaik és világnézetük határaival.
2017 - A családi pénz elfogyott, a Sziget eladhatóvá vált. Kitty unokája, az egyetemi történelemtanár Evie, egy utolsó látogatást tesz a Nagy Háznál, és közben nyugtalanító bizonyítékokat talál családja vagyonosodásáról. Újra kell értékelnie a hagyományokat és azt az értékrendszert, amit képviseltek.
Sarah Blake feszültségekkel teli könyve a múlt hibáiról, árulásairól, a családtagokat összekötő titkokról és a szembenézésről szól. Elgondolkodtató írás a történelembe vetett egyénről. Kiemelkedő irodalmi stílusban megírt regény az amerikai múltról, amely a generációkon keresztül öröklődve mélyen átszövi a jelent is."

Alexandra Benedict: Gyilkosság a karácsonyi expresszen

""Kérjük, fejezzék be a felszállást, az ajtók záródnak!"

Senki sem sejti, hogy a vonat a pokolba tart, és többeknek nincs visszaút!
Karácsony előestéjén a Londonból a Skót-felföldre induló éjszakai, hálókocsis vonat utasai már erősen ünnepi hangulatban múlatják idejüket, mikor a hófödte hegyek között kanyargó szerelvény kisiklik, egy csapásra hazavágva a hazatérni készülők hangulatát. Ha ez még nem volna elég, az ismert influenszert holtan találják a fülkéjében, majd egy másik útitársuk is elhalálozik. Aztán még egy...
Az unokája születésére a lányához igyekvő Roz Parker nyugalmazott detektívnek nemcsak a hideggel, az egymást vádló utasokkal és a rejtélyes bűntettekkel kell megbirkóznia, hogy gátat szabjon a további gyilkosságoknak, de saját gyötrő emlékeivel és lelkiismeretével is meg kell küzdenie, hogy minden tekintetben épségben szálljon le a halálvonatról.
A könnyeden és lendületesen, mégis élesen-tüskésen fogalmazó Alexandra Benedict, miközben komoly társadalmi problémákat is belesző karamellától ízes és kvízes karácsonyi krimijébe, nem felejti el leróni tiszteletét a műfaj királynője, Agatha Christie előtt."
LMBTQ tartalom  (hm, eztr úgy tűnik, muszáj feltüntetni, hogy még idejekorán kiejtsd a kezedből, agyrém)

Fény az alagút végén...

 Na, hát mint mondtam, a szilveszteremet nem kívánnám még az ellenségemnek sem. Január 2-án első dolgom volt elballagni a rendelőbe, ahol nyilván látták is rajtam, hogy nem viccelek, amikor azt mondom, ezt a fájdalmat nem lehet még egy hétig elviselni, úgyhogy beszorítottak két kezelés közé (vagy eleve fent tartottak üres helyet az ilyen elkeseredett kuncsaftok számára). Mivel ez egy frontfog, nagyon reméltem, hogy nem a húzást tartják egyedül üdvözítő megoldásnak, és szerencsére nem is. Cserébe nyertem egy több üléses gyökérkezelést, aminek az első alkalma szerencsére máris elhozta a megkönnyebbülést. Remek évkezdet, komolyan.

E feletti elkeseredésemben hazaérve azonnal be is nyújtottam a frissen regisztrált Ügyfélkapu +-on keresztül a nyugdíjigénylésemet. Van két hónapjuk, hogy határozatot hozzanak 😉

A lendület vitt tovább és pikk-pakkra megcsináltam a könyvelést, valamint estére, amikorra kiment az érzéstelenítés, úgy ugrottam rá a maradék malacsültre, mint aki már két napja nem evett. És tényleg nem is ettem. Elmondhatatlanul felszabadító érzés egy ilyen fájdalomtól megszabadulni. Igazság szerint nemcsak magam miatt, de szegény férjemnek se lehetett egy fáklyás menet tehetetlenül figyelni a kínlódásomat, amikor szó szerint szűköltem a fájdalomtól. Pedig amúgy sosem voltam egy kis nebáncsvirág, de ez most mindent vitt, még a valamikori vese- vagy vakbélfájdalmat is. Na, de ne is beszéljünk róla többet, remélhetőleg tényleg látom az alagút végét, a terljes gyógyulást, bár pillanatnyilag még csak gyógyszeres tömés van a fogamban az ideiglenes lezárás alatt. 

Fene nagy lelkesedésemben, amit szerintem még mindig ez a megkönnyebbülés generál, most nekiállok egy csúnya és mocskos feladatnak, a lichthof kitakarításának, mert az előbb benyitottam és a falakról újfent lehullott némi vakolat, úgyhogy mocsok borít mindent, ami odabent van. Határozottan nemszeretem-meló, de most hegyeket tudnék megmozgatni, úgyhogy bele is vágok. És még csak nem is vágok hozzá ilyen harcias képet 😆

Elmúlt, megjött... tudnám feledni

 Semmi más, mint a szilveszter és az újév. Életem egyik - ha nem a... - legrosszabb szilvesztere és újév reggele. Amíg mások vendégeket fogadtak vagy vendégségbe mentek, vagy csak buliztak valahol a városban, esetleg elbújtak a világ végén egy csendes zugban, de akár otthon "élvezték" a tv valamelyik műsorát, miközben jókat ettek és ittak, netán még táncoltak is, addig itthon az egyik rémálmom vált valóra. Ünnepnapon orvosra szorulni. 

 Mitől volt olyan elviselhetetlen a tegnapi nap és az éjszaka? Nem a buli hiánya, nem egy elrontott vacsora vagy a nem kedvemre való itóka miatt. Bulizni ugyanis már régen nem bulizunk, de az elmúlt évek nyugis kis éjszakája az anyuval való összeköltözés óta végképp hétköznapivá degradálódott. Most éppen két napja még felöltözni sem hajlandó és egy kócos hálóinges kísértet nem feltétlenül hozza el a hangulatot. A vacsorát sem rontottam el, délben még szerencsére csipegettem is a remek malacsültből, s bár onnantól különösebb erőfeszítéseket már nem tettem a konyhában, a kevésbé romon levők érjék be azzal, ami már elkészült alapon, de azért éhen sem kellett halnia annak, aki egyáltalán ételre tudott nézni. És igen, voltak kedvemre való itókák is, csak éppen a fene se kívánta. A fogam miatt. A fogam miatt, ami már karácsonykor éreztette velem, hogy újra meg szeretné látogatni a fogdokit, akinél egyébként pont az ünnepek előtt voltam. És aki (vagy akár többen is?) pont szilveszter reggelén döntött úgy, hogy ez a  látogatás nem halogatható. Felhívtam a rendelőt és kaptam is időpontot ... január 8-án estére. Na, valószínűleg ezzel nem értett egyet a fogam, amelyik innentől kezdve vehemensen követelni kezdte az ő dokiját és nem volt tekintettel arra, hogy ennek a nullához közelít az esélye, hacsak nem vállalja annak a veszélyét, hogy egy türelmetlen dokihelyettes könyörtelenül kirántja jóbarátai közeléből, itt hagyva engem az év kezdetén egy hiányos fogsorral. Ami tekintve, hogy egy első fogról beszélünk, elég gázul festett volna. Így aztán beletörődtem, hogy várni kell. A fogam meg úgy döntött, hogy nem hajlandó várni. Ezért aztán az egész szilveszter éjszaka arról szólt, hogy ő mit akar. Én meg már hiába bömböltem, mint egy hasraesett hároméves, a pezsgővel bevett fájdalomcsillapító ellenére se nagyon akart jönni a megkönnyebbülés, viszont éjfél előtt nem sokkal elaludtam. Még szerencse, hogy a világ másik felén élő - és a már reggelt ünneplő - fiam és családja fél egykor érkező hívását meg sem hallottam, mert utána tuti ébren nyűglődtem volna. 

Újév reggelén még úgy tűnt, a legrosszabbon túl vagyok. Hát, nem. A reggeli kutyázás még lement, de a reggelihez már nem tudtam leülni. Reggel tízre már túl voltam a második fájdalomcsillapítón, a harmadik chlorhexamedes öblögetésen, a helyzet pedig továbbra sem akart javulni. Úgyhogy elballagtam egy ügyeletes patikába, mert nyilvánvaló volt, hogy az algopyrin nem segít, az öblögető meg elfogy hamarosan. Egyelőre az atomcsapásnak gondolt cataflam sem hozza az elvártat, viszont a fájdalomhullám lassan követhető és kezelhető lesz. (Csak most ne kiabáljam el!) Apró szépséghiba, hogy ilyenkor rendre el is alszom, mintha ezalatt is abban bíznék, hogy ébredésre az egész csak egy rossz álomnak tűnik majd. 

 További tervek? Holnap reggel odamegyek a rendelőbe és ha kell térden állva könyörgök két kezelés közti szünetben valami ellátásért, mert az tuti, hogy ezt január 8-ig nem fogom kibírni. Heuréka! Szuper évkezdet! Már most kezdek félni, hogy mi következhet még ezek után.