Mostanában sokszor gondolkodom el azon, hogy a hosszú élet valóban hosszú ÉLET-e. Igen, én is látom, hogy vannak, akiket a Jóisten a tenyerén hordoz, idős korukra is mobilisak, ép elméjűek. Olyan emberek, akik nyolcvanplusszosan is érdeklődőek, aktívak. Nem tudom, hogy érik ezt el. Talán tényleg egy felsőbb akarat jószívűsége okán, talán a gének (én magam ebben hiszek).
Azt tudom, hogy az édesapámnál sportosabb fiatalember annak idején kevés volt. Úszott, biciklizett, evezett, síelt, focizott, vitorlázó repülő volt. Élt is 89 éves koráig, bár az utolsó öt év évét azért már nem nevezném Életnek. De a tudomány az emberiség érdekeit szolgálja - mondják -, így aztán jó néhány komoly problémája ellenére életben tartották, hogy a végén méltatlan körülmények között, nem kevés fájdalommal távozzon ebből a világból. Ez elsősorban az ő fájdalma volt, de azért nem elhanyagolható a család fájdalma, amiért ezt a leépülést (fizikai és szellemi szinten is) végig kellett asszisztálnia. A kellett jelen esetben legyen jól értelmezhető. Nyilván a szeretet miatt zokszó nélkül viseltük a közös megpróbáltatásokat, de szívünk mélyén nem értettük, miért kell így megszenvednie a világon legkedvesebb embernek a véget.
Anyósom 88 évesen ment el, de az utolsó félévet az ellenségemnek sem kívánom. Sem megélni, sem végig asszisztálni.
Most itt van az édesanyám, 87 évesen. Önállóan élni már nem tud, vele élni pedig nem könnyű. És ő még tulajdonképpen egy "problémamentes" beteg, akinél csak a cukrára és az időnkénti mentális zavarodottságára kell figyelni.
Én is tudom, hogy a gyógyszerüzlet a világon az egyik legnagyobb üzlet. Ezért is tartom gusztustalannak, hogy a tv-műsorokat sűrűn megszakító reklámblokkok nagy részét is gyógyszerreklámok uralják. Olyan készítményeket tolnak nap mint nap az arcunkba, amelyek jószerivel az örökéletet ígérik, fájdalommentesen és boldogan. Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy hazudnak. De az emberi gyarlóság győz, a reménykedés a reménytelenben, hogy majd ez a csodaszer segít, hiszen ott mosolyog a képernyőn az az idős ember, aki ráadásul egy gyönyörű park közepén mosolyog családja körében, kinevetve a halált, ami ennek ellenére utol fog majd érni mindenkit, de olyan jó hinni benne, hogy talán mégsem. Minden marad ilyen idilli. A park természetesen egy idősotthonhoz tartozik, ahol orvosok, nővérek vannak, remek konyha, közösségi terek, animátorok és főként saját szoba saját kedvenc homijainkkal berendezve. Unokákkal sakkozunk a társalgóban, délutánonként levezetésként úszunk egyet a medencében. Csupa móka és kacagás, és főként egészséges, jólöltözött, napbarnította idős emberek. Na igen, Andersen viszont már meghalt.
A hazai - sokak számára már így is elérhetetlen - helyzetet nem írom le, mindenki képzeletére bízom. Főként annak függvényében, hogy mire idáig eljutunk, már megjártuk az egészségügy bugyrait. Itt most nem véletlen a pokollal való azonosítás. Ha a vizsgálatokat időben el akarjuk végeztetni, már erre elmennek a megtakarításaink. Bekerülni egy nívósabb idősotthonba, maga a lottó főnyeremény, amíg tartanak a tartalékaink. De mi lesz azután? Amit a többség megengedhet magának, joggal érdemelte ki az "elfekvő" elnevezést. Idős embernek lenni ma Magyarországon nem öröm, sem az idős embernek, sem a hozzátartozóinak. Senki ne jöjjön azzal, hogy a gondoskodással "tartozunk" idős rokonainknak. Nem, nem tartozunk senkinek. Ahogy nekünk sem tartozik senki. Ez a mi magánügyünk, nekünk kellene tudni megoldani. Közösen az állammal, amelynek oly sokat adtunk hosszú életünk során. Ma egyszerűen magukra vannak hagyva a családok, ezért jelent a sok idős ember problémát. És igazából ez a legszörnyűbb az egészben, hogy problémaként gondolunk rájuk, magunkra, pedig egész egyszerűen csak emberek vagyunk, akik segítségre szorulunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése