Huszonnyolc évig volt golden retriverünk. Előbb Morgan, majd Colin voltak a családtagjaink. Ennyi idő azért kitörölhetetlenül nyomot hagy az emberben. Amikor Morgan elment, egy hét elteltével új fiút hoztunk a házhoz, mert ez tűnt az egyetlen gyógymódnak a veszteség feletti fájdalomban. Amikor Colin idén januárban itt hagyott bennünket, már tudtuk, hogy nem lesz utódja. Egyrészt elmúltunk hatvan évesek jócskán és szerencsés esetben tizenöt évvel számolhatunk egy kölyökkutyánál. Márpedig nincs annál nagyobb öröm, mint egy pöttömmel végig menni a felnőtté válás fokozatain. Mint amikor egy gyereket nevelsz fel. Szóval, az eszünkkel elfogadtuk a tényt, hogy megcsappantak a fizikai tartalékaink egy nagy testű kutya tartásához. Mert golden és golden között is óriási különbség lehet. Ahhoz, hogy Colin olyanná vált, amilyen volt, rengeteg idő és munka kellett. Már ezt sem biztos, hogy mindezt újra nyújtani tudnánk, én legalábbis biztos nem rohangálnék már vele a kutyaiskolában és nem hajigálnám a labdát óraszám. Igazság szerint már a nagy séták sem biztos, hogy olyan jól esnének 5-10 év múlva, amikor pillanatnyilag konkrétan a talpon maradásért közdök.
De ettől az űr, amit hagyott maga után, nem akaródzik betelni Jamievel, a kis szálkás lurkóval, aki a maga nemében egy fantasztikus srác, de hát na... nem golden. Bárhol rákerestek a fajta jellemzőinek felsorolására, csak szuperlatívuszokban írnak barátságosságáról, engedelmességéről. Nem véletlenül közülük kerül ki a legtöbb segítő kutya is. A jól neveltségük, a természetes eleganciájuk, nem is engedelmesek, hanem együttműködőek. Röviden, a nagy szőrös boldogságbomba. Nos, éppen ez a boldogságbomba hiányzik nekünk, nekem január óta. Jamie más, velünk ő is maga a szeretet, de az ajtón kívül azért nagy kihívás, egy pillanatra sem lehet lazítani mellette. Hiányoznak a Colinnal töltött nyugodt, akár lassú andalgások, a puha bunda túrása, és igen, talán még a mindenütt ott aranyló kutyaszőr is hiányzik.
Huszonnyolc év hosszú idő, és ezt a hosszú időt csupán két kutya töltötte ki. El sem tudom képzelni, a hiányt hogyan dolgozzák fel azok, ahol egyszerre akár több kutya is a család része volt. Ma, ha meglátok egy goldent, a szívem egyszerre mosolyog (mert ezt a fajtát látva önkéntelenül is mosolyra húzódik az ember szája), és ugyanakkor vérzik is a szívem, amiért már nem élhetem át ezt a csodát. Elég egy lelkesen lengedező golden farok valahol a periférikus látásom szélén és máris elgyengülök. Csak egy simogatást, kérlek! Nem tudom, hogy valaha elmúlik-e ez az érzés, de amíg élek, hálával gondolok rájuk. Az életem miattuk is lett olyan különleges. Köszönöm, srácok! Hiányoztok! Köszönöm Morgan és Colin!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése