A "gyerek"

 Aki ismer tudja, hogy nálunk a szőrös családtag egyértelműen amolyan gyerekpótlék is. Mert hát kutya is, a saját jogán és természetesen ezzel mi is tisztában vagyunk, nem gurult el teljesen a gyógyszer, vannak korlátai is. Mint ahogy egy gyereknek is állítunk korlátokat a saját és a környezete érdekében is. De tagadhatatlan, hogy ahogy a fiúk kirepültek, jó volt (életmentő volt), hogy maradt velünk olyan családtag, aki megrekedt egy három-négyéves gyerek szintjén, van saját akarata, de azért hajlandó némi szófogadásra is, akiért aggódni lehet és aki a puszta jelenlétével megkönnyíti a hétköznapi taposómalom megélését. Nem mellesleg pedig egy vagyonba kerül, úgyhogy teljes mértékben kimeríti a "gyerek" fogalmát. 😜 A kisebbik fiam nemrégiben még szememre is vetette, hogy már elszaladtak az évek és én "biztosan" megfeledkeztem róla, milyen kemény meló a gyereknevelés. Hát ja, drága fiam... negyvenegy évvel ezelőtt belecsöppentem ebbe a világba és tulajdonképpen azóta se keveredtem ki belőle napi szinten, ráadásul van egy rossz hírem, én már/még arra is emlékszem, milyen egy kamasszal és Te bizony még jócskán előtte vagy annak az időszaknak. De keveredjünk is vissza a szőrös gyerekhez.

Ahogy a kétlábúak között, úgy a négylábúaknál is vannak könnyebb és nehezebb esetek, nekünk itt is, ott is, kijutott ebből is, abból is. Mostanra már csak Jamie, a most ötéves szálkás fiúcska gazdagítja az életünket. Gazdagítja, igen, még akkor is, ha a hajfestéken átütő őszülés összes hajszálát nagyrészt neki köszönhetem. Tacskó és ezzel szinte meg is indokoltam minden korábbi szavamat. Igazából jó húsz évvel ezelőtt erősen fogadkoztam, hogy "tacskót soha többé", de hát itt is igaz lett a mondás: soha ne mondd, hogy soha. A legnagyobb szerencsénk, hogy amíg cseperedett, mellette volt Colin a maga hihetetlen nyugalmával, simulékonyságával és szófogadásával. Nagyrészt neki köszönhető, hogy Jamie mára olyan karakter lett, amilyen. Szerintem apró bakiktól eltekintve a tökéletes kutya. 

Na, hát ennek a tökéletes kutyának azért megvannak a maga követelményei. Például a nyaralóban is ugyanaz az időbeosztás, mint otthon, tehát a reggeli indulás legkésőbb hatkor, legyen hétvége, ünnepnap, napfelkelte vagy akár szakadó eső. De ha lehet, inkább fél hatkor. Szerencsére ezekben a nagyon meleg napokban sikerült lebeszélni a déli vagy délutáni sétákról, igaz, este hatkor már nincs pardon, menni kell. Aztán ha nyolckor még hajlandóak vagyunk engedni a könyörgő szemeknek, akkor még egyszer. Ha labdázni óhajt, akkor dobjunk el kapát-kaszát. Cserébe viszont este fél kilenckor pizsamaosztás van és reggelig egy gyerek ártatlanságával horpaszt a szentem. Nem, nem a saját ágyában, bár van több is, természetesen a családi vacokban. 

De az ilyen reggelek, mint például a mai is, sok mindenért kárpótol. Ott a tó a maga gyönyörűségével, a napkelte, a fiókáit dühösen védelmező hattyú, aki olyan elégedett volt, hogy kizavart minket a vízből, hogy azzal már nem is foglalkozott, hogy egy lépcsővel odébb már újra a vízben voltunk. A víz sima, mint a tükör és meleg, a kutya boldog lelkesedéssel ugrik hasasokat a stégről, mi nem veszekszünk a hétköznapi problémákon, most nem akarunk megoldani semmit, egyszerűen csak élvezzük a látványt, a csobbanásokat és a prüszkölve úszkáló kislegényt. Most mindenki boldog. Valószínűleg azért, mert "gyerek" van a háznál. 😀