Álmodni többnyire jó. A rémálmok persze más kategória, de szerencsére az ember inkább szép dolgokról álmodik, olyan emlékekről, amik talán kicsit fájdalmasak, de mégis örülünk nekik, hiszen életünk egy-egy boldogabb időszakát idézik fel, vagy olyan személyekkel "találkozunk", akikkel a való életben már nem sikerülhet. Tulajdonképpen a mostani álmom is ilyen lehetett volna. Hogy mégsem így volt, az egy máig a mélyben dolgozó lelkiismeret furdalás. Ettől aztán kifejezetten fájdalmas és sírós, még a valóságban is megríkató álomnak sikeredett.
Colinnal álmodtam. Colinnal, akit januárban nemcsak elengedtem, de még hozzá is segítettem a - szerintem - megváltó álomhoz. Akik ismernek, végig kísérhették az elmúlt évünket, a néha bevallott, néha még magam előtt is szégyellt, megváltó álomért való imáimat. De Colin nem adta fel, újra és újra visszajött és nem tudtam eldönteni, hogy ez neki így jó vagy csak miattunk tart ki még akkor is, amikor már tényleg nem sok öröme telhetett ezekben a napokban, hetekben. Amikor elaltatták, egyszerre tört rám a megkönnyebbülés, hogy nem kell a kínlódásához tovább asszisztálni, másrészt a szégyen, amiért ezt így fogom fel, nem pedig egy pótolhatatlan veszteségként. Idővel persze elérkeztem ehhez a fázishoz is. Szabályosan fáj ereje teljében lévő goldeneket látnom, de még az öreg kutyák látványa is könnyeket és emlékeket csal a szemembe és szívembe. Ma éjjel pedig eljött hozzám. Január óta először és talán utoljára is. Emberveszteségeknél jártam már így, azért gondolom.
Jamievel sétáltunk, de ő ebben az álomban szinte jelen sem volt, csak a tudat, hogy velem van. Elérkeztünk egy nagy füves kerthez, ahol több kutya is futkározott. Valahogy úgy éreztem a hellyel kapcsolatban, hogy ez az a hely, ahol öreg kutyánkat hagytuk, hogy utolsó napjait békében, nyugalomban, kényelemben élje (de tökéletesen abszurd, hogy nélkülünk). Amikor itt hagytuk, megegyeztünk, hogy nem látogathatjuk, most mégis valahogy itt kötöttünk ki, itt, ahol még kerítés sem védte a területet. A tulajdonos - fiatal férfi - meglátva minket, mondta is, hogy éppen most vitte be a házba, de ha szeretnénk kihozza. Persze, hogy szerettük volna. És ő hozta is, szó szerint, a karjaiban az én öreg, derűs kutyámat, akinek a szőre kicsit sáros volt, de ahogy lerakta a fűre és szólítottuk, a tekintete tisztán felcsillant és megindult felénk. Egyik mellső lábát nem nagyon tette le, amit furcsának tartottam, mivel éppen a hátsó lábaival, a garincével volt problémája, de ez a feltartott első láb igazából nem nagyon gátolta a mozgásban. Jött felénk határozottan, lelkesen, én pedig letérdelve vártam. Amikor átöleltem a nyakát, sírva fakadtam attól a boldogságtól, hogy együtt vagyunk és a hűséges szeretettől, amivel üdvözölt, hamarosan pedig tudatosult bennem, hogy a valóságban is sírok. Nem tudom, hogy ez az álom mit jelent. Egy álomfejtő nyilván belelátna dolgokat, a végső elengedést vagy hasonlókat, én csak azt érzem, hogy talán őt is, magunkat is megfosztottam még egy nehéz, de ugyanakkor szeretettel teli időszaktól. És ez most nagyon nehéz. 😢
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése