Utálom, amikor a Face ilyeneket dob fel. Mert erősen manipulatívnak érzem, ráadásul nem is kicsit a lelkiismeretre hat. Arra a lelkiismeretre, amely amúgy jóban van önmagával, reggelente, ha kicsit álmoskásan is, de tiszta szívvel néz farkasszemet a tükörben a gazdájával. Mert ha van lelkiismeretünk, akkor persze az ilyen cikkek nélkül is rettenetesen érezzük magunkat, amikor egy-egy nehezebb napon "elgurul a gyógyszerünk". Emelje fel a kezét, aki nem türelmetlen időnként a szüleivel, aki - igen, merjük kimondani -, néha tehernek érzi, ha a mindennapok mellett még a róluk való gondoskodás is rájuk hárul. Hiszen a magunk életével sem kis kihívás megküzdeni napról napra. Egy szebb világban az idős szülők magukról gondoskodnak, idős otthonba költöznek, meg úgy általában is sokkal jobb fizikai és mentális állapotban lennének, mint amit napról napra tapasztalunk a közvetlen környezetünkben. Egymás támaszai vagyunk. De mi van, ha valamelyik támasz megroppan?
Ó, persze remekül hangzik, hogy a világra hoztak, óvtak a széltől is, taníttattak, megadtak mindent, tehát a legkevesebb, hogy amikor fogy az erejük, felcserélődjenek a szerepek. Hiszen ez a "kötelességünk". De mint annyi minden, ez sem ilyen fekete és fehér. Életünk azon szakaszában, amikor gyereket vállalunk (hoppácska, mi vállaljuk, nem ő kéri), még abban a korban vagyunk, amikor hegyeket mozgatunk meg. Nyilván nem véletlenül van az egész úgy kitalálva, hogy a legaktívabb, legerősebb éveinket áldozzuk a családalapításnak. Amikor megöregszünk - "hála" az általános tendenciának (és a gyógyszergyárak tengernyi készítményének), hogy az emberek egyre tovább élnek -, a gyerekeink sem fiatalok már. Aki nem húzta a végtelenségig a családalapítást, ott már maga a szülő is nagyszülő, sokszor már gondoskodásra szoruló. De ha még bírja a terhelést, akkor is egyszerre van ott a saját gyereke, aki a támogatását reméli, esetleg az unokája és az idős dédszülők. Ez régen - szerintem - nem így volt. Az én nagyszüleim a hetvenes éveik elején mentek el, az apai nagyanyám hatvanhárom évesen. A régi fotókon a valaha volt elegáns polgárasszony megtört öregasszony lett erre a korára.
De térjünk vissza a jelen problémáira. Biztosan vannak családok, ahol a sokgenerációs örömteli együttlét olyan természetes, mint a levegővétel. Szép minta, de ne általánosítsunk már, mert igazából ritka, mint a fehér holló. És nem azért, mert mindenki más rossz ember lenne. De nem vagyunk egyformák, nem egyformák az élethelyzeteink sem, az életünkben kapott és adott sebek. Nem egyformán öregszünk. Van, aki egy idő után már nem is él, csak létezik, van, aki az utolsó óriáig tevékeny, fizikai és mentális értelemben is erős támasza a családjának. Még ő sem biztos, hogy hajlandó elcserélni ezeket a gyorsan fogyó utolsó éveket arra, hogy egy vegetáló test őrzője legyen. Nem állítom, hogy ez helyes, de nem ítélkeztem akkor sem, ha így van.
Na, mindegy is, igazából csak azt akartam röviden elmondani, hogy utálom az ilyen sebben turkálós, rózsaszín felhőről megfogalmazott cikkeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése