Egy régi nyár...

Valamikor a messzi-messzi galaxisban, amikor még együtt nyaralt a család apraja és nagyja… Nyaranta augusztus 15-én az olaszországi CaSavio-ba érni a lakókocsival olyan biztos volt, mint az, hogy két hét múlva már az iskolakezdés izgalmával költözünk fel a balatoni nyaralóból az otthonunkba. Húsz éven keresztül mindig ugyanabban az időben, lényegében ugyanarra a platzra pakoltunk le. A gyerekek nagyjából úgy is kezelték a helyzetet, mintha a második számú nyaralóba mentünk volna. Morgan kutyánk ilyenkor a nagyszülőkkel maradt otthon, mi meg két hétig a szomszéd településen simogattunk egy golden retrievert, hogy a hiányát enyhítsük.

Az egyik évben a férjemnek az a nagyívű gondolata támadt, hogy vigyük magunkkal a nagyszülőket is. Mindet. Micsoda kaland lesz! Ez több okból kifolyólag is „remek” ötlet volt. A lakókocsi ugyanis igazából három személyes volt, erre voltunk eleve négyen, de a gyerekek még kicsik, egyelőre elég volt/lett volna. A három nagyszülő már csak hab a tortán. De ha az ember meg akar oldani helyzeteket, akkor megoldja, ez ránk akkoriban különösen igaz volt.

Tehát megérkezett a kissé olaszosan hangos, népes család egy viszonylag apró lakókocsival, rengeteg biciklivel, és a két autóból egyre csak bújt elő egy-egy újabb nyaraló. A szomszédok élénk figyelme közepette felvertük az elősátrat, beakasztottunk egy hálófülkét is, aztán felvertük a gyerekek sátrát, tudva, hogy igazából egyik sem akar majd ott aludni. Így is lett. Végül az egynegyvenes ágyon aludtunk két gyerekkel, anyós az egyszemélyes ágyon, a szüleim a kinti sátorfülkében. A lakókocsinak csak két ablakát lehetett kinyitni, ennyi ember odabent hamar elhasználta a friss levegőt. És ez így jó is lehetett volna, még ha időnként én inkább a padlón is aludtam. De a nagy ötlet, hogy majd a nagyszülők mellett mi a férjemmel micsoda szabadságot élvezünk két hétig, nos, ez csupán vágyálom maradt.

Amikor csak magunkban nyaraltunk, nem csináltunk nagy gondot az étkezésekből. Volt persze reggeli és vacsora, a kettő között azonban csak nassolgattunk, gyümölcsöt, fagyit, könnyű süteményeket. Így volt ez nyaralás nekem is és igazából a srácoknak is. De a nagyszülőkkel ez már nem így működött. Ha valamelyik gyerekem megszólalt, hogy éhes, anyukám elrohant egy levest és egy főzeléket főzni, fasírtot sütött, aztán persze morgott az orra alatt, hogy micsoda nyaralás, ha neki állandóan konyházni kell. És mi miért nem ülünk le enni, ha már ő annyit fáradt. Csak megjegyzem, harminc fokban nem feltétlenül vágyik az ember egy tál forró ételre, de ezt ne is próbáld egy nagyival megértetni.  Az i-re anyósom tette fel a pontot, aki hamarabb ült le az ebédhez, mint a két gyerek és ha már ott volt, nem hagyta megjegyzés nélkül anyám főztjét sem. A feszültségtől olyan szikrák pattogtak, hogy az augusztus 15-i Ferragosto tűzijátéka a kanyarban sem volt ahhoz képest. Ha kitaláltuk, hogy együnk pizzát, a két gyerek üdvrivalgott, a nagyszülők sopánkodtak a „felesleges” pénzkidobás miatt. Amikor felvetettük, hogy mi kettesben bemennénk este Jesolóba, anyósom rögtön csatlakozott, „ha már itt van”, anyám pedig a szemét forgatta, minek megyünk már megint pénzt költeni, amikor még itt helyben is éppen eleget költünk. Amúgy meg micsoda nyaralás, ha ő főz és unokákra vigyáz „egész nap”. Úgy éreztük magunkat, mint két nagykorú gyerek, akiket még mindig nem engednek a szülők egyedül, felügyelet nélkül nyaralni. Bemennénk Velencébe? Minek? Hiszen már annyiszor voltatok, nekik fáj a lábuk ebben a melegben. Most mondjam, hogy eleve nélkülük terveztük a kirándulást? Sőt, uramisten, a gyerekek nélkül. Egyedül talán csak apám élvezte ezt a két hetet, aki napközben az unokáival csorgatta a sárvárat a tengerparton, biciklizett velük, esténként pedig a férjemmel borozgatott. Nekem jutott a gyerekek lefektetése, de ez rendszerint nem volt probléma, hiszen egész nap élvezték a tengerpart nyújtotta örömöket, este a gyerekprogramokat, utána már igazán nem volt nagy varázslat egy mesével álomba ringatni őket. Utána pedig jött a fekete leves… unatkozó anyósommal és magában fortyogó anyámmal megtalálni azt a nagyon keskeny mezsgyét, amikor nem robban fel senki. Életem leghosszabb két hete volt és a nyaralás szó még véletlenül sem jutott eszembe róla, amikor itthon a barátok az élményeinkről kérdezősködtek. Azt mondod, ennyit guggolva is ki lehet bírni? Lehet. De attól még nem volt élvezetes. Főleg azok után, hogy az óvodai évzáró után az egész nyarat a nagyszülőkkel töltöttem a nyaralóban, ahol nagyjából ugyanez volt a helyzet. Elvonulás? Én-percek? Még a fogalmat sem ismertem, csak a verklit éreztem, amiből már az is megkönnyebbülés volt, hogy a férjem esténként megérkezve átélhetett a napközben feszültségből valamennyit. Ennek fényében aztán végképp nem értettem, mi késztette a nagy ötlet kitalálására és főleg, a megvalósítására.

Nos, ez az egész arról jutott eszembe, hogy ezekben az években különösen sokat hallottam, hogy „milyen jó nekem”. Nyilván vannak élethelyzetek, amikhez képest tényleg az volt. De ha az embernek más az elképzelése a jóról, akkor talán mégsem. Mondhatták, hogy nem értékelem a szerencsémet, de akkoriban csak azt éreztem, hogy még ezt a két hét nyugodt nyaralást is elvették tőlem.

Na, nem is akarom szaporítani a szót, igazából nem is értem, miért kívánkozott ez most ki belőlem, de ha már kijött, hát, leírtam.