Megint egy ikonnal kevesebb

Így a hatvanon túl igazán elmondhatom, hogy színészgenerációkon nőttem fel. Mindig is szerettem moziba járni, tinédzserként például olyan elvetemült voltam - a hetvenes évekről beszélünk -, hogy filmklubba jártam a szüleimmel, ahol régi amerikai, francia vagy olasz filmeket volt alkalmam megnézni. Így fordulhatott elő, hogy nekem már Gregory Peck is maga volt a Férfi, holott még csak tizenöt éves lehettem. Aztán ott voltak a magyar származású szépfiúk, Tony Curtis és Paul Newmann. A nagy öregek, Fred Astaire, Gene Kelly, aztán Bogart és a monacói hercegnévé avanzsált Grace Kelly, Brando és Frank Sinatra. Az olaszoknál ott volt az isteni Gina, irigykedésem tárgya, akár Esmeraldát, akár Mrs. Campbellt játszotta; a nagybetűs Nő: Monica Vitti és partnerei között Ugo Tognazzi, Nino Manfredi A franciáknál Alain Delon, Belmondo, Fernandel, Funes, Jean Gabin és a szívtipró kalóz, Gerard Barray, a francia Marienne, a francia köztársaság allegórikus alakjának "arca" Brigitte Bardot és Catherine Deneuve, a csodás Fanny Ardant... a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Amennyi élmény kötődik hozzájuk,szinte szégyellem, hogy csak ezt a néhány nevet említettem meg.

Később jött egy újabb korosztály, nem is megyek már bele a részletekbe, mert akiről írni akarok, olyan figura más talán nincs is az amúgy bőséges felhozatalban. Fiatal pasiként kifejezetten csúnya férfinek tartottam, ahogy idősödött, egyre jobban tetszett. Ezzel egyébként sok más pályatársa kapcsán jártam ugyanígy, pl. Sean Connerynél is. Szóval, ... elment Donald Sutherland, akit hol idiótának tartottam a szerepei kapcsán, hol vérfagyasztóan gonosznak. Megőszülve, szakállt növesztve pedig sármos simlisnek. Nehéz lenne vele kapcsolatban felsorolni az öt kedvenc filmemet, de talán ezek: A piszkos tizenkettő, a MASH, a Kelly hősei, a Tű a szénakazalban és persze az Olasz meló. 

Ma szegényebbek lettünk egy igazi nagy tehetséggel, akit ritkán láttunk főszerepben, de minden alakításában ott volt az a Valami, ami miatt érdemes volt megnézni a filmet. Nélküle egészen biztosan nem lettek volna ilyen emlékezetesek. A kissé hosszúra nyúlt bevezetővel pedig csak oda akartam kilyukadni, hogy ilyen elődök után a következő korosztály egyik legnagyobb alakjának kellett ma búcsút mondanunk. Amikor belegondolok, hogy több van mögöttem, mint előttem, jól eső gondolat, hogy ilyen sok élményt gyűjthettem a mozivászonról is. Jó száz évnyi tehetség esszenciája bújik meg a szemhéjam mögött, ha vissza-visszagondolok valamelyik alkotásra. És ez kifejezetten szívmelengető gondolat. Ezúton köszönöm Donaldnak is, csak így per Donald, szerintem ő is örülne neki, hogy nem ájultan áradozom a művészi nagyságáról, egyszerűen csak fáj őt elveszítenem. 

Búcsúzóul egy idézet Kovács Gellért filmszerésztől a Faceről, mert neki azért sikerült tökéletesen megfogalmazni ezt a veszteséget: "Nagyon nem jó, hogy meghalt Donald Sutherland.

Ez egy örök illúzió: időről időre fölismerjük, hogy még mindig maradtak emberek, akikkel kapcsolatban meg vagyunk nyugodva, hogy ők vannak, ők egyfajta élő oszlopok, melyek összekötik a múltat és a jövőt. Ők nem halhatnak meg. Nincsen benne a pakliban, hogy meghalnak.

De aztán persze ők is meghalnak."