Jönnek az unokák és mellesleg a Karácsony is
Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy a címben milyen legyen a sorrend, de aztán úgy döntöttem, Karácsony van minden évben, unokák meg... főleg, amióta a Covid is az életünk része ... szóval, nincs fontosabb náluk. Na, ez megint nem jó mondat, mert nyilván Covid nélkül is ők a legfontosabbak. Erre vagyunk kódolva, ritkán billen ki az évezredes malomkerék az ő forgásából, bár meg kell mondjam, hogy nagyszülők és nagyszülők között is nyilván fényévnyi különbségek vannak. A rossz példákat nem kezdem sorolni, akinek része van benne, tudja úgyis. Írok hát inkább magunkról, amire mindig is úgy gondoltam, a tökéletes követendő példa.
A fiaimnak éltek/élnek a nagyszüleik, így alkalmu(n)k volt megtapasztalni, hogy milyen a nagybetűs Nagypapa és Nagymama. Drága anyám 46 éves volt, amikor a nagyfiam megszületett. Bár nagyon fiatalon dolgozott már, de 46 éves korára sem tudott úgy elfáradni, hogy ne vállalta volna gondolkodás nélkül előbb a nagyobbikat, amíg én szokásos hathetes kórházi „üdülésemet” töltöttem a kicsivel, meg amúgy általánosságban is, bármikor, bármeddig. A lendülete akkor sem törött meg, amikor már ketten voltak.
Emlékszem, még nem volt telefonunk, a mosógép csöve pedig leugrott hetedik
emeleti lakásunk kádjának széléről. A fürdőszobában nem volt lefolyó, tehát a
problémát csak akkor észleltem, amikor a víz már átitatta a nappali
padlószőnyegét is. Nem is igaz, nem akkor észleltem. Hanem, amikor a konyhából,
kezemben a fiammal, indultam a nagyszobába és a mosólétől síkossá vált előszobai
csempén nemes egyszerűséggel dobtam egy hátast. Zuhanás közben az egyetlen gondolatom
az volt, hogy lehetőleg ne verjem be úgy a fejem, hogy – kis képzavarral – ott
hagyjam a fogam. Szorítottam a kicsit, hogy puhára, tehát rám essen, aztán
feküdtem az illatos lében és próbáltam levegőhöz jutni. Amikor sikerült –
mondom, gondolkodás nélkül – kirántottam a konnektorból a dugót, aztán
csöpögve, az ijedten üvöltő gyereket szorosan ölelve elkorcsolyáztam
a második szomszédhoz, akiről tudtam, hogy van telefonja és olyantájt otthon is lehet. A szüleimnek sem
volt, de tudtam a munkahelyi számot és „szerencsére” még éppen munkaidő volt.
Anyám nem teketóriázott, felállt az asztalától, kért egy azonnali kilépőt – őt ismerve olyan
hangon, hogy még a vezérigazgató sem merte volna megkérdezni, miért és hova
lesz a séta -, aztán taxit fogott – talán életében először és utoljára – és
robogott át a városon segíteni. Én meg ültem a romokon és fogtam a fejem, hogy
miért is „futottam” hozzá azonnal segítségért, hiszen akár a férjemet is
hívhattam volna. De ilyen háztartásbeli balesetekben a nők nyilván jobban
összetartanak – gondolom így utólag. Anyám beesett az ajtón, nem hánytorgatta
fel, hogy hány órája megy éppen veszendőbe az esetleges figyelmetlenségem miatt, de irányított és mire a ház ura
hazaérkezett, már viszonylagos rend fogadta, meg az alsó szomszéd
kárbejelentése, no meg egy elégedett pici fiú, aki az amúgy sem ritka alkalmak
egyikeként bújt a nagyi ölébe, hogy meséljen neki. De ő volt az, aki fejvakarva
előadott ötletünkre, miszerint síelni mennénk, csak annyit kérdezett, hogy nem
baj-e, ha inkább maguknál vigyáznának a gyerekekre. Iskolai szünetek,
betegségek idején is mozgósíthatóak voltak, mintha az övéké lenne a világ
minden szabad ideje, pedig még aktív dolgozók voltak a nagypapával. Nos, én is
ilyen nagymama akartam lenni.
A fiaim nem kapkodták el a családalapítást. Már közelebb
vannak a negyvenhez, mint a harminchoz. A Sors úgy intézte, hogy a nagyobbik
fiamnál még nincs apróság, a kicsinél már kettő is. De azért vitt bele a srác
egy kis csavart is. Éppen külföldön dolgozott. Nem akart ő ott maradni, de
akkor belépett az életébe Sharon, az ázsiai lány, akinek éppen akkor volt dolga
ugyanabban a városban. Ki tudja, mikor, mitől lobban lángra a szikra. Velük
megtörtént. És amikor Sharon hazament, a fiam hamarosan követte. Egy ideje az
Egyenlítőhöz közel éldegélnek egy igazi egy évszakos városállamban.
Tapasztalatból tudom, hogy közvetlen járat hiányában ez egy – várakozásokkal,
átszállással együtt – közel 18 órás utazás. Tehát normál körülmények között sem
egy átlagos „átugrom a gyerekekhez” élmény. A távolságnak ráadásul ára is van,
ezen nincs mit szépíteni. És akkor jött ... az első unoka. Apróka kis
csomagként, 3 hónaposan hozták el megmutatni a nagyszülőknek, nagybácsinak,
dédiknek, akik közül ketten már nem élték meg ezt a pillatot. És akkor megint
... jött ... a Covid. Ez a mocskos kis szúrós gömböc, aki behabzsolta az egész
világot. Megbénított itthon és a
világban mindenütt mindent. Elvitt barátokat, ismerősöket, ijesztgetett a
családon belül. Nem fogok most belemenni abba, hogy ebben mennyi az átverés,
mert akit közvetlen közelről érintett, nyilván van egy saját élménye, ami köszönő
viszonyban sincs azokéval, akik megúszták. Egyelőre. Új világ épül a régi
romjain, home office és online oktatás vagy munkavégzés, meg más furcsaságok.
Ennek egyenes következményeként pedig megérkezett a második unokánk is, egy
csoda kislány, akinek születése előtt el sem tudtam képzelni, mit fogok kezdeni
egy kis pisissel, én a fiús mama.
Az idei év első szabad jelzésére nekiindultunk, hogy
láthassuk őt/őket. Vállaltuk, hogy mindenféle tesztek után is két hetes
szállodai karanténba vonulunk, nyilván ezt sem ingyen. Egy hónapra itt hagytuk
az életünket, az idős dédit, a nagyfiunkat, a két kutyánkat; hétköznapi
gondjainkat az itthoniak nyakába varrva, mert látnunk kellett, hogy jól vannak. A
velük töltött két hét pedig úgy illant el, mint egy pillanat. Nem mondom, hogy
felhőtlen volt, hiszen minden nagymamává válás legnehezebb terhe, tudni befogni
a szánkat, amikor pedig igenis lenne mondani valónk. Mert ők úgyis jobban
tudják, ráadásul övék az az apróság és mivel tudjuk, hogy nem akarnak rosszat
neki, hát bíznunk kell bennük, hogy a – szerintük – legjobbat cselekszik. Mit
mondjak, gerinctörően kemény feladat.
Ráadásul, ahova a hosszas bevezető részeként el szerettem
volna jutni, én az első unokámat 59 évesen szoríthattam a karomba. Drága anyám
unokája ebben a korában már 13 éves volt, azért ez nem ugyanaz. Mostanra pedig
már 61 évesen tologatom a kisautót a szőnyegen, miközben a kapaszkodókat
keresem, ahol majd valahogy talpra tudok kecmeregni, fittyet hányva mindennemű
kecsességre, inkább csak a túlélés jegyében, rázom a 8 kilós kis nyávogóst,
hogy ne küzdjön az alvás ellen, és igyekszem nem gondolni rá, hogy a
gerincsérvem mennyire veszi ezt majd rossz néven. Legszívesebben a legszélesebb
ragasztószalaggal ragasztanám le a számat, mert annyira kikívánkozik belőlem
egy kis kritika is a mindent betöltő imádat ellenére is. Akkor ott, a csúszós
előszobakövön csücsülve várva a megmentőt fogalmam sem volt róla, hogy nagymamának lenni ennyire nehéz
lehet.
A gyerekeket az irdatlan távolság miatt csak ritkán látjuk,
ez nyilvánvaló. Igaz, ott a modernkori technika, de hát lássuk be, az azért nem
egészen ugyanaz, bár, a semminél tényleg kaliberekkel több. Igazából pont a
fiunk tehet róla, hogy mára két kutyánk van, akik rengeteg örömet, bosszúságot
és kötöttséget jelentenek, mégis, mára a kirepült gyerekekeink vagy akár az
unokáink „pótlékaivá” nemesültek. Az idősebbiket még akkor vettük, amikor a
fiunk itthon lakott. A szíve csücske volt ez a szőrös nagy mackó, a távolságból
sem felejtett el soha érdeklődni a hogyléte felől. Aztán egy napon – egy hosszú
hétvégére hazaugorva – előadta a jövőre vonatkozó terveit. Csak támogatni
tudtuk, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltunk abban a szent pillanatban a
rémisztő tudás birtokában, hogy ez a jövőt nézve milyen hatással lesz az
életünkre. És persze az övére is – ezt egy pillanatig sem feledjük. Szóval,
amikor visszautazott, valami megmagyarázhatatlan kényszer vett erőt rajtunk,
hogy a kutyánknak egy társ kell. Addigra már ötéves volt, tehát gondolhattunk
volna erre már korábban is. De valamit kellett tennünk, ami kibillent abból a
mókuskerékből, amiben egyfolytában a gyerek jövőképe, a remek és a szörnyű változat
keringőzött bőszülten, természetesen tökéletesen értelmetlenül, hiszen egyikünk
sincs a jövőbelátás képességének birtokában. Hogy miért éppen a kutyának
akartunk társat, vagy éppen ennek a gondolatnak a leple alatt akartunk
magunknak valami pótlékot, nyilván egy elmekurkász szívesen elmolyolna a
kérdésen, de nem is igazán vagyunk kíváncsiak a válaszra. Meglett a kis szálkás
vadóc, a nagykutya a kezdeti tartózkodás után boldog lett, mi pedig az ő
boldogságuknak örültünk. Ettől az egésztől mintha inkább a pozitív gondolatok
felé billent volna a mérleg. De amíg odakint egyik boldogság követte a másikat,
itthon a gyász sötét fellegei gyűltek dédik és a kis kócos feje fölött. Az
eszünkkel tudtuk, hogy talán mélyebb jelentősége is van annak, hogy a fiatal
kis állat oly váratlanul itt hagyott bennünket, de szerencsétlenségünkre nálunk
a négylábúak elvesztése feletti fájdalom leghatásosabb ellenszere egy újabb kis
jövevény. Pedig már tudtuk, hogy „babánk lesz”, és ez ezzel a távolsággal
tetézve komoly családi kihívást jelent, ha az élete részei szeretnénk lenni. Ez
pedig nem is volt kérdés. De meglett az új kis szőrös, aki egyfelől egy földre
szállt angyal, másfelől maga Lucifer, de imádjuk, mert mit is tehetnénk mást. Ő
viszont sokkal válogatósabb ilyen tekintetben és nyilván érzi az ellenszenvet,
ami a fiamból árad, ha csak ránéz. Pedig kutyás volt ő is szinte világ
életében, de már túl hosszú ideje él a falkán kívül, már mások a prioritásai.
Ami persze tökéletesen érthető, ezen nem vitatkozom. Csak rettenetesen
megnehezíti az itt tartózkodásuk amúgy is szűkre szabott idejét. Mert ez a
vakarcs nem kedveli a gyerekeket. Azt hittük, reméltük, a vér szavát majd megérzi,
megérti és megbékél, de úgy tűnik, csak csecsemő korukig. Az önjárás már durva
beavatkozás az ő kis megszokott életébe (ami mellesleg talán túlságosan is
köréjük formálódott, és ez nyilván a mi hibánk, de hát ki veti el magától a
társát) és ugatja az apró fiúcskát, aki pedig éppen abban a korban van, amikor
megy megállíthatatlanul és felfedez. Ezzel pedig – ha lassan is, de elérkeztünk
végre a címben foglalt időszakhoz. Jönnek az unokák és a Karácsony.
Szeptemberben jöttünk haza tőlük, októberben leptek meg a
hírrel, hogy jönnének. Nem volt ez korábban tervbe véve, de a munkaügyi dolgaik
úgy alakultak, hogy lehetőség adódott és ők élni akartak vele. De persze a
tervek mögött csendben ott lappangott a Covid, ami nemcsak a betegségben, de
még az emberek terveiben is rombolni képes – láthattuk ezt az elmúlt majd két
évben már éppen elégszer. Az ország, ahol élnek, éppen nyitott a világ felé. Az
ország, ahol élünk, nem zárkózik el a világ többi részétől. A találkozásnak jók
voltak az esélyei.
Az országban, ahol élnek, a nyár és a tél között 2 fok a
különbség, nagyjából minden hónap 30 fok körüli hőmérséklettel telik. Itt pedig
tél van, néha mínuszok, néha hó és latyak. Az esőt ismerik, de ezek ellen még a
ruhatáruk sem volt felkészülve. De hát azért vannak a jóbarátok... a
gyerekeknek lassan összegyűlt egy alap ruhatár, amivel már útra lehetett kelni,
a többit pedig megoldhatjuk itt is – gondoltam én. De ők bizonygatták, mindenük
megvan. Az érkezésük után persze kiderült, hogy ez nem egészen így van, de ne ugorjunk
máris ennyire előre.
Szóval, bő egy hónapja állok a méregdrága gyerekturi
közepén, válogathatnék a szebbnél szebb kezeslábasok között, de nem kell, van.
Nincs, de ez csak most derült ki és amikor visszamentem a boltba, s az olyan
volt, mint amit kiraboltak, persze már elvittek mindent. A rendes boltokban meg
az az agyament divat megy kétéves eső-kelő gyerekek ruházatában, hogy kis naci
(nem is feltétlenül vízálló, mert ugye tél van, akár hó is eshet) és dzseki.
Ahogy egy ilyen apró mozog, többet van kint a dereka, mint egészséges lenne.
Kezeslábas sehol. Barátunk a Marketplace IS, tehát beírom a keresőbe és már
sorjáznak is ajánlatok. Végül a megfelelő méret és a viszonylagos elérhetőség
is összeáll, lesz kezeslábas. Amivel ebben a pillanatban a magyar teleken
edződött nagymama nem számol, hogy az unokája még hosszúnadrágot is csak
viccből vett fel eddig, tehát a kezeslábas felvétele egy kisebb (nem, hazudok
... egy nagyobb) háborús esemény.
Megérkeznek a gyerekek egy szerda reggelen és a reptérről való
hazaút hosszabb, mint az átszállás helyszínétől Budapestig repülés ideje.
Rémálom. Mindenki nyűgös, fáradt, a kétéves feszt hajtogatja: „go home”. Jól
kezdődik. Idehaza viszonylag hamar megbarátkozik a szobával, az ágyával, az
újdonság számba menő játékokkal. Egyvalami, helyesebben egyvalaki okoz csak
gondot: a kis szálkás. Ő nem szokott a gyerektársasághoz, ha találkozik is
ilyen népséggel, nem kedveli őket. Furák, hangosak, váratlan manőverekre
képesek, jobb tőlük távolságot tartani. A kétéves ijedten nézi, a féléves
inkább kíváncsisággal. Talán érzi is, hogy ő abszolút biztonságban van a
járókában, az etetőszékben, a kanapén. Szálkásnak a szőnyeg a territóriuma és
ott nem tűri a betolakodót. De mivel a kétévest sem lehet a kanapéra
kényszeríteni három hétig, így szálkásunk és hű barátja záródik ki a megszokott
közös terekből. Őszintén? Rosszabbra számítottam. Houdini féle szabadulási
akciókra, hangos véleménynyilvánításra a helyzet tűrhetetlenségét illetően, de
nem. Megadóan tűrik a beszűkült életteret. Nem szegi a kedvüket még az evésben
sem, hogy megszűnt az asztal alatti kunyerálás máskor oly kedves rituáléja is.
Éjszakára pedig visszakapják a birodalmuk jelentősebb részét és nem utolsó
sorban az ágyunkat is. Nem lesznek depressziósok.
Még az első nap el sem telik, amikor e-mail érkezik, a
hazafelé tartó járatot törölte a légitársaság. Telefonok, majd kiderül, bizony
ez így van, de már megvan a „biztos” hely egy néhány nappal későbbi járatra.
Még nem tudjuk, hogy felhőtlenül örüljünk a korábban ellopott napok pótlásának,
vagy felszisszenjünk. Az ellopott napok... 4 nappal korábban érkeztek volna, de
Murphy ki nem hagyta volna, hogy pont kicentizve derüljön ki a szülőkről, hogy
két Pfizer oltással (a második alig négy hónapja) is el tudták kapni a Covidot.
Tíz napos karantén odahaza. A szülők egyedül, a gyerekek a nagyszülőknél. Így
hét nap elteltével azt tudom mondani, anyóstársam egy hős, egy szuperhős. Oké,
van segítsége, de akkor is.
Szóval, a karantén miatt csúszott az indulás, de most
visszakapjuk ezeket a napokat, már ha az ausztriai kirándulást nem is tudjuk
visszakapni az ottani helyzet miatt. Hogy milyen helyzet? Hát, ezt így hirtelen
én sem tudnám megmondani, mert az állítólagos lezárások ellenére kisfiam két
nap múltán a főiskolai barátaival szemrebbenés nélkül nekiindul a hófödte
Dunántúlnak és Ausztriának. És gond nélkül elcsúszkálnak odakint pár napot.
Egészségére!
Ezek a napok itthon viszonylag nyugodtan teltek. Kétéves
egyre több dolgot fedezett fel, kirándultunk az Állatkertbe. Ami egyébként
számomra óriási csalódás volt. Én sok mindent megértek. Tél van. Politikai
okokból talán tényleg sok olyan bevételtől is elesnek, amiben korábban részük
volt. De a látszat szerint itt már régen nem költöttek a járdákra, az
irányjelzésekre, a követhetetlen térképekre, de legelső sorban szegény
állatokra. Van, aki jó formában van, van aki úgy fest, hogy legszívesebben egy
jól irányzott lövéssel megszabadítanám földi kínzókamrájától. Félreértés ne
essék, nem vagyok vadász-érzülettel megáldva/verve. De csóró jegesmedvét látni
nekem volt fájdalmas. Nos, kétéves végül is elégedetten távozott, mert a
nagyvadakat sikerült meglesnünk, voltak elefántok, rinók és főleg zsiráfok.
Nem igazán tudnám naplószerűen összefoglalni az időt, amit
itt töltenek, ezért az írás helyenként kapkodó lehet, ismétlésekbe bocsátkozó, de talán nem is az a
lényeg. Annyi bizonyos, hogy az élet
igazán akkor indult be, amikor a fiam hazaérkezett a csúszkálásból. Muris volt
látni, hogy apának mennyire hiányoznak apa szemefényei. Még az esküvő óta a
polcon lapuló whisky is bontatlanul jött vissza, pedig hogy örült a váratlan „ajándéknak”,
amikor megtalálta. A napi videóbeszélgetésekben részletes beszámolókat kért, és
persze a küldött fotóknak is nagyon örült. Fura látni, hogy az ember „pici
gyereke” így felnőtt, férfi, sőt apa lett. Nem is akármilyen.
Van itt a közelben egy művelődési ház; mögötte egy
játszótér. Mivel sütött a nap, elsétáltunk oda. Kétéves elég jól érezte magát,
de az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kell még egy babakocsi, mert ha fáradt,
ő bizony nem szeret gyalogolni. Ha őszinték akarunk lenni, akkor mi meg cipelni
nem annyira. Ráadásul ezekben a műszálas kezeslábasokban szinte kisiklanak a
kezek közül. Marketplace, mint már annyiszor, most is a segítségünkre sietett.
Találtam megfelelőt és másnap reggel nagypapa el is ment érte izibe. Kedden
este már ebben kocsikázott ki az úrfi a helyi karácsonyi vásárt megtekinteni és
elégedett volt. A kürtős kaláccsal pedig kifejezetten az.
Az Állatkert utáni következő nagy kaland a gyermekvasút
volt. Már eleve az oda utazás is ... villamos, fogaskerekű, kisvasút... aztán
menetközben gondoltunk egyet és korábban leszálltunk. Sétáltunk egy nagyot a
hóban, ami ugye már eleve meglepetés számba ment, az Erzsébet kilátóig, onnan
pedig a Libegőn szálltunk alá, hogy taxival suhanjunk haza ebédelni. Kétéves kifejezetten élvezte az érzést, hogy a
hatalmas fák koronájának magasságában libeg a szülei ölében, héthónapos pedig
békésen szuszogott egész nap a mellkasomra kötve. Itt elmesélném, hogy annak
idején, és itt most kb. 35 év távlatáról beszélünk, nekünk is volt
babahordozónk, mi úgy hívtuk: Kenguru. Szerettük. Télen a bő télikabátom alá
vettem, így a babát még az én kabátom is melegen tartotta, ha kellett. Magunk
felé és kifelé is bele lehetett ültetni az apróságot, szóval, igen sokoldalú
darab volt. Volt egy Chicco háti hordozónk is, de azt nem szerettem, mert nem láttam,
mit csinál hátul a gyerek, pedig annak még fejtámasza is volt, levéve pedig
állvánnyá alakíthattuk, hogy letéve is megtartsa a babát. Nos, kétévesnek a
hordozója fele ennyit se tud, de azt olyan fene se tudja hány ponton záródó
biztonsági kapcsokkal, hogy bonyolultabb volt felvenni, mint ameddig az egész család
felöltözött, pedig az sem volt öt perc. Mit mondjak, pár perc séta után már nem
fáztam. 7 hónapos nyolc kilója hegymenetben kifejezetten mázsás súlynak
tetszett. De az öröm és csodálkozás kétéves arcán a hóval való ismerkedéskor
vagy a hó borította erdei játszótére, nos, az megfizethetetlen élmény volt.
Az az igazság, hogy a fiaim régen voltak ilyen picik, és nyilván az idő is megszépíti az emlékeket, de nem emlékszem erre a hisztis időszakra. Az utcán még nem szerencséltetett benne minket kétéves, de ahogy a szólás is mondja: Soha ne mondd, hogy soha. Itthon azonban ... hát, ez hajmeresztő. Ahogy a legértelmetlenebb, apró dolgokon is ki tud törni a megoldásnak még a lehetőségét is alapjaiban legyilkoló nyavalygás, az valami idegörlő. Nem is értem az én lobbanékony fiamat, hogy tűri ilyen türelemmel. Az is igaz, hogy a nyugodt, kipihent kétévesnél angyalibb gyereket nem hordott a Föld a hátán, így nyilván már túl tökéletes lenne, ha ez a baki nem került volna képbe. De őszintén, én tudtam volna helyette valami kevésbé agyzsibbasztót is.
Az ilyen távolba szakadt családtagokkal és az utazásaikkal
az a velejáró, hogy rövid itthon létük idején valóságos népvándorlás zajlik
barátokkal, rokonokkal, többnyire itthon. Ez egyrészt a mai, covidos világban
nem feltétlenül minden izgalomtól mentes, másrészt meglehetősen fárasztó. Az
állandósuló és mégis hektikus étkezések, vendéglátások nem kevés rögtönzést
igényelnek. Arról az apróságról se feledkezzünk meg, hogy a laza hétköznapokban
egy gyors reggelit követően, csak egy kora esti vacsorát fogyasztunk. Most
rendszeresen bőséges reggelit, ebédet és vacsorát. Meg ami közöttük még akad.
Azt hiszem, jó ideig majd a közelébe se merek menni a mérlegnek. Amikor pedig
nem háziasszonyként kell helytállni, akkor vendégként valami puccos, és sajnos
többnyire csalódást keltő helyen. Fiam nagy előszeretettel szereti meghívni a
családját valami tényleg elegáns helyre, most csendben fohászkodom, hogy a két
aprósággal megfejelve nem vágyik ilyen megpróbáltatásokra. Az, hogy kétéves
itthon malackodik az asztalnál, nem biztos, hogy jól venné ki magát valami
olyan helyen, ahova a vendégek egy meghitt alkalom okán vetődnek el.
A tévézés kétéves részére többnyire a Véső Megoldás. Jól
jött a hosszú utazás alatt és jól jön, ha rátör a hiszti, mert J.J. cocomelonos
kalandjaival egy szempillantás alatt ki lehet zökkenteni az egetverő bömbölésből
és beköszönt a Nirvána. De itt meg is húzták szülei a határt. Ez a cocmelonos
mesesorozat a sok nagyszemű, örökké kacagó családtaggal és barátokkal, amolyan
értékmutató. A család így kerek, ilyen a szeretet, nem szép dolog az irigység
és egyébként is a jó gyerek, ahol tud segít. Nagyjából ilyen témák vannak
feldolgozva a korosztály számára feldolgozhatóan, ráadásul tele olyan
dalocskákkal, amiket már a bölcsiből ismer. Tanul belőlük, de csak szépet és
jót. Természetes a számára, hogy az óvodai csoportban vannak színesbőrű társak
és ha valaki nem olyan, mint ők, az is úgy természetes.
A hiszti kapcsán egyébként önmagam is hibáztatom. Bár, nem
startoltunk a Kiváló Nagymama és Nagypapa címre, de azért igyekeztünk minden
földi jót előteremteni a ritka és drága „vendégeknek”. A sor a fiaink régi játékaival
kezdődött. Szerencsére sok mindent eltettünk és úgy tűnik, hogy 35 év
távlatából is olyan jó állapotban vannak és annyira érdekesek, hogy biztosak
lehetünk benne, kétéves nem fog unatkozni nálunk. A sok Lego Duplo, a baba
játékok, csörgők és foglalkoztató nagyobb darabok mellett előkerültek a
Matchboxok, a garázs, az óriási kukásautó, a sok-sok mesekönyv, és ki tudja, mi
még. És milyen nagymama lenne az, aki itt meg tud állni, amikor annyi minden
van még a világban, ami kétérvest érdekelheti? Például a lábbal lökhető
kismotor és/vagy kisautó, a színezők, zsírkréták, ceruzák, a falra akasztható
filc karácsonyfa az öntapadós díszekkel. Mindezek mellett pedig nem elhanyagolható
a gyerkőc érdeklődése a környezetében fellelhető más érdekességek iránt sem. A karácsonyi
díszek például. Hosszú éveken át hallgattam, hogy a kb. ötven dundi kis arany
csillag mégis mi a jó fenének van szétszórva a karácsonyi asztalon, és most
kétéves akár órákig eljátszik velük, hozza-viszi, pakolgatja, számolgatja,
szortírozza. Hát, az Isten is játéknak teremtette, nem? Szóval, lavinaként ontottuk a sok újdonságot a gyerekre, ésez aligha volt szerencsés. De hát csak három hetünk van - mentegetőztünk - mikor adjuk oda, ha nem az elején. De van bizonyság arra nézve is, hogy mennyire nem megvehető a szeretet. Akon és Ama, akik odahaza a nagypapa és nagymama, szívfájdítóan sokszor kerülnek emlegetésre. De ez nem is csoda, hiszen pár perces sétára laknak tőlük, ráadásul az út előtt elég intenzív tíz napot töltöttek együtt.
folytatása következik ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése