A Szenteste... a gyerekek ugyebár már két hete a számukra újdonságszámba menő játékok tömkelegével játszanak a kezdetektől itt álló fenyőfa tövében, így aztán most nehéz lenyűgözni őket a „Pillanat” nagyszerűségével. Hát, ez a hátulütője, hogy csak rövid időre vannak itt, épp az ünnep előtt érkeztek és utána hamarosan mennek is tovább. De a család végre teljes létszámban együtt volt, a terített asztal mellett jó hangulatban telik a délután. Kétéves kis manónak tűnik a manós papucsban és sapekban, hasán a csillogó Mikulás fejjel, héthónapos pedig bébi rénszarvasként ül a kavarodás közepén és kacag mindenkire. Már előre megegyeztünk, hogy nincsenek ajándékok, csak a piciknek, de azért a távolból pár apróság csak került a fa alá. A legnagyobb ajándékot pedig a szálkás adja... az eltelt két hét után úgy dönt, kétéves is megérdemel egy esélyt, akár egy helyiségben is lehetnek, ő nem ugatja többet. Ha a kicsi nem bizalmaskodik, tőle nincs többé akadálya az idilli családi együttlétnek. Goldi csak örül a dolognak, hiszen őt eddig sem zavarták az aprók, most legalább kedvenc helyein heverészhet újra, kétéves pedig rajta próbálgatja miniatűr gazdisága erejét, nagyokat nevet, ahogy simogatásától a lábára dől a nagy kutya.
Kicsi aggódva figyelem másnap reggel, hogy csak az ünnepi
este hangulata lágyította-e meg szálkást, de úgy tűnik, a döntése most már
kitart. Az aprónép végül csak elfogadásra került.
Izgalmas játszóteret találtak kétévesnek, az Eleven Parkban.
Amíg héthónapossal itthon a porszívózó nagypapán mulatunk, sorra érkeznek a kis
videók, ahogy kétéves egymás után próbálja ki a csúszdákat. Egy közeli
éttetrembe beszéljük meg a találkát, ahol aztán kétéves féltékenyen figyeli,
ahogy húga megkapja a pizza szélét. A harcias sírást a hisztiket egyre
nehezebben toleráló nagymama oldja meg, felkapja az üvöltő nagytestvért és
kipenderíti az étteremből. Amikor visszatérünk, már hugi is nyugodtan
rágcsálhatja a falatkáját. Azt hiszem, ha még maradnának néhány hétig,
sikerülne ezeket a rohamokat érdemben kezelni, így viszont rájuk hárul a
feladat, hogy megbarátkoztassák a gondolattal, a jó testvérek osztozhatnak egy
pizzán is akár. Nincs is gond egészen addig, amíg héthónapos a nagypapára nem
néz. Akivel amúgy szerelmes viszonyban vannak, de itt az étteremben ugyanazt a
sírást generálja, mint a fekete maszkos pincér. Hangos egy ebéd sikeredett.
Ma lett volna egy találkozójuk régi barátokkal, ahol szintén
vannak kisebb gyerekek. Aztán telefon érkezett, hogy a papa és a nagyobbik
gyerek köhögnek, így ez a találkozás bizonytalan ideig elnapolva.
Az este újabb mérföldkőhöz ért szálkás és a kicsik kapcsolata.
Először kétéves ment oda hozzá és nemes egyszerűséggel kivette a szájából a
karácsonyi ajándékát, a zörgő-csipogó új kötéljátékot, amiért még nyomott orrút
is megmorogta, amikor el akarta venni tőle. Most meg egy szó nélkül hagyta,
hogy a kicsi elorozza. Az esti lefektetés pedig az új szokás szerint zajlott.
Héthónapos elringatva, idekint a járókában letéve, amíg a hálószobában
kétévessel küzdenek. Szálkás pedig elhelyezkedett a járóka melletti fotelben,
hogy vigyázza az álmát a picurnak. Amikor a szülei bevitték őt is a hálóba,
szálkás is visszatért hozzánk, a szokott helyére, a családi vacokba. Egészen
megható volt tőle ez a „gondoskodás”.
Amúgy érdekes az időhöz való viszonyulás. Amikor lassan
három hete megérkeztek, a harmadik napon sírni tudtam volna a fáradtságtól.
Most amikor három nap múlva indulnak haza, sírni tudnék a tudattól, hogy
hamarosan itt maradunk nélkülük. Nem jó ez így, tudjuk mindannyian, de ilyen
lapokat osztott az élet, ezekkel kell játszani. Őszintén szólva pillanatnyilag
a karácsony és az új év gondolata is totálisan másodlagos, nem is igazán estünk
ünnepi hangulatba és még kevésbé várjuk a fordulatokat hozó új esztendőt. Most
kellene megállítani az időgépet, kimerevíteni a képet. Jó, nem pont azoknál a
pillanatoknál, ahol kétéves éppen kiveri a biztosítékot, inkább azoknál, ahol
spontán átöleli a hugát vagy váratlan puszit nyom apja kezére, akinek ettől
könny futja el a szemét. De a szemünk, mint az egyik legtökéletesebb kamera, rögzíti
ezeket a képeket és remélhetőleg nem ér utól bennünket az a rettenetes végzet,
amely majd kitörli ezeket.
Na, de egy kicsit más miatt siránkozzak már... Vannak napok,
amikor az embernek bőgni lenne kedve. És nem azért, mert ez a három hét valahol
kizsigerelt, mert igazság szerint – mint mindenhez – ehhez is hozzá lehet
szokni. Persze, az első időkben fura volt az állandó készenlét, a megnövekedett
létszámra való figyelem. De ezen túl lehet és kell is lendülni. Az ember ne
siránkozzon az unokái után, ha utána az a baja, hogy tele a ház, fut a lakás és
ahány ember, annyi féle óhaj-sóhaj létezik. Így a vége felé már kissé keserűbb
a mosoly, ha arra gondolok, két nap múlva már csak a fotókon fogom látni őket,
de erre se kell még gondolni, örülni kell a hátralevő óráknak, perceknek. Hogy
akkor mégis mi a bajom? Mondhatnám, hogy fogalmam sincs és akkor szépen fátylat
is borítanék a dologra, miközben pontosan tudom, hogy sok egyéb mellett az a
bajom, hogy a lelkes nagypapa nem tartja be a korábbi ígéretét és a két ünnep
között nem marad itthon, hanem továbbra is fél napokra eltűnik dolgozni, pont
olyankor, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Hogy nem veszi figyelembe,
hogy kétéves miatt korábban ebédelnénk, mint ahogy ő hazaér, és nekem segítene,
ha nem kétszer kellene az ebédet az asztalra raknom. Mert persze együnk
nyugodtan nélküle, de ha hazaér, azért ő is enne. És tisztában vagyok vele,
hogy minden dologgal eltöltött nap hoz valamit a konyhára, de azért makacsul
tartom a véleményem, hogy erre most nem vagyunk rászorulva és igenis megengedhetnénk
azt a luxust, hogy ezek az utolsó napok már tényleg csak az együttlétről
szóljanak. Hogy a szintén lelkes testvér is – úgy tűnik – kilelkesedte már
magát. Hogy a beígért éttermi családi vacsora valószínűleg csak minimálban lesz
megoldva, mert a kisebb testvér se érzi oly nagyon szükségét, hogy néhány
órával többet töltsön a bátyjával. Ez régi problémám, de az idő múlásával egyre
mélyebbre fúródik ez a toklász és egyre fájdalmasabb. Nem túl vidám dolog, de
az ember lánya így hatvan után azért már gondol rá, hogy több van mögötte, mint
előtte és ha nem leszek, akkor talán ez az egyetlen közös szál is elroppan
köztük, ez pedig nekem fáj már most.
Azt hiszem, ez a három hét szabadság nekik annyira azért nem
volt szabad, de hát még túl kicsik a gyerekek, ráadásul a nagyobbik olyan
szinten lóg a szülein, mostanában leginkább az anyján, hogy esélytelen is nekik
bármilyen külön programot szervezni, akár néhány órára is, nemhogy napokra.
Látom rajtuk, hogy az otthoni hírek is egyre jobban foglalkoztatják őket, ez
pedig egyértelmű jele az elvágyódásnak. Amikor nyáron kint voltunk, a vak is
érzékelte volna, odakint mennyire lelassultan élnek. Most, ebben a Coviddal
terhelt időszakban, pláne, hiszen ők is home office-ban dolgoznak már második
éve. Ha elmegy a busz, senki nem fut utána, ha a vásárlást kell intézni, nincs
ok a sietségre, az utcán az emberek még a belvárosban is sétálnak, nem sietősen
hagyják figyelmen kívül a piros lámpát a zebrán, hanem ráérősen (és
szabálytisztelően) kivárják, amíg zöldre vált. Meglepő módon, könnyű volt erre
ráállni, de hazatérve azonnal visszavedlettem a rohanós életembe. Most, hogy ők
érkeztek a maguk ráérős tempójával, sürgetném őket; nem értem, hogy egy három
mozdulatból álló dolgot miért nyolcban kell intézni, pedig alighanem nekik van
igazuk. Amikor este lenyomják kétévest, picit szundikálnak ők is, aztán
előkerülnek, de mi többnyire éppen akkorra dobjuk be a törülközőt. Itt voltak
három hétig és alig beszélgettünk. Nyilván egy nagymamának a sok is kevés, de
félek, nem ezért maradt bennem hiányérzet. Ma a parkban az egyik kutyás azt
kérdezte tőlem, hogy a fiam mit mesél, hogy érzi magát odakint. És kicsit
magamba roskadtam, amikor azt válaszoltam, hogy szerintem jól, de igazából
erről nem sokat beszéltünk. Pedig jövőre tíz éve lesz, hogy külföldre
költözött, ebből már a hatodik éve lesz, hogy a világ másik végére. Tudom, hogy
ott szeretettel fogadták, sőt, befogadták, hogy sok barátja van, hogy olyan
életet él, amit itt sokan irigyelnének, de a szívem mélyén tisztában vagyok
vele, hogy semmit sem tudok a benső érzéseiről, a távolság okozta
elszigetelődésről, az esetleges honvágyáról. A gyerekek születésével persze
vannak magától értetődő vágyak, célok, amikről beszél, de saját magáról nem
igazán. Úgyhogy a bőgés most ezért is indokolt. Ez a fiam amolyan kis lelkis
alkat volt mindig is, és egészen felnőtt koráig rengeteg olyasmit megosztott
velem, amit kevés más hasonló korú fiúgyerek az anyjával. Most pedig csak azt
tudom róla, ami nyilvánvaló.
Na, mire idáig jutottam, pittyegett a telefon, hogy üzenet
érkezett a barátnőmtől, attól az egytől, aki mára maradt. Őt is megverte az ég
a grafomániával, így aztán elég sokszor kiírja magából a gondolatait és láss
csodát, ma éppen a gyerekeivel való kapcsolatát vette górcső alá a karácsony
apropóján. Ilyenkor mindig egy kicsit mosolygok, mennyire egy hullámhosszon
tudunk létezni, hogy időről időre ugyanazok a gondolatok foglalkoztatnak
bennünket, még ha sokszor nem is ugyanazon végkifejlettel. Mint most sem. Ezen
a mostani karácsonyon annyira minden a két távolból érkezett kis unokáról szólt,
hogy alig szenteltem pár gondolatot a múltnak, a régi apró gyerekes
karácsonyoknak. Az írása után azért persze szinte láttam magam előtt az ebben a
lakásban töltött első karácsonyt, amikor a bútorok nagy része még meg sem
érkezett és ők pizsamában bicikliztek a karácsonyfa körül. Amikor még senki nem
foglalkozott azzal, hogy érzékeny a tejre, hogy nem szereti a lazacot vagy a
halászlét és tulajdonképpen vigyáznia kell a vonalaira. Jó étvággyal ettek
mindent, ami az asztalra került, én lelkesen csináltam az egyetlen tortát, amit
gyerekkoromból „hagyományként” mentett el emlékekért felelős agysejtjeim egy
része. A diótortát már évek óta nem készítem, mert sok benne a cukor és
különben is, csak csipeget mindenki, nem fér már belénk még egy vastag szelet
krémes sütemény. Persze, a gyerekeim idősebbek, így aztán van némi fórom
ezekben az ügyekben, a nosztalgiázáson már túl vagyok, most inkább olyan
elemzéseket csinálok, amiknek szintén nincs sok értelmük. Hogy mit csinálnak
jól vagy rosszul, például. Tök felesleges ezen agyalnom, hiszen a döntéseikre
láthatóan nincs sok hatással, viszont magamat heccelem vele, és különben is,
majd az idő eldönti, hogy tényleg jól vagy rosszul csinálják. Mi se nagyon
hagytuk befolyásolni magunkat annak idején, erre azért még határozottan
emlékszem.
Szóval, igen... megöregedtünk, a gyerekeink felnőttek és
kirepültek. Ez akár még jó hír is lehetne. Az is. Csak hát, ettől még a
gyerekeink maradtak. Akire még most is rászólok, hogy mezítláb ne flangáljon a
lakásban, mert felfázik. És ha már eljött onnan a messzeségből, talán azért,
mert mi hiányoztunk, talán azért, mert a gyerekeinek meg akarja adni a másik
nagyszülők szeretét is, akkor igazán nem nagy áldozat, hogy a kettesben és a
kutyákkal megszokott kis életünknek erre az időre annyi. Ha elalszanak a
gyerekek, akkor lekapcsoljuk a tv-t... majd egyszer folytatjuk a karácsonyi
filmet. Ha a tarka szőnyegen elhagyott kisautóra lépünk a sötétben, egy jajszó
sem hagyja el a szánkat, a fürdőszobában beüzemeljük az olajradiátort, mert az
apróknak nem elég meleg a helyiség, hogy hidegen eszünk mindent, mert előbb a
gyerekeket etetjük meg, foglaljuk le, hogy a karácsonyi dekorációk helyét pelenkák
és popsitörlők foglalják el, mert azokra napközben sokkal nagyobb szükség van, a
kutyákat igény szerint szeparáljuk, pedig máskor ők az urak a lakásban és még
sorolhatnám... Igen, én tényleg mondtam ilyet, hogy a gyerekeknek ilyenkor már
kétszer örül az ember, amikor jönnek és amikor elmennek. Mostanra ez még inkább
igazzá vált, de ... csak ne fájna annyira az igazság!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése