2021. dec. 19.

Unokázom, tehát vagyok ... 3.

„Anyák és nagyszülők szép versek és idezetek” csoport  · Mária Fábián 

"  😔Amikor elmennek a gyerekeid. Amikor kicsit meghalsz. Amikor meg kell tanulnod, mennyit kell egy emberre vásárolni. Az üresség sokáig ott marad utánuk. Ha mozdul a kilincs, felkapod a fejed: talán megjött. De nem jött meg. Száz, vagy ezer kilométerre van tőled.

Lassan megszokod. Belakod az új életedet. Tudod, hogy elég hetente egyszer bekapcsolni a mosógépet. Tudod, hogy ahová leteszel valamit, azt ott fogod találni. Természetessé válik az, hogy interneten, telefonon beszélsz velük. Már fel sem tűnik. Nem fáj. Nem annyira. Nem mindig. Persze vannak napok, amikor görcsbe rándul a szíved. Olyan rossz érzésed van, magad sem tudod az okát. Csak nem érte baj valamelyiket? Alig várod, hogy jelentkezzenek, hogy beszélhess velük. Hogy lásd: minden rendben. Lassan megnyugszol, már csak néha vannak rémálmaid. Mert félted őket. Mindig.

Aztán mondják : jövünk haza! Lesz minden, hogyne lenne. Minden, amit csak szeretnek. Minden, amit ők maguk is meg tudnak főzni, de az nem olyan. Izgatottan készülődsz. Hamarosan átölelheted őket. Persze igyekszel majd úgy tenni, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy megjöttek. Nem mondod el, hogy végig aggódtál. Itt lesznek és újra zajos lesz a ház. Zaj van, nevetés és mindenki mondja a magáét. Annyira jó így.

Készülsz és közben néha beléd hasít valami. Mint egy beágyazódott tüske, ami felsajog olykor. Mert tudod, hogy elmennek újra. Már most készülsz a fájdalomra. Mert fájni fog újra. Úgy kell majd megszoknod a hiányukat, ahogy annyiszor megszoktad már. Lassan, ahogy az élet hozta. Amikor óvodások lettek, egy kicsit elvették tőled őket. Aztán iskolások. Gimnazisták. Még érzed a frissen fürdetett baba-illatukat, amikor másik városba költöznek, mert ott van az egyetem. Akkor már ritkábban jönnek. Az már kicsit nagyobb halál. Végül elmennek, mert így kell lennie. Ez a természetes. Élik a maguk életét.

Örülsz, hogy sikerült, hogy megtalálták a helyüket. Akkor is, ha az a hely messze van attól, ahol Te vagy. Legalább sikerült. Biztonságban vannak. Van jelenük és van jövőjük. Jönnek és elmennek , de belőled egy darabot elvisznek. Akkor is, ha talán nem is tudják. De! Tudják, hogyne tudnák. Mindent tudnak. Jó emberek, te nevelted őket ilyenné.

Fájni fog, de megszokod majd újra a hiányukat."

Na, hát ez jött ma este szembe a Facebookon. Igen, ez pontosan ilyen. Ilyen akkor is, ha csak a város másik szegletébe költözik, ami alig húsz percnyi séta otthonról és akkor is, ha a világ másik felére. Igazából nincs különbség, hiszen az alapvető változás, hogy önálló életet élnek. Már nem te mondod meg, mikorra kell hazaérni, nem te figyelsz rá, hogy a dolgaik rendben legyenek, nem mondhatsz véleményt (sokszor csak burkoltan), nem kritizálhatsz, mert azt kockáztatod, hogy ritkulni fognak a látogatások, a videós beszélgetések. Mert már neki sem arra van szüksége, hogy még Te is rángass rajta egyet. Tőleg csak az ölelést várja, akár az éteren keresztül is, egy simogatást, ami jár minden gyereknek, legyen kettő, húsz, negyven vagy akár hatvan éves. Amikor meglátogat, azért jön, mert még vágyik a valaha volt gyerekkor egy halvány emlékére, nem azért, hogy emlékeztesd, felette is elszálltak az évek.

A kisebbik fiunk világ életében kis bújós anya babája volt. Nem kórosan, de azért nem érezte kínosnak, ha tizenévesen anya és a kutya elkísérték a suliba, mert útközben is jókat lehetett beszélgetni. Aztán a főiskolán egy évet külföldön kellett töltsön. Egy évet távol az otthonától! Megcsinálta, pedig voltak buktatók számosan. Aztán párkapcsolat... amiben a szemére vetették, hogy nem elég önálló, mamahotel és más marhaságok, úgyhogy gyorsan el is költözött. Igaz, csak két házzal odébb, de azért bizonyítva, ha kell, megáll ő a maga lábán is. Innen aztán egyenesen a tengerentúlra vezetett az út egy állás miatt. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem. Az esküvőjén fel is elevenítette ezeket az epizódokat, amikor elmondta, hogy az első hosszabb külföldi útnál anya pirosra sírt szemmel integetett a repülőtéren. Az állás miatti utazásnál csak csendes szomorúsággal néztem utána. Amikor pedig bejelentette, hogy az életét a távoli messzeségben folytatja, már a szemünk se rezdült. Mert tényleg úgy van, egy szülőnek minden jó, ami a csemetéjének jó.

Minden találkozás felzaklató. Ilyen ez akkor is, ha csak a szomszéd utcába költözött és kétnaponta beugrik valamiért, de ha kicsit (vagy nem kicsit) távolabb és ritkábbak a találkozások, akkor hatványozottan. Mert tehetsz bármit, AZ a kötelék, ami egykor köztetek volt, lazulni fog. A lassan nyíló résbe belép valaki, aki nálad is fontosabb szerepet kap majd, mert jó esetben őket egymásnak rendelte az ég és együtt lesznek akkor is, ha már Te nem leszel. Mit tagadjam, ez nálam is így alakult. A szüleimet, amíg csak lélegzem, imádni fogom, a gyerekeim (és most már unokáim) mindennél és mindenkinél fontosabbak, de egy valaki még náluk is közelebb áll hozzám, és ez a Társam. Az a bizonyos „jóban, rosszban” társ. Ha valaki olyan szerencsés, hogy szert tesz életében egy ilyen oldalbordára, az talán nem rokkan bele az élet törvényszerű változásaiba.

Erős próbatétel az unokáktól való távolság, nem tagadom. Egyrészt ott az anyanyelv kérdése. Ez jelen esetben az angol, ezen nincs mit szépíteni. Angol nyelvi környezetben cserepednek, amilyen ütemben cserfeskedik kétéves, szerintem jövőre már egy szavát sem fogom érteni, amikor az óvodai szlengre vált. Volt ilyen ismerősünk, igaz, gyerekekkel, nem unokákkal. Szóval, hálás szívvel figyelem a fiam erőlködését, hogy az erős szembeszél ellenére (bölcsi, ovi, rokonság, barátok és persze nem utolsó sorban az édesanya) igyekszik magyar szóra tanítani kétévest és már a picit is. Nem alkalmanként, hanem a mindennapjaik szerves részeként. De hát a gyerek már most látja, hogy apa nem csak ezen a fura nyelven képes kommunikálni, hanem angolul is másokkal, úgyhogy próbálkozik is, hogy az egyszerűbb utat válassza. Én világ életemben szerettem a könyveket, a fiaimnak rengeteget meséltem, diafilmeket néztük, szavalgattam, énekelgettem – és a férjemmel ellentétben ők sosem rótták fel nekem a Kodály módszer teljes csődjét a zenei tehetségemben. Szóval, igyekeztem a magyar nyelv szépségéből a lehető legtöbbet megmutatni nekik. De az unokáknak ezt már nem biztos, hogy meg tudom tenni. Most legalábbis így érzem, amikor kétéves képes elaludni a magyar mesén, hiszen nem érti minden szavát, az apró nyelvi játékokat, nem értékeli a rímeket; vagy éppenséggel otthagy engem nyilván ugyanezen okokból. De Old McDonald és társai ezernyi ismétlés után is lekötik. Nem egyszerű egy vegyes házassággal járó változás a családban. Ezt nem is ígérte senki. És felteszem, nem is nekünk a legnehezebb. De ha működik, akkor az egyik legizgalmasabb dolog. Kétévessel most nehéz, ezt nehéz lenne tagadnom, de ne legyen Nagymama a nevem, ha hagyom, hogy bármilyen okból ez ne működjön ugyanolyan gördülékenyen, mintha minden a leghagyományosabb módon alakult volna!

folytatása következik...



2 megjegyzés:

Kelemen Éva írta...

Szia Judit!
Régen olvasója vagyok a blogodnak, és talán még az is előfordulhat, hogy régebben hozzá is szóltam valamelyik bejegyzésedhez.
Ma viszont hosszantartó mosolyt csaltál az arcomra. Az utolsó előtti bejegyzésedben írtak eszembe juttatták a negyvenegynehány évvel ezelőtti kis szóváltásomat anyósommal. Én még akkor csak egy gyermek anyja voltam, anyósom meg kettőé, de olyan határozottan jelentette ki, hogy az ember ugyanúgy szereti a párját, mint a gyermekeit, hogy én ennek azonnal ellenébe mentem. Aztán nekem is megszületett a második gyermekem is, és azóta is egyfolytában a fülemben cseng anyósom mondata. Úgy látszik, hogy én az ő fiában nem tudtam megtalálni azt a társat, aki mérlegre téve az összes jó és rossz tulajdonságát, egyensúlyban tudott volna állni a serpenyő másik oldalán álló két gyermekével.
(Nem részletezem a férjem jó és rossz tulajdonságait. Ugyanannyi erővel lehetett volna jobb férj és apa is, mint ahogy ez végülis nem sikerült neki. Bizonyára nekem is volt benne negatív részem.)
Közelebb vagyok már én is a hetvenhez, mint a hatvanöthöz, és talán a közvetlen barátnőimnek, kedves ismerőseimnek fel is teszem majd a kérdést, csupán kíváncsiságból: lehet-e úgy szeretni a párunkat, mint a gyermekünket, unokáinkat, vagy talán még jobban?
Az összes kétségemmel együtt is nagyon jó volt olvasni a Te leírt soraidat. Legyen is így életetek végéig!
Kellemes karácsonyi együttlétet kívánok a családodnak - Debrecenből.

Golden írta...

Kedves Éva! Megtisztelsz a figyelmeddel, köszönöm. Igen, ez a kérdés sokakban felmerül és úgy tapasztalom, keveseknek adatik meg, hogy a párjukat igazán társnak érezzék ebben az Életnek nevezett hatalmas játszmában. Persze nálunk sem mentesek a mindennapok némi tányércsörgéstől, de hát úgy talán túl unalmas is lenne. Az biztos, hogy például a gyerekek elengedését is megkönnyíti, ha ezzel nem veszti el az embert a talajt a lába alól, mint azt sok helyen láttam. Jobb a gyerekeknek is, ha hagyjuk őket a saját útjukat járni, és ha jó munkát végeztünk, az néha-néha visszavezet úgyis hozzánk. Én úgy érzem, a jövőre negyven éve kimondott "jóban-rosszban" minden szavát sikerült megtartanunk. Ez pedig erősebb kapocs mindennél, hiszen ketten együtt több időt éltünk le (és élünk még remélem sokáig), mint akár a szüleinkkel, akár a gyerekeinkkel. A szüleim hatvan évet éltek le együtt, amikor az apukám elment. Látom az édesanyámon, hogy mekkora űrt hagyott maga után, s ezt én sose tölthetem be, bármennyire is próbálom szeretettel, törődéssel körbevenni. Köszönüöm a soraidat és kívánom, hogy békés, meghitt ünnepben legyen részetek! Jutka