Este elmentünk vacsorázni. Teljes létszámban. Már úgy kezdtük, hogy a fiam elnézte az órát és nyitás előtt fél órával már ott tipródtunk a küszöbön. Így aztán elmentünk sétálni. Szerencsére kétévest eléggé lekötötte a sötétség, így egész jól viselte a váratlan kirándulást. Néztünk taxikat, buszokat, felhők mögé elbújt holdat és aggódtunk a nagypapáért, aki az úttesten ment, hogy nehogy jöjjön egy autó. Fantasztikus figura a kissrác, amikor jó passzban van. Héthónapos a délutáni alvás dacára elég nyűgös hangulatban volt, így aztán leginkább dajkáltam a kacsaleves és a szarvaspörkölt között, alatt. Kacsaleves ... nos, Kisbíró ide vagy oda, de nekem a Makk hetesé jobban bejött. Pedig fele ekkora felhajtást nem rendeztek körülötte. A szarvaspörkölt viszont nagyon finom volt, és aki evett a hortobágyi húsos palacsintából, az is elismerően szólt. Az este aztán lenyomott mindenkit, így az otthonra tervezett desszertezés és borozás is elmaradt. Éjszaka héthónapos kint maradt a nappaliban és reggelig meg se rezdült, hálás anyja óriási puszival köszönte meg az éjszakát. Amúgy imádom, amikor ez a kis vakarcs fülig érő mosollyal képes ébredni. A reggelt aztán nagypapával összebújva töltötte a nagy vacokban, miközben mi a kutyákkal odakint a parkban az orrunkig se láttunk a ködben. Délelőtt nagy pancsolás a kádban (ami nekik otthon csak bébikád formájában létezik), aztán nyugis délelőtt az utolsó vendégekre várva. Délben családi ebéd és utána már kissé feszült várakozás a reptérre indulásra. Ezek a legnehezebb órák. Ők már lélekben úton, fejükben a várakozás izgalma és/vagy szorongása, mi kicsit leeresztve és nehezen elképzelve, hogy holnap reggel már nem lesznek itt.
Az utolsó nap sosem könnyű. Annak sem, aki indulni készül,
annak sem, aki elenged. Feszültség van, amit mindenki érez és igyekszik
kezelni. Jól vagy rosszul. Az elválást egyszerre könnyítik és nehezítik meg
ezek az utolsó órák. Délelőtt még feljönnek a barátok, akikre már csak most
maradt idő. Én meglepve tapasztalom, hogy szálkás mostanra kifejezetten
gyerekkompatibilis kutyává érett. Most kellene még egy kis közös idő, hogy ez
bevésődjön és a következő találkozásnál ne kelljen elölről kezdeni a tanítást.
De hát ami nincs, az éppen az idő. Ebédre még összegyűlik a család. A dédimama,
aki mindenkinél jobban érzi, hogy alig volt egymásra időnk, hiába a három hét.
Láthatta a piciket, dajkálhatta őket, de a fiatalokkal alig váltott szót és
most kicsit bánatosan üldögél közöttünk, mint aki attól fél, talán már nem is
lesz rá lehetősége. Így aztán a fiatalok őt igyekeznek kárpótolni. Én pedig
csak tálalok újra és újra, kicsit félrehúzódva figyelem őket, talán picit irigy
is vagyok. Én is úgy éreztem, szinte nem beszéltünk egymással. Hogy ez valóban
így volt-e vagy csak az érzés gyötör, már nem is fontos. El fognak menni. Már
csak néhány óra és kihűl a karomban héthónapos testének melege. Sírni tudnék,
de persze nem akarom nekik sem megnehezíteni az elválást. A fiam hálálkodik a „vendéglátásért”
én meg itt keseredek neki. Hiszen nem vendégek voltak, itthon voltak.
Hazajöttek. De tudom, hogy ha én lennék a helyükben – mint ahogy voltam nyáron –
én is a vendéglátást köszönném. De az azért mégis csak más. Ott én tényleg
vendég voltam, de ő itt nőtt fel. Ha valakinek joga van aludni a
gyerekszobában, enni a családi asztalnál, akkor az éppen ő. És a családja. Harminchat
éves ugyan, de a kisfiam. Amíg csak élek, az marad és sosem lesz vendég.
Eljön az idő, indulni kell a reptérre. Persze a két gyerek,
akik idáig pestiesen szólva pörögtek, mint a villanyóra, már az utcából
kikanyarodva elalszanak. Könnyű kis ruhában, pokrócok alatt szundikálnak a
reptérig, ahol sűrű köd fogad. Régi rossz szokása a családnak, hogy a reptéren
nem búcsúzkodunk, csak kidobjuk az utazót és már jövünk is kifelé. Most
megmakacsolom magam, hiszen ott a három nagy bőrönd a három kabintáska,
babakocsi és nem mellesleg a két apróság. Úgyhogy nagypapa elmegy parkolni,
amíg mi bekeveredünk az indulási csarnokba a becsekkoláshoz. A menyemnek az
idei évben még érvényes a Vip kedvezménye, így a business class pultnál
jelentkezünk, nem kell kivárnunk a másik pultnál sorakozó majd harminc embert. Így
se egyszerű, hiszen covid igazolások, tesztek, itteni és ottani papírok
egyeztetése zajlik. Én csendben mosolygok a gyerekek útlevéképein, hiszen
kétévesről még az egy hetesen készült fotó van benne, annak alapján nincs
ember, aki ráismerne. Héthónapos pedig éppen úgy vigyorog tele szájjal a szigorú okmány
lapjain, mint amúgy a karomban. A bőröndök lassan elkúsznak a futószalagon, mi
pedig egymás nyakába borulunk. Eddig jöhettünk, itt lophattunk még magunknak
néhány percet a kicsikkel, de most már el kell engedjük őket. Még látom, ahogy
a kis tejes cumisüvegek és a bébikonzerv is kikerülnek az átvizsgáló kosarakba,
a gyerekekről lekerülnek a kis kabátkák, a felnőttek táskáiból a laptopok,
fiamról az öv (csak a nadrágod el ne hagyd, kincsem). Értem én, hogy biztonság,
meg minden... de amikor egy kerámiakést a terrorista gond nélkül fel tud vinni
a gépre, akkor nyilván nem az ezer cókmókkal utazó családot kellene a
végletekig átvizsgálni. Lelki szemeim előtt látom, hogy a fiam zokniban lépdel
át a kapun, mert a túrabakancsában indult, hogy több hely maradjon a bőrönben.
Tudom, hogy milyen kapkodás összeszedni a holmidat a futószalag végén, a gondos
pakolás helyett most csak begyűrnek mindent a kézipoggyászba, hiszen elsősorban
a kicsiket kell a kezükbe fogják.
Mi is hazaindulunk, furcsa ürességgel a kocsiban és a
szívünkben egyaránt. A ködben alig találunk ki az egyébként teli parkolóból és
csendben azon imádkozom, nehogy bajuk essen útközben. Otthon már vidám kép vár
a telefonban, ahogy a Vip váróban lazítanak. Felhívnak, hallom héthónapos
üvegrepesztő sikítását, ami nála az elmúlt napokban a legnagyobb jókedvet
jelezte, látom kétévest, ahogy teljes bulihangulatban majszolja a Túró Rudit és
maszatosan motyogja bele a telefonba, hogy Szia, nagymama!
A flightradaron lógunk egész este, így aztán tudjuk, hogy
késve indulnak. Ami nem jó hír, hiszen alig van idejük elérni az úticéljuk felé
tartó másik járatot. De aztán az éjszaka sötétjében megtudjuk azt is, hogy az
útjuk továbbra sem zajlik simán, Isztambulból majd másfél órás késéssel
indulnak tovább. A gyerekekkel ez nagyon nem lehet könnyű, hiszen a felnőttek is rosszul viselik a várakozást.
Ülök a nappaliban és nézem az elhagyottan heverő játékokat,
az üres járókát és nekikezdek pakolni. Egyszerre érzem jobban magam, amiért
csinálok valamit, ahelyett, hogy csak bambulnék ki a fejemből, ugyanakkor erős
lelkiismeret furdalást érzek, amiért ilyen gyorsan eltüntetem a nyomaikat. A
gyerekszoba lassan elnyel mindent. Azt a rumlit nem most fogom feldolgozni, egy
újabb nap kell majd hozzá, de csak ha már tudom, hogy otthon vannak épségben.
Szilveszter délelőttjén gyorsan még elvégzek néhány dolgot,
amire az ittlétük alatt nem volt se időm, se késztetésem, munkával kapcsolatos
papírügyeket. Délben jönnek a nagyfiamék, aztán vendégek, új év első napján az
édesanyám és a fiamék újra. Erre is készülni kell még. A kutyák sem értik, mire
fel ez a nagy csend és nyugalom. A mosógép zümmög, a tűzhelyen pöfög az ebéd,
az élet szinte visszatért a „normális” kerékvágásba. A dolog szépséghibája, hogy
ez egyáltalános nem normális kerékvágás. Hiányoznak. Nagyon!
Mit kívánhatnék hát? Egy boldog új évet, amiben újra
találkozhatunk és jó egészséget, hogy ezt megérhessük! Nekik, nekünk,
mindannyiunknak. Mert ugyan a hétköznapokban is vagyok, de ha unokázom, akkor
vagyok igazán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése