Unokázom, tehát vagyok ... 5.

Tegnap kora este vendégségbe mentek. Egy olyan nap után, amikor kétéves csontra kiidegelt mindenkit. Még útközben is nyivákolt, gondoltam is, érdekes estének néznek elébe. Nagypapa elment a barátaival óév-búcsúztatni, én pedig otthon néztem ki a fejemből. Igazából egyedül se volt jó. Ahogy igazából este lett, a fiam rám írt, tudnék-e értük menni, egyszerűbb lenne, mint taxit hívni, hiszen itt vannak a közelben. Mentem. Hallgatom az élménybeszámolót. Volt nyuszi és zongorázás, meg óriási fitness labda. A gyerek eleinte csendesen meghúzta magát, aztán kinyílt és tündéri volt. Itthon pedig nanáhogy szerette volna folytatni a játszást este kilenckor. Amikor felmerült, hogy talán inkább aludni kéne, nem volt boldog. Hiába na, nagymama házához lassan csak a nemszeretem dolgok kapcsolódnak.

Ma hozzájuk jönnek vendégek, egy házaspár gyerekkel, és egy volt kolléga. Úgyhogy teljes házvezetőnői üzemmódban nyomom reggel óta. Már csak azért is, mert holnap meg a keresztszülők érkeznek ebédelni.

Nos, a vendégség – úgy látszik – Levi közege, akkor is, ha ő megy, meg akkor is, ha hozzá jönnek. Naná, hiszen ajándékok is előkerülnek ilyenkor. A végén a majd hatéves kislánnyal olyan rodeózásba fogtak, hogy megsajnáltam az alsó lakókat. Persze, lefekvéskor újra beindult a hiszti-vonat, úgyhogy Leia nálunk landolt. Nem nagyon akart ő sem aludni, de aztán körülnézett a családi vacokban, becsukta a szemét és már szuszogott is. Fel sem ébredt, amikor az apja érte jött. Nekem meg hiányzott a kis bestia. Hajnalban aztán vissza is kaptam, mert a korai reggeli után igazán elemében volt, be nem állt a szája, volt eö-eö meg dá-dá, de-de is bőven, meg jókedvű sikongatások. Aztán annak is vége szakadt, elálmosodott, elringattam. Pont jókor, mert már indulni kellett a kutyákkal, akik meglepően elnézőek ezzel a kis cukifalattal.

A mai vendégek érkezése előtt elmentek egy találkára, ahonnan Leia teljesen elalélva érkezett, azóta is alszik a hordozó kosarában a hálószobánkban, Levi meg éppen most próbálja altatni magát, amikor bármelyik pillanatban csöngethetnek. Jaj nekem!

Pici fiam meg hozza a szokásos formáját. Eddig, ha hazalátogatott, annak legtöbbször a kocsi látta kárát. Most ezt talán letudta a múltkori esettel, amikor nem indult el alatta. Ma viszont tiltott helyen sikerült parkolnia, kapott is érte egy karácsonyi 10 ezres csekket. A múltkori eset úgy esett, hogy Sharon a kínai negyedbe vágyott. Azt se tudtam, van-e nekünk olyan, de kizárásos alapon a józsefvásrosi piacra tippeltem. Valószínűleg ő is erre gondolt. Elmentek (hogy miért kell verőfényes délelőttön lámpával közlekedni, azt nem tudom, meg azt sem, miért nem jelez a kocsi, hogy rajta maradt a világítás, de így történt). Amikor indultak volna haza, se kép, se hang, ahogy pestiesen mondanánk. Telefon nekem, hogy apu indítson mentőakciót az aprókért a másik kocsival. Forgalmi persze sehol. Mostanában az ilyen dolgok furcsa gyakorisággal tünedeznek el az életterünket jelentő Bermuda-háromszögben. Szóval apa kerít egy kábelt, hogy bebikázza a makrancos jószágot, aztán indul papírok nélkül. Félúton lehet, amikor jön a hívás, hogy  a dolog megoldódott, mert a piac kínai közössége egy emberként fogott össze a megsegítésükre. A menyem a két gyerekkel meleg helyen várja, amíg a kocsit markos fiúk eltologatják a saját kocsijukig, ott beindítják és már indulhatnak is haza. Apa pont akkor ér a kapu elé, amikor ők kifelé tartanak, úgyhogy biztonsági okokból hazafelé már együtt jönnek. Na, hát ilyen kalandok is estek meg már velük, amióta itt vannak. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy amire igazán kíváncsiak voltak, az valószínűleg az út túloldalán levő régi ipari épületekben leledző kínai negyed a maga autentikus kifőzdéivel. Legalábbis egy kutyás ismerőstől így hallottam. (A forgalmi egyébként előkerült, a fiam zsebéből, mert véletlenül mind a kettőt felmarkolta)

Sűrűek a mindennapok. Tegnap este például elballagtunk a Bazilikához. A karácsonyi vásárhoz csak oltottsági igazolással lehet bejutni, de a kordonon kívül ugyanúgy lehet forralt bort és kürtős kalácsot venni, a szőrmék, kerémiák és más karácsonyi ajándékok meg amúgy sem érdekeltek minket. Ugyanez a Vörösmarty téren. Ráadásul kívülről még a fényjátékot is jobban lehetett látni. Ami ebből a kavalkádból kétévest igazán érdekli, az a kürtőskalács, amit akár mindennap képes lenne megenni.

Sajnos új stratégiát kellett kidolgozni az esti lefektetéshez, mivel kétéves minden áldott és áldatlan este kiveri a huppot. Először esti mesét nézünk, amit ugyanb már ezerszer látott, de ha újra és újra ugyanaz a rész forogna előtte, szerintem akkor se bánná. Ahogy kikapcsoljuk (pedig megbeszéljük, hogy ez most az utolsó rész lesz, utána játék), azonnal beindul a hiszti gépezet. Jobb napokon elvonja a figyelmét, hogy nagymama és a család más tagjai legóznak a szoba közepén, csatlakozik és vidáman építgetünk. Az újabb hiszti roham akkor indul, ha ennek is vége, most már tényleg menni kell aludni. Na, ilyenkor a már mélyen alvó héthónapost kihozom, üvöltő kétévest beviszik, aztán ha győz rajta a fáradtség, beviszik héthónapost is. Teljesen abnormális állapot szerintem. Miközben ezeket a sorokat gépelem, pontosan egy ilyen szituáció zajlik. A kicsi itt szuszog a járókában, a bátyja odabent magánkívül visít. Anyja még nem merte/akarta meglépni, amit javasoltam: jöjjön ki. Ha nincs nézőközönség, talán kétéves is hamarabb elunja az üvöltést. Kár ezekért a közjátékokért, mert kicsit eltávolítja az embert az egyébként cuki gyerektől. Mert már lassan minden helyzetben várom, hogy nemtetszése jeleként kieressze a hangját, és hát őszintén, a francnak sincs kedve hallgatni. Hogy a vacsoránál hülyét csinál az édesapjából, az a magánügyük. Ha a tejbegríz helyett, tojást süt neki, amit végül szintén a kutya fogyaszt el, ez kettőjük meccse. De az állandó visítás már a környezetükben levőknek kellemetlen. Gondolom, nekik is, de ők még kitartanak. Én szívem szerint már rég rövidre zártam volna a bulit.

Fiunk keresztapja is eljött, hogy megnézze a gyerekeket. Héthónapos otthon némelyekkel elég bizalmatlan, itt ezt még nem tapasztaltuk nála, vigyorgott eddig mindenkire. És most, amikor megérkezett szinte maga a Mikulás, akkor eltörött nála a mécses. Ami csak azért volt furcsa, mert ezt a barátunkat minden gyerek nagyon kedveli. Persze egész idő alatt fixírozta a vendéget, ha az visszanézett rá, ne adj isten, még rá is mosolygott, azonnal legörbült a pici száj. Vicces volt és érthetetlen.

Ma az egyik ismerős a következőket írta: „Most volt időm elolvasni az írásod. Igazából ezekbe én bele se gondoltam. Pedig eszembe kellett volna jusson, hisz én napi nagymama vagyok. Ha kimarad 1 - 2 nap, már be kell hozni a lemaradást.  Ahhoz, hogy a gyerekkel bensőséges kapcsolatod legyen , együtt kell pörögni vele. Mindent tudnod kell, hogy a barátja legyél,  hogy ragaszkodjon hozzád,  hogy érezze veled mindent meg tud beszélni. ...” Hát, elgondokoztatott. Igen, ezeken járt már az agyam egy ideje. Mert addig rendben van, hogy  ha ritkán is, de rendszeresen lássanak minket, hogy legalább tudják, a világ másik végén él nagypapa és nagymama, akik nagyon szeretik őket. De az az igazság, hogy ezt a kapcsolatot – talán csak most, amíg ilyen picik, talán később is – alkalomról alkalomra újra kell építeni. Talán ezért nincs is különösebb jelentősége, hogy mennyire értek vagy nem értek egyet a nevelési elveikkel. Tisztában vagyok vele, hogy felesleges erősködnöm, hiszen sokkal több időt töltenek nélkülem, mintsem érvényt tudjak szerezni némelyik véleményemnek, tanácsomnak. Nehéz belegondolni, hogy kb. tíz nap múlva hazamennek és jó esetben is fél év múlva találkozunk újra. Vajon mire fognak egyáltalán emlékezni az itt töltött napokból? Mennyire tudok majd nagymama lenni azokban a szűkre szabott napokban, hetekben, amik megadatnak? És ha egyszer megadatik majd a napi nagymamaság a másik fiam kapcsán, az vajon milyen hatással lesz a velük való kapcsolatomra? Vajon tiniként akarnak-e majd velünk lenni, érdekli-e majd őket ennek az országnak a kultúrája, az a sok szépség nyelvben és látnivalóban, amit megosztanék nyiladozó elméjükkel? Oké, tudom, ezen még kár agyalni. Majd az idő megadja rá a választ, de azért ... kíváncsi vagyok.

folytatása következik ...