Unokázom, tehát vagyok ... 8.

Nos, meg kell kövessem az ifjúságot. A testvérek holnap együtt ebédelnek. Valami komolyabb étkezésről lehet szó, nemcsak egy büfében bekapott szendvicsről, mert a gyerkőcökre nekünk kell vigyázni.

A reggelt egyébként teszteléssel kezdik, mivel a hazaút előtt 48 órával készült tesztet kérnek. Elvileg az ún. ART teszt is elegendő a leszálláshoz, de még nem egészen világos, hogy vajon a légitársaság is megelégszik-e vele. Elméletileg igen, de kevesebb magyarázkodásra lenne szükség, ha PCR-t csináltatnának, hangzott a telefonos felvilágosítás.

Az este pedig a már régen beharangozott családi vacsorával végződik a Kisbíró étteremben. A hely maga a fiamnak van becsípődve valamiért, ami nekem nem egészen világos. Minden alkalommal elvisznek ilyen felkapott helyekre, hogy aztán az esetek többségében apróbb csalódottság morzsákkal távozzunk. Lenyűgözni minket nehéz, mert a mini adagok, vaskos árak és az ezeknek megfelelő kissé merev hangulat nem a legjobb belépők ehhez. Már csak ezért is örülök a múltkori vendéglői vacsorának, ahol hangulatos környezetben igazán  jót ettünk. Az árak meg ... hát, azok már sehol sem a régiek.

Ma délután egy régi jó barátjuk jött fel a kétéves kislányukkal. Ismét bebizonyosodott, hogy kétéves igazi partyarc. Elemében volt, még a szokásos kis irigységen is túl tudott lépni és vidáman rodeóztak az étkező asztal körül a motorral és kisautóval. Alkalmanként kétéves igazi lovagi gesztusokat is tett, nyilvánvalóvá téve, hogy máris tisztában van vele, a hölgyeknek nem árt egy kis kényeztetés. Mindeközben héthónapos csak úgy itta magába a látványt és látszott, hogy egy év múlva ő is simán beszáll majd a mókába.

Héthónapossal ma egyébként – amúgy pestiesen szólva - tele volt a hócipőm. Már tegnap este se nagyon akaródzott neki elaludni, ma hajnalban megint bulival folytatta, aztán napközben is legfeljebb 20 percre, félórára lehetett letenni, ébredés után pedig teljes fordulatszámon pörgött. Így ment ez egészen estig, amikor egy bőséges vacsora és szopizás után végre beverte a szundit. Szerencse a „szerencsétlenségben”, hogy a hisztit legalább hanyagolta, erre úgyis ott van bátyó, most is zeng tőle a hálószoba. Viszont kézben ringatva elaludt, ahogy letettük, pattant ki a szeme, és egész egyszerűen nem lehetett kicselezni. Ráadásul mindezt olyan édes vigyorgással és nyelv-nyújtogatással kivitelezte, hogy rendre elnevettük magunkat a kis bohócon. De azért most nagyon remélem, hogy a billentyűk halk kopogására itt mellette, nem pattan ki újra a szeme. A szülők persze az altatás után alighanem vágynának még valami felnőtt-időre is, de szerintem ebben megint nem leszünk partnerek a nagypapával, mert egész egyszerűen leragad a szemünk.  

Na, hát mindig a végére marad a csattanó... bár, ezt a mait inkább pofonként éltem meg. Reggel a szülők elballagtak tesztelni – ami mellesleg negatív eredményt hozott, tehát nincs akadálya a gépre szállásnak. Kétéves itthon maradt a reggelijével és J.J-vel a tv képernyőjén. Mert a tesztállomás itt van egy köpésre és mire lemegy a fejezet, már itthon is lesznek. Nem voltak. Akkor pedig hiába indítottam volna egy másik fejezetet, kétévest megszállta az ördög és visítani kezdett jó édesanyja után, akit egy idő után én is emlegetni kezdtem. Közben ugyanis az alig negyed órácskája szundikáló héthónapost is felvisította, aki a kéretlen ébresztőtől és – gondolom – némi szolidarításként szintén visítani kezdett. Súlyosbító tényezőként itt volt a nagyot halló dédimama, aki a maga „csendes módján” érdeklődött a probléma miben létéről. A sárga házba ilyen beutalókkal (is) érkeznek az emberek. Közben a pelenkék teltek, cserére szorultak, ami érthetetlen módon egy gyereknek sem kedvenc időtöltése, de leküzdöttük az akadályt, kétévesen immár pizsama helyett rendes ruha volt, héthónapos reggeli gyümölcspürével összekent ruhája is ott forgott a mosógép dobjában. Közben kicsit halláskárosult lettem. Héthónapos kompromisszumkészebbnek mutatkozott, őt elég volt kézben tartani, de kétévessel maga a Jézuska se értett volna szót. Már azt ajánlgattam, ha elhallgat, felöltöztetem és elmegyünk megkeresni a mamát. Ez – utólag kiderült – rossz ötlet lett volna, mert a tesztelés után a fiatalok kávézni, reggelizni és bevásárolni mentek. Szerencsére kétéves nem volt alkuképes állapotban, úgyhogy itthon ordított tovább. Amikor megjött a Mama, pillanatok alatt csend lett, de ezek után már aligha mertük megkockáztatni az ebédidőben történő szülői világgá menést, úgyhogy kétévest vitték magukkal. Héthónapost lenyomtam, mint postás a bélyeget, és végre hatni kezdett a fejfájáscsillapító is.

Fura egy nap egyébként, mert már reggel enyhe szorítással a gyomromban ébredtem, ami az idegi alapon levő szorongás biztos jele. Nem gondoltam bele, hogy holnap felszáll velük a gép és ki tudja, mikor látom őket újra, egyszerűen csak a sejtjeim jelezték, hogy rossz idők következnek. Mert ezeknek a hisztis óráknak az ellenére rettenetesen fognak hiányozni. Ahogy erről itt már korábban is írtam, nem Nagy Magyar Nagymamaságom fogja őket hiányolni, csak egy zug a szívemben újra üres lesz, amíg újra nem találkozhatunk. Kripli vagyok és néha türelmetlen, de akkor is, a dolgok rendje az lenne, ha jövő héten, a jövő hónapban is lenne kivel pörölnöm és nyögnöm, amikor kiemelem a kiságyból vagy feltápászkodom a szőnyegről. Mert kétéves kacagásánál és héthónapos mosolyánál kevés édesebb dolog lehet ezen a földön.

folytatása következik...