Ha már a családlátogatás a Karácsony kapcsán jött össze, írjak már pár sort erről is. Nálunk az ünnep amolyan igazi gyerekünnepként élt a tudatunkban. Legalábbis, ami az ajándék részét illeti. A felnőttek év közben megvették, amire szükségük volt, nem tartogattak nagy dolgokat ezekre a napokra. Akinek a csillogó szeme számított, az a gyerek volt. Amikor a fiaim kicsik voltak, elmentek a nagyszülőkkel sétálni Szenteste délutánján, megnézték a gyerekmisét, aztán hazatérve, amíg az előszobában vetkőztek, odabent megszólalt egy kis csengő hangja. Na, akkor lehetett beóvakodni a nappaliba, ahol ott állt az időközben feldíszített karácsonyfa, alatta az ajándékokkal. Mondjuk azt a részét mi is eltoltuk, hogy nem vacsoráztunk előtte, hanem előbb az ajándékbontás jött, aztán vagy ettek az izgalomtól vagy nem. Ez pedig az idővel nem nagyon változott. Mostanra valamiféle közmegegyezést próbálunk kötni, hogy nincs ajándékozás, csak együtt vagyunk, eszegetünk, sütizünk, társasozunk, egyszerűen csak jól érezzük magunkat. Persze, ez többnyire meg is borul. Például a férjemen, aki notórius vásárló és az utolsó napokban tuti hazaállít valamivel, hogy a megajándékozottnak még csak esélye se legyen viszonozni. Már most is vett ezt-azt a „gyerekeknek”, mert persze az unokáknak vásárlást rám hagyta, mondván, azt mégis csak én tudom jobban. Egy időben a kisebbik fiam sokszor felvetette, hogy ezt a sok „feleslegesen” elköltött pénzt rakjuk inkább össze és együtt menjünk el valami havas helyre pár napra. Sajnos mire az elképzelést tett követte volna, ő kivonta magát az egyenletből. Az a szomorú helyzet, hogy az idén ezt is meg akartuk valósítani, de a Covid ezt a tervünket is keresztül húzta. Pedig biztos nagy élmény lett volna a régi osztrák síterepen együtt tölteni néhány napot, ahogy az húsz évvel ezelőtt minden évben megtörtént. Az mindenesetre biztos, hogy az olyan karácsony, amikor nem voltak itthon velünk, olyan, mintha nem is létezett volna, hiába állt a sarokban a fenyőfa és szólt a Csendes éj. Az éjféli misére se nagyon jártunk, hiszen a gyerekek akkor már ágyban voltak, a nagyszülők otthon, mi meg elpakoltuk a romokat és szintén lefeküdtünk. Nem mintha annyira vallásos érzületű családról lenne szó, de van az ünnepnek egy hagyománya, a hagyományoknak hangulata, mélyen visszacsengő érzések, amikkel jó azonosulni – ha ritkán is. Olyan ez, mint a temetőbe járás. Egész évben bármikor felmehetünk, meggyújthatunk egy gyertyát, elhelyezhetünk egy csokor virágot, de azért megyünk Mindenszentekkor és Halottak napján is. Meg persze karácsonykor is. Némelyik síron virágok helyett kis ágak, rajtuk karácsonyi díszek. Soha nem kuncogtam ezen, hiszen, akik elmentek, gondolatainkban itt vannak velünk, együtt ünneplünk akkor is, ha fizikai valójuk már elporladt.
Na, de hova is akartam elérni a korábbi mondatokkal. Szóval,
ez elsősorban a gyerekek ünnepe nálunk. Olyan szerencsés helyzetben vagyunk /
voltunk, hogy a nagyszülőkkel nem évente egy-két alkalommal találkoztunk, hanem
kis túlzással minden hétvégét együtt töltöttünk. Így aztán lassan el is tűnt a
születésnapok, névnapok, karácsonyok és húsvétok kivételezettsége, kicsit talán
„beleszürkültek” a normális együttlétekbe. De nem sajnálom ezt sem, mert többet
nyertünk ezen, mintsem az ünnep fényének a veszteségét felemlegethetnénk. Külsőségekben
mindig is megpróbáltam megadni a módját a lakás dekorálásának, a lelkekben pedig
mindig mindenkinek magának kell az ünneplő ruhát előkeresni.
folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése