Már megint ... Velencei morgolódás...

 (Nemere István: Velence titkai – rendhagyó útikönyv - 2021. / 750. kötet )

Vannak az ember életében dolgok, amiket nem tud elengedni. Lehet ez egy régi, felbomlott barátság, egy örökre elveszett bőrönd, a fel nem fedezettség keserű érzése... veszteségek persze. Vannak aztán más jellegű ragaszkodások is, akár egy városhoz is. Ilyen nekem Velence. Már meg sem próbálom keresni a magyarázatát, miért, hiszen alig többször, mint féltucatszor jártam ott, nem beszélem a nyelvét, nem vágom fejből történelmének minden pillanatát, de valamiért izgat a múltja, a jelene, a jövője. Már nem is olyan megszállottan, mint néhány éve, de azért újra és újra erősebben dobban a szív, ha csak leírva is látom, hogy Velence. Szerencsétlenségemre így történt ez megint. Megjelent egy könyv: Nemere István 750. könyve, Velence titkai címmel. Nem ismeretlen a név, hiszen láttam Ruttkai Éva nagyszerű alakítását az általa írt A fantasztikus nagynéni című filmjében. Belelapoztam az ufókkal kapcsolatos „titkok” gyűjteményébe, fanyalogtam romantikus regényén, amiről akkor még azt sem tudtam, hogy az ő keze alól került ki.

2021 októberében már tíz könyvet jegyzett csak ebben az évben, így nem csoda, ha ilyen elképzelhetetlenül magas szám jön ki munkássága ismertetőjében 1974-től napjainkig. Évente átlagban 16 kötet, majd félszáznyi álnév alatt íródó. Friss rekorder, kiadott könyvei számával már sikerült lehagynia Barbara Cartlandot is, a romantikus regények koronázatlan királynőjét (akit mellesleg nem kedvelek, de ez ebben a pillanatban teljesen érdektelen mellékinformáció). Nincs az a téma, amit ne tudna 100-120 oldalas „regénybe” foglalni, az az író, aki mindenről IS  képes írni. Ami meglepő, hogy meg is tudja jelentetni. Ez elsősorban annak mond sokat, aki próbálkozott már a magyar könyvkiadás kanyargós ösvényein célhoz érni. De én úgy vagyok vele, aki ilyen sokat ír, aki ennyire szétaprózza magát, az a lassan eltelő fél évszázad alatt sem találta meg a maga igazi hangját, a szerelmet, amiről írni KELL.

Mondhatja bárki, savanyú a szőlő, ott a lehetőség bárkinek, csinálja utána. Őszinte leszek, rejtély is számomra, hogyan csinálta. Életrajzában leírja, hogy Lengyelországban, de később itthon is megfigyelte a titkosszolgálat. Mostanában az ilyesmi jó ajánló levélnek számít. De őt akkor is kiadták, amikor állítólag még az Írószövetség sem akarta felvenni tagjai közé. Szóval számomra rejtély ez a karrier. És elolvasva ezt a jubileumi kötetet, még inkább az.

A Velence titkai egyetlen titokról sem rántja le a leplet, holott ennek a városnak van ám bőven. A titkok gyűjteménye (meg sem számoltam egyébként hány különböző titkokkal kapcsolatos munkája van, mintha ez lenne a bombabiztos hívószó a gyanútlan olvasók felé) kemény 118 oldalas kis füzetke. Velencéről! A 28 fejezet mindegyikére átlagban négy oldalnyi bombasztikus információ jut. Mint például a legelső sor: „A város jelképe a szárnyas oroszlán”. Amit a kutatók a mai napig találgatnak, miért. Khm, nem találgatják. Már réges régen tudják. Pontosan azért, mert a város védőszentjének, Szt. Márknak az attributuma a szárnyas oroszlán. Mondom, még csak az első oldalon tartok, igaz, tegnap belelapozgattam. Hiba volt, mert azonnal olyan sorokra bukkantam, amik kis híján elvették a kedvem az olvasástól, de nem lövöm le a poént, haladjunk csak sorjában a „titkok” világában.

A „legnagyobb titok, hogy a gondola nem szimmetrikus”. Hm..., aki már látott gondolát, nem kell hozzá  különösebb hozzáértés, hogy ezt a tényt a saját szemével érzékelje, s lám, már nem is titok többé. Aki egy kicsit bele is gondol, a nyilvánvalót is érti, hiszen mivel az evezős csak az egyik oldalon hajtja, ez a kis elhajlás a törzsben biztosítja az egyenes haladást (mint ahogy a szerző is elmagyarázza az óriási titkot). A „nemrégiben” vizsgát tevő női gondolás pedig 2010-ben tette le a vizsgát. A velencei Giorgia Boscolo apja is gondolás volt, talán ezért is volt vele engedékenyebb a vizsgabizottság. A könyvben szereplő német gondolás, Alexandra Hai sosem volt igazolt gondolása a városnak. Egy szállodának dolgozott és csak a szálloda gondoláján vihette a szálloda vendégeit. Uniós jogok ide vagy oda, velencei gondolás továbbra is csak helyi születésű hajós lehet.

A San Michelen nyugvó külföldiek, neves művészek, akik életében a város fontos szerepet töltött be, hiába döntöttek volna úgy, hogy itt szeretnének nyugodni. Ha a város is így gondolta, akkor itt a helyük, ha másként, akkor bizony a külföldieknek esélytelen itt elnyerni a végtisztességet.

A könyvet olvasva el kell ismerjem, hogy a szerző könnyedén görgeti a szavakat, nem is próbál fellengzősen fogalmazni, különösebb irodalmi mélységekkel és magaslatokkal bombázni az olvasót. Ezt a javára kell írjam, még akkor is, ha gyakorta van olyan érzésem, ollózott mondatok ezek, hiszen már annyian és annyiszor leírták ezeket a nyilvánvalókat a városról.

„Végre épülnek a gátak. Az építés lendületét időnként a szokásos korrupciós ügyek törik meg.” Jelentem a gátak egy gátrendszer, a MOSE, amelynek az építése 2003-ban kezdődött és 2020-ban már sikeres védelemként működött. „Az egyik párt kitiltaná a tengeri hajókat...” Jelentem, az idén végképp kitiltásra kerültek. Elég régen ahhoz, hogy a nyomdába kerülés előtt erről már írni lehessen.

Az Arsenaleról szóló leírásban apró ellentmondás, hogy „nem rendelt alkatrészeket, kellékeket”, majd később azt írja, hogy „több száz beszállítója volt”. De rendben, idegenek nem közreműködtek az itteni  hajógyártásban, az teljes egészében velencei munka volt.

„Tudták, hogy a Piazetta, azaz a nagy tér palota felöli oldalán, derékszögben csatlakozó kis tér – helyén valaha csatorna volt?” ... és a titok leleplezése itt véget is ér.

A Falier-összeesküvés, mint titok? Amiről senki nem beszél? Bárhol fellelhető a történet, különösebb kutató munka nélkül. Hogy úgy mondjam, a Dózse-palota kapcsán szinte kötelező megemlíteni ezt is.

A Szt. Márk tér finom kukorica szemekkel etetett galambjairól pedig csak annyit, 2008 óta kemény eurókban mért büntetéssel sújtják azokat, akik nem tudnak ellenállni a még ide vetődő szárnyasoknak.

Többször is felhívja a figyelmet, hogy aki például a Bazilika kincseire kíváncsi, ne is menjen oda, akkora ott a tömeg, inkább dvd-n csodálja a kincseket. Uram az égben! Minek is utazunk? Hiszen bármit megnézhetünk itthon is a laptop vagy okos tv-k előtt ülve, csendes magányunkban. DVD-t pedig a mai gépek már le sem játszanak. Könyörgöm, ez a könyv 2021-ben íródott, nem? Nem! Legalábbis nem ez az első apró kis jel, ami erre enged következtetni. De talán aktualizálni kellett volna két újabb könyv megírása között.

Összességében mit is mondhatnék a kötetről? Nem akkora csalódás, mint az első belelapozásokkor féltem. Olvasmányos, apró hibákkal, helyenként hiányérzetet keltő tömörséggel megírva. Egy laza ujjgyakorlat, ahogyan 5-6 másik könyv alapján megszülethetett ez az újabb. Olvastam rosszabbat. A cím kissé félrevezető, mert titkokról nem sok szó esik, közismert információk gyűjteménye, amelyek a legtöbb útikönyvben is olvashatóak. Rengeteg érdekes dolog kimaradt belőle, önmagában kevés lenne útmutatónak a városban. Egy könyv, amit futtában írtak, mintha nem is lenne olyan fontos a tartalma.  Kár érte, mert a stílusa kedvelhető útikönyvvé tette volna, ha a szerzőjétől kellő figyelmet kapott volna, s nem csak egyike lenne a 750 sebtiben megírt könyvének. Velence számára elég érdekes ahhoz, hogy írjon róla, de nem elég érdekes ahhoz, hogy a lehető legátfogóbb módon megismertesse az olvasóval, netán utazóval. De hát ő is megmondta: ott olyan nagy a tömeg, minek az a tülekedés, nézd meg otthon dvd-n!