Legózunk. Az autón nagypapa, nagymama és Jamie. A másik autóban mama, papa és a tesók. Rettenetesen ragaszkodik a kiosztáshoz. Amúgy szeptemberben volt kétéves. A saját fiaimról arra emlékszem, hogy a nagyobbik ebben a korban állandóan szerepelt, produkálta magát, korrekt mondatokkal fejezte ki magát, énekeket és mondókáékat ismert. A kisebbik, akinek kétévese most a „vizsgálat” tárgya, majd hároméves koráig nem igazán beszélt. Nos, a fia már nyár óta is sokat fejlődött, önállóan játszik, kis sztorikat talál ki, amiket eljátszik és dumál hozzá. Ki tudja, mit. Ugyanis keveri az angol, magyar szavakat. Ismételgeti, amiket nem sokkal korábban hallott tőlem vagy az anyjától. Vagy a bölcsiben is tanult, no meg J.J. kalanadjai kapcsán is rengeteget hallott dalocskákat dudolássza. Ilyenkor egész egyszerűen imádni való. Egy zseni – mondja bennem a teljesen elfogulatlan nagymama. Odahaza a könyveket bújtuk, itt sokkal többet játszunk. Azért remélem, nem neveljük le a képek és betűk világáról. A mai kirándulásuk után egy dobozka csirke nuggettel és sült krumplival tértek vissza, ami természetesen az „övé”. Rettentően birtokló. Viszont, ha a dobozon levő felirat betűit kérded tőle, sorolja az „ábécét”, felismeri a betűket. Anyja mutatja a logót: M – McDonald... mire a gyerek belekezd: Old McDonald had a farm ... Tehát azonnal társítja a névhez a dalocskát. Mondom, hogy zseni.
Mindeközben a kicsi vagy a szőnyegen igyekszik megszerezni a
bátyja játékait, mert azok természetesen sokkal érdekesebbek, mint a sajátjai, vagy
a járókában álldogál rendületlenül. Evésnél pedig úgy rabol rá a kis kanálra,
amiben az almás sütőtökpüré van, hogy mindenki megfeledkezik a saját
tányérjáról a nevetéstől.
Máskor az őrület halvány jelét vélem önmagamon felfedezni.
Mi kell hozzá? „Anyu, valamit gyorsan csinálnál enni? Persze, kincsem...” és
valóban gyorsan ott a meleg étel az asztalon, csak éppen az éhes most éppen
pelenkát cserél vagy elment zuhanyozni vagy valakivel még telefonál. És a
gyorsan elkészült, friss kajából így lesz hideg vagy éppen csizmatalp. „Kéne
egy babaülés a kocsiba” Meglett. Azóta se ült benne, mert ... nem. „Kéne még
egy babakocsi” Meglett. Azóta talán kétszer mentek vele, valami nem tetszik
benne, holott simán jobb, mint a sajátjuk. Van zsák is a kocsira, de a gyerek
még a ruhát is nehezen tűri, tehát akkor az se kell. Odakint meg ordítanak a
farkasok a hidegben.
Na, de ne csak panaszkodjak, hiszen végül is ezek nem
ablakon kidobott dolgok, talán lesz még unoka, aki használhatja. Ha meg nem,
akkor ott a Marketplace. Ahogy jött, úgy mehet is.
Olvasom a wmn posztják. Körkérdés: milyen az ideális
karácsony. A legtöbben persze a havat kívánnák. Én is. Gyerekkoromból leginkább
azokra a telekre emlékszem, amikor mai szemmel brutális mennyiségű hó esett.
Otthonról a Feneketlen tóig szánkón húzott az apukám. Az úttesten, mert kevés
autó volt még a környéken, azok sem jártak ilyen időben. Aztán a „veszélyes
pályán” csúszkáltunk együtt és otthon várt az anyu valami meleg finomsággal.
Ilyenkor nem a konyhában ettünk, hanem a karácsonyfa mellett a hallban. A
teríték nem volt ünnepibb, mint máskor, mégis valahogy annak tűnt. Ma már nincs
hó, meg üres utcák sem, nincs szánkózás, mert a talpalatnyi havas terület a
Normafánál már merő jég. De térjünk vissza a cikkhez... szóval, sok hóval,
hideggel, nyugalommal, békességgel képzeljük el a karácsonyi ünnepeket. Tele
hűtővel, a beszerzéshez társuló idegbajos rohangálás nélkül. Csillogó karácsonyfával,
nem gondolva a tűleveleiket vesztett torzókra. Valahogy a hegyek között, erdő
mélyén, akár a mesében. Pattogó tűzzel a kandallóban, forró csokival vagy illatos
forralt borral. Alig egy-két melegre vágyódó van, aki menne ilyenkor Thaiföldre
vagy bárhová, ahol elég egy póló és a tengerbe lóghat a lábuk. Sokan utaznának,
de nekem speciel megmozdulna a lelkiismeretem, hogy a vendéglátóinknak így
milyen lehet az ünnep. A családok összejönnek... erről már írtam. Mi állandóan
együtt vagyunk, mégis igyekszünk legalább huszonnegyedikén együtt lenni
azokkal, akikkel még megtehetjük. Ha nem kerekítünk túl nagy feneket a
dolognak, nekem sincs ellenemre egy kis házalás a barátokkal. Amíg a gyerekek
kicsik voltak, ez rendszerint így is volt. Aztán megnőttek, saját családjuk
lett és a szülők most oda mennek, nem a barátokhoz. Ez így is van rendjén. De
azért hiányoznak a közös, hangos karácsonyozások is.
Ajándékokat elvileg nem vettünk egymásnak. Ez volt a
megegyezéls legalábbis. De azért tudom, hogy apa ezt-azt dugdos a szekrény
mélyén, a gyerekek is hoztak a távolból pár apróságot, a nagyfiam is tegnap hívott
egy játékbolt közepéről. És a gyerekekre persze én is gondoltam, hiába volt
nekik az eltelt két hétben is minden az újdonság erejével ható. Mert ez az
ünnep elsősorban róluk szól. Régen is így volt, de akkor még úgy időzítettük a
családtagok ajándékait is, hogy egy-egy hasznos valami nekik is legyen a fa
alatt. Ma már évközben megveszünk mindent, amire szükség van. Amire meg nincs,
arra felesleges pénzt kidobni.
Ma kimenőt kaptam, takaríthatnék, mert kétévessel elmentek a
játszótérre. Igen ám, de héthónapos öt percenként felébred, így nem lehet
érdemben dolgozni, úgyhogy odatettem egy forró leveskét és írogatok, miközben
őrzöm az álmát. A kutyák szabadon mozoghatnának most a lakásban, de ők meg
engem őriznek. Nyitva az erkélyajtó, alaposan kiszellőztetek, hátha az magával
viszi a kissé porszagú levegőt is. Összepakoltam a játékokat, amik – gondolom –
kétéves hazaérkezésével öt percen belül újra beterítik a nappalit. A holnapi
ünnepi asztal félig megterítve, előttem egy lista, hogy mit is akarok
elkészíteni. Lenne dolgom mára éppen elég, de nehezen állok neki, jó most ez a
kis csönd és nyugalom. Héthónapossal – ha alszik – öröm együtt pihegni. A
puszta látványa pihentető... legalábbis ebben bízom.
Az ünnepek előtt beszereztem pár csinos darabot, hogy ne a
szokott kutyás formámat hozzam. Mert egy kutyásnak kétféle ruhája van, a
kutyás, meg ami hamarosan az lesz. Ezek színesek, a karácsonyt idézőek, de nem
a ronda-pulcsi kategória (van olyan is, azt megbántam). De mivel az elmúlt két
hétben se nagyon adtam a külcsínre, hát nem tudom, túl tudok-e lépni
sütés-főzés, kínálás közben a farmer, pulcsi és/vagy ing kombón.
Mai napi életképek... gyerekek délelőtt kétévessel el... én
úgy tudom, a játszótérre, végül egy kávézóban találkoznak barátokkal.
Héthónaposnak nincs jó napja, az éjszakája se volt az, jön a foga, elaltatom.
Ötpercenként ébred, nyilván nem kapcsolom be a porszívót, amikor éppen becsukja
a szemét. Hazajönnek ebédvendéggel. Nincs nagy trakta, egy sűrű raguleves és
leveles tésztába csavart koktélvirslik forrón kisütve. Utóbbin némi szezámmag,
hogy ne legyen pucér. Mire a vendég, ő allergiás a szezámmagra. Ez az a mondat,
amitől minden háziasszonynak felderül a képe. Ja, nem. Délután Műjégpályára el.
Nagymama is kellene, de nagymama éppen könyékig mézestésztás, úgyhogy maradhat.
Én is sajnálom, hogy így alakult, de ha előbb tudom, máshogy szervezem a napom.
Sütök-sütögetek, nem vagyok elégedett, mert a cukros rajzoláshoz vett
szipiszupi Oetker-csoda valójában egy nagy kalap ezmegaz. Azt írja, forró
vízben masszírozzam, hogy fellazuljon, de ez nem lazul, én is egyre feszültebb
leszek, vágom ki a kukába, mint a huzat. Sajnos megy vele 4 nagy mézeskalács
ember is, mert vállalhatlanul csirizesek. Közben pöppet túlsül a linzer,
remélhetőleg majd a lekvár puhít rajta. Ez nem az én napom, de ekkor még nem is
sejtem, mennyire nem az. Nagyfiúék érkeznek, megkívánja a virslikét. Elővesz
egy üveg mustárt és már csak a csattanást lehet hallani a konyhakövön. Millió
szilánk száll szerteszét, kutyákat azonnal elterelni, feltörölni, porszívózni,
felmosni. Úúúúgy vártam már egy kis nyugit. De már újra rend és nyugi van,
gazdi is megjött az ebekkel a kicsit előre hozott sétából (akik máris éhen
akarnak halni), várjuk a törpéket haza. Vajh, mit hoz még az este?
Tegnap este váratlan ötlettel vendéglőbe mentünk. Csak ide a
közelbe, egy kedves, családias kis étterembe. Az elmúlt évekban valahányszor
kijöttem a kórházból, mindig itt ettünk egy jót a szabadulás örömére. A
kacsahúslevesük valami isteni, legszívesebben egy vájlinggal beülnék egy
csendes sarokba és szép akkurátusan belapátolnám. Ami meglepő, hogy a
túrógombócuk is finom, lágy, olyan, mint anyósomé, bár én erdei gyümölcslekvár nélkül
jobban szeretem. De ... kétéves meglepő nyugalommal várja, hogy a rizs, kis tárkonyos
ragulevessel nyakonöntve kihűljön annyira, hogy ehessen. És eszik. Nem térek
magamhoz. De aztán mégis, mert az örökké nyugis héthónapos most érzi úgy, hogy
bemutatót kell tartson hangterjedelme teljes skálájáról. Rekordgyorsasággal
eszem, hogy válthassuk egymást az anyjával. Jobb híján a wc-hez vezető kis
átjáróban ringatom a nagy tükör és a karácsonyi díszek előtt. Működik is a
dolog, amíg egy bajszos férfiember nem érkezik, könnyíteni magán. Mentében
barátságosan héthónaposra kacsint, aki ettől velőtrázóan üvölteni kezd. Szép az
este.
folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése