Na, ma reggel egymásra néztünk a férjemmel: Hogy a fenébe éltük ezt túl annak idején? És még el se röhögtük magunkat, mert tulajdonképpen már reggel fél kilenckor el voltunk csigázva. A nagymama biztos magában és abban, mit hogyan kellene csinálni, a fiatalok meg biztosak abban, hogy ez egy elavult, régi módszer, már egyáltalán nem trendi, de legalábbis a gyerek lelkivilága szempontjából tuti nem hasznos. Mondja ezt az a gyerek, aki annak idején azért tett szemrehányást, hogy túlságosan burokban nőttek fel, anyuci mindent a sejhajuk alá tolt. Aham, a fegyelmezés felemlegetése akkortájt szóba se került, de nyilván nem volt az annyira diktatórikus, ha elmerült a múlt ködében. Sziklaszilárd véleményem, hogy kétéves hülyére veszi őket, de legalábbis uralkodik rajtuk. És ez nem helyes! Akkor sem, ha a gyerek mindenekfelett. Mert most még a dacoskodás is tud cuki lenne, bár, a fejhangú visítás már messze nem az, de idővel mindenki belefárad majd ebbe és az első torzuló arcvonásnál már legszívesebben világgá szaladna. Én már sokszor most is. Ráadásul az ok nélküli visítás, amikor semmi, de konkrétan semmi nem hatol át a gyerek saját maga kreálta hiszti-burkán. Apa elmegy a postára, visítás, mert aput akarom, apu megjön, akkor anyut akarom (aki addig is ott volt). Apa főz, aput akarom, de szót fogadni a veszélyes manőverek közben már nem. Ugyanis otthon erre van egy jól bevált módszer, sok mindenben segíthet is, de itt csak az „akarom” van minden mennyiségben. Én meg legszívesebben kivenném angyali türelmű szülei kezéből (azért az elgyört tekintetük önmagáért beszél) és beraknám egy kicsit az ágyába, hogy gondolkodjon el rajta, végül is, mi a problémája a világgal. De nem, itt érkezik a tv képernyőjén J.J. és az ordítás elhal, üveges tekintetű gyermek a képernyőn függ. Nagymama meg csendben a haját tépi a sarokban.
Tegnap elmentek egy játékboltba. Sok-sok ismerős babája
kapott ajándékot, amiknek a kiválasztásában kétéves is segédkezett. Elvileg
majd az átadásnál is cuki lesz. De amit ma művelt a saját huga játékaival,
attól lehámlott a hajfestékem. Rágóka, csörgő, zörgő mesekönyv, minden az övé.
Miközben a szoba beterítve a tényleg neki való játékokkal. Igen, van testvéri
féltékenység, de azért, hogy a közös fürdetésnél hugi egy árva kis kacsát se
kaphasson, mert minden a herceg úré, az azért talán mégis túlzás. Aztán készül
egy fotó, hogy mutasd meg, hogy szereted a hugit, és csak úgy cuppan a puszi a
másik rózsás kis arcon. Oké, tudom, színház az egész világ és színész benne
minden férfi és nő, nem is beszélve az apró növendékekről. Annak idején a
nagyobbik fiunkra mondogattuk, hogy tiszta Darvas Iván, mert minden lehetőséget
megragadott, hogy közönségét versekkel, dalocskákkal elkápráztassa. Kétéves is
színészkedik, de sajnos ez sokkal inkább ripacskodás. Fáj ezt leírnom, miközben
minden sejtem imádja akis szarost, de hát az ember legalább önmagával legyen
őszinte.
Ma délben családi ebéd, öcsiék főznek, bátyjáék is jönnek.
Kétévesnek már reggel óta nincs jó napja. Ezt sok mindenre lehetne fogni, de
szerintem egész egyszerűen csak az akaratát érvényesíti minden különösebb ok
nélkül. Már a reggelinél kiakasztott, ahogy kanalazgatta a Paula-pudingot,
miközben ette a sonkát és mellesleg tömte a fejébe a Túró Rudit. Szülei békésen
falatoztak, mert legalább eszik csendben. Én bennem meg élénken él az
augusztusi emlék, hogy natúr joghurtot eszik kék áfonyával. Itt elnézően
hagyják tobzódni a legfurább ételösszeállításokban, például a tegnapi sűrű
zöldség-krémleveshez evett karácsonyi mézeskalács, vagy a vanília túrókrém sajtkockákkal
és más hasonló még kevésbé guszta kreációk. A hibás nyilván megint én vagyok. A
barátnőm fantasztikus mézest tud sütni, idén is kaptam tőle egy nagy doboznyit
szépen megírókázva cukorral. Na, ez kétéves kedvence. Előbb persze lerágja a cukordíszt,
aztán a többit, de tény, hogy el kell előle dugni a szép piros dobozt, mert
lassan már csak ezt hajlandó enni.
Na, de ne szídjam feszt a nagyobbikat, írok pár sort az
apróról. Amikor lassan 3 éve azzal a hírrel leptek meg, hogy babát várnak (még
a nemét nem tudták), elsőre az futott át az agyamon, csak ne lány legyen, mert
mit fogok én – fiús mama – egy kis pisissel kezdeni, mert nálam a rózsaszín
tiltó listás szín, Barbieról már nem is beszélve. Aztán meglett a srác és
megnyugodtam. Ezt a műfajt már ismerem. Oké, mára kiderült, hogy talán mégsem
annyira. És mellesleg időközben meglett a csajszi is. Aki egy tünemény, csupa
mosoly (és ha ordít, minden porcikájában a bátyját idézi) és ugyan még
rózsaszín ruháknak igyekszem ellenállni, de azért már bekerült a kosaramba az
egyik kedvenc darabja. Fogjuk rá, hogy az barackrózsaszín.
Ugyabár van nekünk a két kutyánk, egy kissé már demens csupa
jóindulat maflaság meg egy vadóc szálkás. Előbbi megadóan tűri a megváltoztott
helyzetet és nem utolsó sorban a picilány már-már túl bátor közeledéseit.
Konkrétan belemarkol a selymes fülébe, húzza a szőrét, időnként kitolja a fülét
vagy belekotor az orrába. De ennek a Bárány Bandinak a szeme se rebben. Tőle
még kétéves is nyugodtan rodeózhatna körülötte a kismotorjával. Ezzel szemben
szálkásunk roppant elnéző héthónapossal. Még amiatt sem protestált, hogy
hajnalonként a fiam kihozza hozzánk a kis hercegnőt egy kis híradó nézésre vagy
szundikálásra és olyankor a szent családi vacokba babaillat is költözik.
Kétévest viszont kilenc nap elteltével is szigorúan szemmel tartja. Ülhet a
széken, kanapén, bárki ölében (bár apagazdit inkább hanyagolja), nem bánja, de
ha csak a gondolat fészket verne, hogy a szőnyegen legózzon vagy autózzon,
akkor már indul a hang valahonnan a gyomra mélyéről és úgy ugatja, mintha
bernáthegyi szorult volna a kis testbe. Úgyhogy emiatt a nap nagy részében
zsilipelünk a lakás különböző részei között.
Meg kell mondanom, meglepően működő eljárás, pedig rosszabbat vártam.
Mennek, ahova küldöm őket, jönnek, ha hívom, fekszenek, ha türelemre intem.
Néha csendben arra gondolok, hogy tulajdonképpen nekik sem árt ez a kis
fegyelmezési hónap, hiszen eddig akaratlanul is jobban elkényeztettük őket, mint
kellett volna (van ilyen?). Mindenesetre most nincs asztal alatt kunyerálás,
mindenhova felugrálás, családtagok lelkiismereti válságba sodrása, ha az illető
véletlenül az ő megszokott helyükre ülne a kanapén vagy a fotelben. Most kis
mellőzés van, ami talán nem is árt néha. Most úgy kapják meg, hogy igazából nem
fenyítés, hanem feladat.
Új dolog, hogy kétéves nagymamát, nagypapát mond. Nyáron még
csak tudta, hogy mi vagyunk, ma már szólít vagy így keresi valamelyikünket és
ez igazán szívet melengető érzés. Miután odahaza a Mama és Papa a szülőket
jelenti, ez talán a legjobb, ami történhetett elnevezésünk terén. Nagypapa
egyébként nagy ász, hiszen minden elrontott dolgot megszerel, hoz friss tejet
és hozza-viszi a kutyákat, tehát egészen biztosan nagyon bátor ember. Nagymama
ezzel szemben időnként erélyeskedni próbál, amit aztán heveny
palacsintasütéssel igyekszik kompenzálni.
Nagymama egyébként kivan, mint a liba. Reggeli, ebéd,
vacsora, vendégek... nem is megcsinálni dráma, hanem kitalálni a MIT. Mert
ebben aztán sok segítséget nem kap. Nagypapa hozza, ami kell (meg néha olyat,
ami nem kell, vagy nem olyan kellett volna), de ötletelni nem hajlandó (vagy
olyasmit, ami az ő kedvence, de nem biztos, hogy egyértelműen találkozik mások
kívánságával. A mosógép meg a legjobb barátunk, főleg, hogy a rövid program,
kis adag naponta kétszer is lefut rajta. A gyerekruhákat külön mosószerrel
mossuk, a tányérjaikat külön mosogatószerrel mosogatjuk, aztán ugyanúgy
használnak minden felnőttes dolgot, tehát az egésznek nem sok értelme, de ha
így akarják, hát, Így csináljuk. Szerintem kicsit túl van köhögve az egész, és
ezt már előre elmondtam nekik, ha netán elfeledték volna, hogy itt két kutya
éli a mindennapjait, tehát nem éppen steril körülmények fogadják majd őket. Még
nekem volt első hajnalban lelkisimeret furdalásom, hogy héthónapost a „kutyás
ágyba” vesszük, de ma is azon aludt ebéd után két órát, úgyhogy köszöni, őt nem
zavarja és az eltelt napok alatt se lett tőle semmi baja. Hiszem, hogy egy
gyereknek szüksége van bizonyos mennyiségű koszra, hogy az immun rendszere is
fejlődjön. És melyik az a legjobb kor, amikor ezt megpróbálhatja, ha nem az,
amikor az anyatej minden másnál jobban védelmezi. Lehet, hogy csak én
tulajdonítok neki túlzott varázserőt, de mivel nekem nem volt alkalmam hosszú
hónapokig szoptatni egyik fiamat sem, úgyhogy ez egy valóban varázslatos
élmény, hogy legalább az unokáimnak megadatik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése