Wáááooohhh...

Jaj, gyerekek! Ez a Titanic 3D... Igazából egyetlen szóval fejezhető ki az élmény: mellbevágó!!! Valami csoda. Ülsz a székben, tudod, hogy 1912. április 14-én elsüllyedt ez az úszó csoda. Szinte unalomig ismered a történetet, láttál már róla legalább három mozi filmet és megszámlálhatatlan dokumentumfilmet, könyvek tucatjait lapozgattad. Tudod, hogy 1500 lélek bolyong a hullámsírban. És akkor egyszer csak ott ülsz karnyújtásnyira a 4000 m-es mélységben örök álmát alvó hajótól. Kinyújtod a kezed és megsimogatod a valami csoda folytán épségben maradt ólomüveg ablakokat, ha mernéd "felemelnéd" az iszapból azt a kerámia tányért, amin még mindig jól kivehető a minta. Látod a kabinban a helyén maradt kancsót és poharat. Nem is érted, hogy maradt ott a helyén, hogyan maradt épségben. Egy kis robot belülről világítja meg az ablakokat és ott lent az iszonyatos mélységben a hajó újra életre kel. És közben hallgatod a narrátort, Bill Paxtont, (aki a a Caprio-s filmben is szerepelt) hogy hogyan készített végrendeletet a film elkészítése előtt, hogyan vett búcsút a családjától. Mert nem hétköznapi élmény egy apró kabinba zárva lemerülni az óceán fenekére, ahol az életed a technikán múlik. Látod arcán a háborgó hullámok közt a rettenetet és azt a vegytiszta megkönnyebbülést, amikor a kabint újra a fedélzeten rögzítik. És a kezdeti irigységed már múlóban, mert ezzel a filmmel neked is életszerűvé, kézzelfoghatóvá tették ezt a hihetetlen élményt. Órákig tudtam volna nézni, de egy ismétlést mindenképpen megér... (És mostantól mindent 3D-ben néznék!)