Azt hiszem a legtöbb családban a mama az, aki mániákusan megörökíti kicsi csemetéi szerepléseit az óvodában, az iskolában, a diplomaosztón. Így aztán nincs róla bizonyíték, hogy az egyes beállítások vagy éppen pillanatfelvételek azért nem tökéletesek, mert bizony a mamának párás volt a tekintete (vagy bőgött, mint a vadszamár) a meghatottságtól. Aztán van egy pillanat, amikor ő is lencsevégre kerül. Ez itt az örömanya könnyeit dokumentálja (van bőgősebb is, de azt nem osztom meg a nagyérdeművel *nyelvnyújtogatós smile*). Csendben hozzátenném, hogy nem akartam ám én sírni. De amikor a házasságkötő teremben a két testvér leült, és a nősülő báty megnyugtatóan hátbaveregette izguló tanu öccsét... én akkor rákezdtem. Aztán a templomban a menyasszony huga csellón az Ave Maria-ba kezdett, az ifjú pár pedig virággal köszöntötte a szülőket. Na, ott megint nagyon eltörött a mécses. Mert az öröm tud sírásban is megmutatkozni. De még mennyire!
2 megjegyzés:
ugyehogy nagyon bírunk sírni? (vadszamártárs :))
még szép hogy sírtok, ez így van jól...:-)
Megjegyzés küldése