Kedd.2

 Huh, a tegnap este több szempontból is érdekesen alakult. Egyrészt volt a vacsora. Skyler szülei nagyon kedves és szimpatikus emberek voltak, Tiborom teljesen lázba jött tőlük és a végén történelem és filatélia történeti kiselőadással is gazdagodtak. De ők kérdeztek. Így jártak. 😜A gyerekek rettentően élvezték az éttermi vacsorát. Ami mellesleg mindenféle dresscode-os frászolást feleslegessé tett, pont jók voltunk, ahogy voltunk. Hogy az étterem többi vendége mennyire élvezte az estét, arról azért lennének fogalmaim. Szerencsére nem a nagyteremben voltunk, hanem egy kissé elkerített részben, mert ez a három törpördög nagyon nem bírt magával. Hogy az óvodában mivel telt az idő, nem tudom, de hogy nem fáradtak bele az egésznapos együttlétbe, az biztos, mert itt sikerült új erőre kapniuk. Szerintem otthon már rég kitessékeltek volna, itt még csak nem is szóltak. Lassan hajlok rá, hogy én vagyok rosszul bekötve, mert nekem egyfolytában az járt az eszemben, hogyan viselném ezt a rumlit, ha nem itt, hanem a vékony paraván túloldalán ülnék.

Leiának szerintem valami olasz őse is lehetett, mert kisgyereket a kezével ennyit gesztikulálni én még nem láttam. És néha maga Piedone köszön vissza, ahogy az ujjait összerakva kérdez valamit Caputotól. Tudjátok, az a számonkérdő kérdezés. "Bolond vagy, Caputo? Hogy képzeled?" - kb. ebben a stílusban. Eszméletlen a csaj, na. És kiborító, de ez legyen a szülei sara. Például... jó étvággyal evett, aztán hazafelé a kocsiban elkezdett nyűglődni, hogy ő éhes és valamit azonnal enni akar. Anyja, apja már ismerték a dolgot, mondták, mostanában állandóan ezt csinálja és próbálták elterelni a figyelmét, de a végére rendesen belelovallta magát, amikor végre abbahagyta volna, kezdte Levi a maga dilijét, hogy ő a kocsiban akar aludni, mert olyan fáradt, hogy ki se tud szállni. A lakásban meg a kanapén fetrengett fogmosás helyett, erre a huga is rákezdte, már láttam, ahogy anyában megy fel a pumpa, de ilyenkor jobb nem beleszólni se pro, se kontra, úgyhogy inkább ittam egy Cidert. Kivételesen most nem a 0 %-osból. Néha ezzel teszi a legjobbat az ember, legalábbis magának. 

Útközben az a közmegegyezés született, hogy holnap - azaz már ma - főzzek egy sertéspörköltet nokedlivel, amihez már anyagot is vettek, úgyhogy a Marché magyaros paprikás csirkéje így okafogyottá vált. Huh, nem is tudom, erről írtam-e egyáltalán. Szóval, ahol az isteni vietnámi phot ettük, szemben van ez a Marché üzlet mindenféle svájci sajtokkal és bajor pereccel meg más finomságokkal. Erre a hétre azt találták ki, hogy nemzetközi hét lesz, hétfőn cseh, kedden magyar, szerdán lengyel, csütörtökön holland és pénteken svéd ételekkel. Azon kicsit vihogtunk, hogy a péntekért kár, hiszen a múltkor láthattuk az Ikeában, milyen népszerű a konyha, aki svéd húsgolyóra vágyik, a hét bármely napján megveheti. De a is magyar meglepett, meg úgy igazából a többi is, mert nem túl ismert konyhák ezek a világnak ezen a részén, miért épp ezeket választották? Azt hihetnéd, az olasz, a francia, de akár a görög vagy spanyol is ismertebb és népszerűbb lenne. Bár, mit értek én ehhez? Amikor tavaly Prágában voltunk, fent a Hradzsinban pont egy szingapúri csoportot sikerült lefotóznom. Szóval, ott jártunkkor még azt tervezgettük,hogy innen viszünk haza 4 adag paprikás csirkét, aztán az én ár-értékarányokra roppant figyelő uram kitalálta, vásároljunk inkább alapanyagot és főzzem meg én. Majd segít. Majd hiszem, ha látom. De a dolog most elnapolódott, mert a sertéshús már átkerült a fagyóból a hűtőrekeszbe, tehát el kell készíteni. 

Na, kajáról még eszembe jutott, hogy a vacsora része volt egy halleves. Kicsit savanykás, de tulajdonképpen ezt nem is érzed, mert csípős, tele zöldekkel és hallal, no meg persze tésztával, mert itt ha nem eszel rizst, akkor tésztát eszel, bármiről is legyen szó. És minden kezdeti ódzkodás ellenére, mert ugye az ember a magyaros paprikás színhez szokott, ez meg olyan kis hóka volt, csak a pluszban beledobált chili adott némi színt, szóval nagyon finom volt. Nem mondom, hogy mostantól én is ilyet főzök otthon, de érdemes volt kipróbálni, mert egy kulináris élménnyel gazdagabb lett az ember lánya. A mi paprikás halászlevünk például Sharonnak, aki tényleg kedveli a magyaros ételeket, nem jön be. Mint ahogy nem jött be neki a kocsonya és a disznósajt vagy a disznótoros sem, úgyhogy ez is bizonyítja, hogy azért nem esznek meg ők sem mindent, ami valaha élt és mozgott. (Pedig én a kocsonyába csak színhúst rakok, a körmöt, bőrt nem; a disznótorosból pedig leginkább a rizs nélküli, sváb változatot vesszük)

Hajnalban felébredtem és esett. Még sötét volt és szinte megnyugtató volt a hulló vízcseppek neszezése, de amikor már kivilágosodott és még mindig hallottam, akkor azért már inkább nyugtalanított. Mert ugyan van esőkabátunk, de ember nem akarja a 28 fokban még azt is magán tudni, meg hát attól még pontosan ronggyá lehet ázni. Mire a gyerekekkel indulni kellett, tulajdonképpen elállt, de mindenkinek kényelmesebb volt autóval menni, még ha ehhez többet kellett kerülni, mint a tényleges útvonal. Részemről képtelen lennék ebben a fordított világban autóval közlekedni, nekem már az is nagy eredmény, hogy a járdáról lelépve először jobbra nézek. Nem is értem, a gyerek agya hogyan volt képes átállni. Az is igaz, hogy a jogosítványával errefelé nem sokat zavaroghat az utakon, le kellett vizsgáznia, mielőtt igazából a forgalom részese lehetett volna. Persze, már Londonban is béreltek autót, amikor költözködtek egyik lakásból a másikba, de az csak egy-egy alkalom volt, meg odafönt északon, ha kirándultak. Ha Skóciában most is annyian kevernek az utakon, mint 1992-ben, akkor azért ott még elboldogul az ember, mi is képesek voltunk rá. 

Mai tervünk a Maxwell és környéke, azaz a kínai negyed. Már többször jártunk arrafelé, igazából nem is tudom, miért éppen arra akarunk menni, de hát végül is mindegy. Sétálunk egy nagyot, elfáradunk, látunk ezt-azt, mi mást várhat az ember lánya egy kedd délelőttől. Az időjárás egyelőre nem kecsegtet sok jóval, ha a Szingapúr folyó vízszintje eléggé megemelkedett a sok esőtől, megint nem lehet hajókirándulást tervezgetni, mert nem férnek át a kis hidak alatt. Ez is olyan program, amit tulajdonképpen már csak dacból tervezgetünk, mert évek óta nem jön össze, most már csakazértisss!

Ma reggel belefutottam egy riportba Aranyossy Petivel (humorista, aki nem ismerné), és kivételesen nem viccekről volt szó, hanem komoly témáról, nyelvtudásról, külföldre költözésről. Maga a riport egy volt a tucatból, ami elemezni próbálja, hogy miért mennek a fiatalok külföldre, de a téma okán ugye azonnal találva éreztem magam. Még élénken emlékszem a napra, amikor a kisebbik fiam azzal állított haza (és ez nyilván nem a 8-as buszon hazafelé jutott eszébe hirtelen), hogy megpályázott Londonban egy állást cégen belül. Beszélgettünk a távlati céljairól - akkor még tulajdonképpen a tényleges felvétele a kanyarban sem volt - és azt mondta, nem végleg, persze, csak tapasztalatszerzésért. Ez 2012-ben volt. Igazság szerint már kapott ízelítőt a kinti világból, amikor még főiskolásként egy évet odakint töltött. Tetszett neki minden nehézsége ellenére. Ott volt előtte a német és holland fiatalok példája, ahogy már nála fiatalabban is leváltak a családról, próbálgatták az önállóság szárnyait. Már akkor felmérte, hogy ez itthon elég szárnyaszegetten működhet csak, neki kell vágnia a világnak. A gyerek, akiről azt hittem, sosem engedi el a szoknyám szélét, lelkesen vágott neki a kalandnak. És mivel az Élet nagy rendező, a cégnél találkozott Sharonnal, a többi meg már történelem. A bátyja - akiről azt hittem, hogy a főiskola után első dolga lesz nekivágni, nem mozdult. Olyan "szakmát" talált magának, amivel ugyan jól elvolt idehaza, de azért a hiányérzet mindig ott motoszkált benne. Hosszú utat járt be addig, míg végre egy társsal az oldalán összepakolt és elindult. Csak reménykedhetem benne, hogy még időben, hogy odakint is megtalálja az álmaihoz vezető utat. Mi pedig itt maradtunk magunkban. Anyu szerencséjére, mert neki még van, aki idős korára gondoskodjon róla. De éppen ő az, aki naponta eszembe juttatja, velünk mi lesz? Mégis, soha egyetlen pillanatig sem dobtam volna fel ezt a kérdést a fiaim előtt. Mert nekünk, ahogy mostanában nem felejtenek el sokan emlékeztetni - már a B oldal forog, de nekik még tartogat ezt-azt az élet. Remélem, csupa jó dolgot. Az unokák soknyelvűek, legkevésbé a magyart használják, hiába beszél hozzájuk az apjuk születésük óta ezen a nyelven. Az apanyelvet értik, de nem használják, és ezt kicsit nehéz megemészteni egy nagymamának, aki mesélni szeretne, sokkal többet beszélgetni velük, de ez minden erőlködés ellenére hiábavaló próbálkozás. Ha a gyenge angolommal próbálkozom, hamarabb érkezik rá reakció, mintha a számukra leegyszerűsített magyarommal. Hogyan értethetném meg velük ennek a nyelvnek a szépségét? Kicsik még hozzá? De ha most nem, akkor hogyan? Ezer kérdés és nincs rá igazi válasz. Hogy a házvezetőnőhöz erősebb érzelmi szálak fűzik őket, mint hozzám? Fáj? Rohadtul. De ezt mutatni nem szabad, mosollyal az arcomon nézem, ahogy megölelik Pinkyt. Helyettem. Belül meg sírok. Ilyen ez. A fiam szerint egyszerű a megoldás, költözzünk oda. Hát, nem hiszem, hogy ez jó vért szülne hosszú távon, amikor sokszor a két-három hét intenzív együttléttől is egyenesedik mindannyiunk haja. Másrészt a mi korunkban már olyanokra gondol az ember, hogy orvos, öregség, gondozás. A mi nyugdíjunk ott félóra alatt fogyna el, rájuk meg nem terhelhetjük az öregségünk megannyi kiadását. Szóval, tagadhatatlan, hogy a világ kinyílt és sokan ilyen-olyan okból odakint találják meg a boldogulásukat. A lányszobai álmok az általunk még megélt hagyományos nagyszülői szerepkörről már rég hamvukba holtak. Furcsa világ ez, egyre kevésbé találjuk benne a magunk helyét, már csak abban bízhatunk, hogy az utánunk következő generáció magabiztosabb. Ez tegnap este már felötlött bennem, amikor a gyerek ráébredt, hogy nem vasárnap indulunk, hanem már szombat este. Hogy ez egy nappal kevesebb belőlünk és nekünk belőlük. Hogy még nem voltunk bent az irodájában sem. A régi helyen voltunk, azóta váltott, itt még nem és nyilván büszkén szeretné megmutatni, én meg örülök, hogy eszébe jutott. Hogy még nem főztünk sertéspörköltet és a paprikás csirke is még listás, és még nem volt időnk (nyomorult időjárás) együtt heverészni a tengerparton vagy legalább a Leedon medencéinél és beszélgetni vidám dolgokról, nem azokról, amik otthon nyomasztanak. Megint úgy fogunk hazautazni, hogy mindannyiunkban hiányérzet marad, hiába voltak az elmúlt napok tartalmasak és intenzívek. Nem lehet egy év hiányát néhány napban összesűrítve pótolni. És ez nemcsak az unokákra, de talán elsősorban a gyerekünkre vonatkozik. A videóbeszélgetések pedig végképp nem alkalmasak erre. A távolléte, távollétük eddig is fájdalmas hiány, veszteség volt, októbertől ez megduplázódott. Nehéz ezt megélni!

Na, evezzünk vidámabb vizekre! Mondjuk, sokkal vidámabb ez sem lesz. Legalábbis nekem. Történt ugyanis, hogy a honlap alapján megkerestük a hajós társaság egyetlen irodáját, de amit mi annak véltünk, az köszönte, ugyanolyan zárva volt, mint az összes többi, és amikor a lábunkban cca 5 kilométerrel a folyóparton oda- és vissza, meg keresztbe, akkor kiderült, hogy van még egy kiosk, csak az éppen megint a folyó túlpartján és már dafke nem mentünk még el oda is. Jól kiszúrtunk velük, tudom, de van az a pont, amikor már annak se tudnál örülni, ha ingyen nyomnak a kezedbe két jegyet. Ráadásul az eső is szitált, olyankor meg a fedett részből pislogni kifelé nem akkora élmény. 

Viszont elmentünk a Maxwellre, megnéztük megint a hatalmas kínai templomot, aminek dúsan aranyozott bensejében a szerzetesek most is végeérhetetlenül mormolták az imáikat, ami tagadhatatlanul ad a helynek egy különleges hangulatot. Gyújtottunk mi is egy-egy füstölőt és kértünk némi segítséget, nem is a mi, hanem a gyerekek boldogulásáért, aztán körbesétáltuk az ottani piacot. 

Meglepetésként ért, hogy duriánt már be tudnak úgy vákumcsomagolni, hogy akár még repülőre is felviheted, de azért inkább nem próbálnám ki, mert lehet, hogy a kapunál ezt is kidobatnák velem, mint egy körömollót. Vettünk nagyon formás és egyben rettentő ízetlen zöldhagymás kenyérkét. Gondolom, de tényleg csak saját ötlet, hogy az ilyen pékáruszerűségek azért mind olyan ízetlenek, sótlanok, mert amivel eszed őket, azok viszont tobzódnak az ízekben. 

A sok gyaloglás után felültünk egy hazafelé tartó buszra. Az emeleten remek kilátás nyílik az útvonalra, legalább olyan jó városnézés ez, mint Londonban a 15-ös járat. Aztán leszálláskor hoztunk egy rossz döntést. A Botanikus kert bejáratánál levő közértbe akartunk elmenni, busszal több, metróval csak egy megálló, de ... a metróban, ahol fel sem tudom mérni, hány szint van, mert itt két vonal is találkozik és mi például a B3-ról mentünk a kert felé, szóval, annyit gyalogoltunk és mozgólépcsőztünk, hogy a felszínen már gyalog odaértünk volna. Ráadásul amiért mentünk, azt pont nem is kaptunk, úgyhogy végül itt az utcasarkon mégis be kellett menni a kisboltba, ahol aztán volt is, amit kerestem. Hazaérve kb úgy ültem le, mint egy félhulla, szerintem 10 centivel alacsonyabb is vagyok mostanra, de pár falat és korty után lassan erőre kapok annyira, hogy lezuhanyozzak. Utána meg odaálljak a tűzhely mellé, elkövetni a sertéspörköltet nokedlivel. 

Fél kettőkor bekapcsolt a szingapúri locsolórendszer - órát lehetne igazítani Természetanyához -, mint ahogy mindennap szinte ugyanabban az időben és alaposan meglocsolta a környéket. Utána egy kis mókus a mi száraz korlátunkon keresett menedéket, de ahogy a telefont előkaptuk, már szaladt is tova. 

Ezt a két képet meg a tegnapi öltözködéssel kapcsolatos megfigyelésem alátámasztásaként, illetve a mikulásvirág elterjedtségét bizonyítandó küldöm. Ez a csatorna általában ilyen üres, bár ritkán teljesen száraz. Egy-egy nagyobb eső után magasan folyik benne az ár, ahogy a környező utcákból összegyűjti az esővizet. És a két szélén mikulásvirág-bokrok szegélyezik.

Hétfő.2

 Huh, nem tudtam mi van a levegőben, mert egy csomó gyerek sírdogált az óvodában. Aztán kiderült, hogy csak hétfő reggel. Nálunk Leia érezte kötelességének a sirató kórushoz való csatlakozást, de végül engedte magát a bátyja által bevezetni az ovi belső termeibe. Ahhoz képest, hogy tegnap azért ordított, mert a tesó is kapott a családi közös süteményes dobozból, pedig az "csak az övé". Most bezzeg jó volt, hogy a nagytesó ott van neki. 

Évekkel ezelőtt kötelességünknek éreztük - pusztán szakmai szempontból, hehe - felkeresni a szingapúri Bélyegmúzeumot. Érdekes kirándulás volt, az igazi ritkaságoktól az érdekességekig, mint például a számomra meglepő mennyiségű Harry Potter kiadványok, a magyar bélyegeken át mindenfélét láttunk, amit csak a filatélia felölelhet magában. Erre már tavaly is szembesülnünk kellett vele, hogy a múzeum megszűnt, további sorsáról nem tudunk, hiába böngésztem a netet, onnan se kaptam választ. Az épület azonban hasznosításra került, mára a Gyermekmúzeum kapott benne helyet. A filatelisták a Fullerton hotel alagsorába kell elzarándokoljanak, ha az újonnan megjelent kiadványokból akarnak vásárolni. Nem tudom mekkora forgalmuk lehet, de épp csak vörös szőnyeget nem terítettek elénk ma, amikor végigböngészve a kínálatukat, egy jelentősebb összeget hagytunk náluk. Oké, ebben talán van némi túlzás, de kedvesek voltak, segítőkészek, érdeklődőek és amikor már a családi fotónál tartottunk, egészen felélénkültek, hogy egy helybéli lány a menyem. 

Sajnos azonban évek óta hiába próbálkozunk a hajókázással a Szingapúr folyón és az öbölben. Hét évvel ezelőtt odamentünk (konkrétan csak arra vetődtünk véletlenül), a kis bódéban vettünk két jegyet, felültünk az első közelgő hajóra és élveztük a napot. Azóta már többször próbálkoztunk, eredménytelenül. Hol nem adtak ki aznapra több jegyet, hol a sok eső miatt a vízállás volt magas és a hajók nem fértek el a kis hidak alatt, hol a hold állt másképp, mint az kívánatos lett volna, a lényeg, hogy jegyünk nem lett. A kis bódék is eltűntek meg persze az emberek, mára csak az online regisztráció és jegyvásárlás maradt, nem is hajókáztunk ma sem. Csoda, hogy utálom ezt a "modern" világot? 

Hazafelé még elvetődtünk az Orchard roadra. Tavalyról ismerős helyeket kerestünk, végül mégis egy vietnámi pho levesezőben ültünk le. Nem tudom, hogy csinálják, de imádom (ok, annyit láttam,hogy a marhahúst 12 órát át főzik, aztán hajszálvékony szeleteket pakolnak egy tányérba zöldségekkel és tésztával, rá a forró leves... mennyei, pedig én húslevesben elég kritikus vagyok és ez még csak nem is hasonlít a mienkre, de ami jó, az jó). 

Közben nézegettem az utat szegélyező bokrokat és ráébredtem, hogy a sövénysorokat nem más alkotja, mint megannyi hatalmasra nőtt mikulásvirág. Bezzeg az enyém még sokszor a karácsonyt sem éri meg, ezek meg itt pompáznak az Egyenlítőhöz közel pirosban, rózsaszínben. Joulupukki odafönt Finnországban nyilván művirággal dekorlája az otthonát, mert azt olvastam, hogy Közép-Amerikában őshonos ez a virág. Poinsettia néven is ismert, mely elnevezést Joel Roberts Poinsett amerikai nagykövetről kapta, aki Mexikóból vitte magával ezt a dísznövényt az Egyesült Államokba. Halála évfordulóján, december 12-én a "mikulásvirág napját" ünneplik az Államokban és ilyen virággal ajándékozzák meg szeretteiket. Ráadásul ugyebár virágja nincs is, csak a színes felleveleknek örülünk olyan nagyon. Egyszer sikerült életben tartanom egy növényt a következő karácsonyig, tehát egy egész éven át, de aztán érvényesült a papírforma, felkopaszodott és végül végelgyengülésben kimúlt. Az biztos, hogy a párás levegőt kedveli, ugyanakkor a direkt napfényt nem, pedig itt abból is jut bőven, a túlöntözéstől óvni kell, itt meg mindennap agyatlanul sok vizet is kap. Ugyanis, amióta mi itt vagyunk, nem múlt el nap a délutáni heves eső nélkül. Most is éppen szakad már egy jó félórája. De hogy itt megfázni nem tud, az is biztos. 

Ha már szóba került a Fullerton hotel és van itt olyan, aki még nem olvasta a régebbi beszámolókat... Ez egy ötcsillagos hotel abszolút központi elhelyezkedéssel, de számunkra nem ezért érdekes. Eredetileg a Fullerton épület a városállam központi postaépülete volt, amelyet a terület első kormányzójáról, Robert Fullertonról nevezték el. 1924-ben készültek el a tervek és 1928-ban helyezték üzembe, a brit gyarmat centenáriumi ünnepségeinek keretében. Az impozáns épület 2015-ben nemzeti műemléki védettséget kapott, úgyhogy ezt biztosan nem fogják elbontani.

A hotel közelében, az öböl partján áll Szingapúr talán legjellegzetesebb látnivalója (a Marina Bay Sands háromtornyú, hajótestű épülete mellett) a vízköpő oroszlán, Merlion. Igazából egy mitikus alak, oroszlánfejjel és haltesttel, amely a város kabalája és nemzeti megtestesítője is egyben. A nagy alak kb. 8,5 méter magas, de a közelében áll egy "kölyök" is, ami csak két méter magas. 

Kicsit távolabb a folyóparton áll Fernando Botero madara, amit mi kissé profánul csak dagadt madárnak aposztrofálunk. Botero ma is élő kolumbiai festő és szobrász. Még a Magyar Nemzeti Galéria is tart tőle valamit, sajnos nem tudom, mit, festményt vagy szobrot. Saját elmondása szerint a barokk stílus fogta meg, talán ide vezethető vissza, hogy szobraiban is visszaköszönnek a már-már túlzásba vitt kerekded formák. Ilyen a szingapúri madara, de ilyen a Dohányzó nő Jerevánban, vagy a Meztelen hölgy Mölndalban, Svédországban is. 

Mivel a hajózásról lemaradtunk, a folyóparton sétáltunk és megint utunkba került a Black Penny nevű söröző, ami másként Victorian London Pub. Itt a gyarmati időket idéz minden, az utcanevek, az épületek, még az is, hogy az államnyelv angol maradt és a lakosok nagy részének is kifejezetten angol neve van (lásd esetünkben Sharon). Ahhoz képest, hogy milyen lázasan igyekeztek önállósodni, hiszen csak 1965. augusztus 9-én váltak független, önálló állammá, nem törölték el a múltjuknak egy igen fontos és meghatározó részét, hanem a történelmük részeként kezelik, ápolják. Na, de térjünk vissza a Black pennyhez. A Black Penny volt a világ első öntapadó postai bélyege, amit postarendszerben használtak. 1840. május 1-én adták az Egyesült Királyságban. A bélyegképen Viktória királynő profilja látható. 1837-ben a brit postai díjak magasak voltak és elég átláthatatlan volt a bérmentesítés. A dolgok leegyszerűsítésére Sir Rowland Hill öntapadós bélyeget javasolt a postaköltség előzetes fizetésének jelzésére. Akkoriban még normális volt, hogy a címzett a kézbesítéskor fizetett annak alapján, hogy a levél mekkora távolságot tett meg. Ezzel szemben a Black Penny lehetővé tette a max. 14 grammos levelek kézbesítését egy penny általánydíjjal, a távolságtól függetlenül. A bélyeg csak egy évig volt forgalomban, mert a fekete bélyegen a kissé feketéspiros bélyegző rosszul látszott, sokszor a már használt bélyeget újra felhasználták és ezért inkább piros pennyt gyártották, amit feketével pecsételtek. Idővel a bélyegkép brit kulturális ikonná vált, megjelent a 2015-ös kiadású brit útlevelekben is. 

Újabb érdekes épület itt a folyóparton az egykori városi rendőrörs épülete, amely most a Kulturális, Közösségi és Ifjúsági- valamint a Digitális fejlesztési és informatikai minisztériumnak ad otthon. az épület 927 ablakát a szivárvány színeire festették. 

ezen a futtában lőtt képen, borús időben talán nem annyira látszik, de nagyfényben csak úgy ragyog a sokszínű épület, amely talán éppen sokszínű felhasználását hivatott ezzel a festéssel hangsúlyozni

Ma este vacsorázni megyünk. Meglepő a dolog, mert Levi legjobb barátja/barátnője az oviban Skyler, aki egyébként Sarah, de mivel ketten is hallgatnak erre a névre a csoportban, és a mi Sarahunknak Skyler a második neve, hát, ott azt használják, mindenhol máshol Sarah ő is. Nos, az ő apukája hívta meg a családot vacsorára a városba. Ez mindig okoz némi fejfájást egy régebbi eset óta. Akkor Sharon szülei hívtak meg és mivel már elköltöttünk egy közös vacsorát valahol az öböl partján, mi nem vettük különösebben elegánsra az öltözetet. Itt ugyanis egy étteremben egyáltalán nem meglepő még az sem, ha rövidnadrágban mész, főleg, ha az nem egy sportnadrág, hanem egy vászonnadrág és nem sima pólót veszel hozzá, hanem egy ingpólót. Na, az az étterem meglehetősen elegáns volt, mi meg nem, mert előtte éppen a délelőtti tengerpartot pihentük ki. A kölyök a munkahelyéről érkezett talpig csiniben, mi meg a pihengetésből. Meg tudtam volna nyúzni, amiért nem szólt. Utáltam az estét, azóta megtanultuk az ilyen kis finomságokat a dresscode-ban. Tehát hiába van az Orchard roadon az étterem, de egy hatalmas bevásárlóközpontban, akkor elég a fent leírt öltözet. Minden másra - ahogy mondani szokás - ott a Mastercard, de igazság szerint ilyen elegáns helyekre a fiamék se nagyon járnak, azzal meg pláne tisztában vannak, hogy unokázni nem hozunk szmokingot. Amúgy meg a várost járva már többször megállapítottuk, hogy bár a világ egyik legdrágább városában csatangolunk, itt az emberek túlnyomó többsége abszolút nem számít jól öltözöttnek. A mi ítéletünkben nyilván közrejátszik a német nyugdíjasok eleganciája, de itt inkább az amerikai nyugdíjasok "idétlensége" és az otthoni kínai boltok kínálata dívik. Ahhoz képest, hogy a város dugig a világmárkák üzleteivel, a népek mintha a kínai piacról öltöznének, itt még az angol secondhandes holmik is kirívóan sikkesek. Cipőfronton meg pláne. Mindenki vagy ormótlan papucsban, vagy edzőcipőben. Kevesen igazi utcai cipőkben. Úgyhogy nagy általánosságban igazán nincs okunk szégyenkezésre.

Újra vasárnap...

 Levi (és egy ideje Leia is) vasárnaponként művészeti foglalkozásra jár. Az ott készült remekművek díszítik a lépcsőházat, most is időszerű lenne, de ... Sharon munkájából kifolyólag ma egy gyerekrendezvényen vesz részt, ahova elvisszük a gyerekeket is, így hát a rajzóra most elmarad. Ha előre bejelented (vagy mint az úszásnál, az időjárás miatt hiúsul meg), akkor nem vész el a drága foglalkozás, hanem egy másik napon bepótolhatod. 

Amikor épp nem a gyerekekkel vagyunk vagy nem a fiunkkal beszélgetünk, rögvest visszatérünk káros függésünkhoz az internet iránt. Lessük a híreket, bosszankodunk, sajnálkozunk, ritkábban örülünk, aggódunk akár. Aztán szembejön egy cikk, ami felkelti az érdeklődésemet, rákeresek, olvasok, még lelkesebb vagyok, már a bookline oldalán járok... csak érjek haza, már rendelem is...

Kosztolányi Velencéje   

Van abban valami mosolyra késztető már korán reggel, hogy amikor kinyitod a hátsó ajtót, egy mókus szalad a kőkerítésen. Rád néz, de nem ugrik le, hanem kicsit felmér, aztán látva, hogy nem jelentesz rá veszélyt, masírozik tovább; majd később megles minket reggelizés közben is. Aranyos napkezdet. 

Hajnalban menetrendszerűen ébredek. Nem tudom, miért, nem zavarja semmi az álmom. És mivel nem fogadok szót önmagamnak, nyúlok a telefon után, hogy kutyás Laci küldött-e újabb képeket. És láss csodát, Jamiet játék közben is levideózta, ami nagy öröm. Legszívesebben felkelteném apust, nézze meg ő is, hogy a kicsikénk jó helyen van, nem búslakodik a sarokban. De inkább mosollyal az ajkamon szundítok vissza. Reggel azonban semmi sem tart már vissza, hogy megosszam az élményt. Meg is beszéljük, hogy a lehető legjobb helyen van, ha már valahol lennie kell, ami nem az otthona, velünk. Láthatóan napközben nincs is vele gondja, Laci szerint éjszaka sem. Nem mondom, hogy majd haza sem akar jönni velem, de nyilván nem traumatizálja a helyzet. Stramm kis kutyám, hiányzol.

Hát, a mai nap... jó lenne róla csupa szépet és jót írni, de ... hazudnék. Korán reggel menyem elment arra a bizonyos rendezvényre. 9 előtt odaértünk mi is, akkor derült ki számunkra, hogy bár családi program, de inkább nagyobb gyerekekkel és főleg futás meg séta. A sátrakban is nagyobbaknak való ügyességi játékok voltak. Az első körben a két gyerek még gumicsizmában, mert odabent helyenként nagy a sár. Irdatlan tömeg. Aki otthon részt vett már futóversenyen vagy csak látta a tv-ben, az el tudja képzelni. Kimenekülünk a közeli játszótérre, az se igazán nekik való. Tovább megyünk a Marina Bay Sand aljába, ahol épp csak ébredeznek az üzletek, veszünk nasit, ülünk és nézzük a bolondokat, akik 32 fokban futni vágytak, bármilyen nemes cél érdekében is. Anya újra telefonál, hogy odabent kiürült a terep, menjenek vissza a srácok. Mi csak üldögélünk az árnyékban és próbáljuk megfejteni ennek a mai napnak az értelmét a két kis nyűgössel. Visszaérnek, lufikkal, szárított gyümölccsel és máris AKARNAK valamit. Ez a két gyerek sose szeretne, mindig akar. Most éppen azt, hogy mégse maradjon el a rajzóra, még épp odaérünk, menjünk.

Előtte persze az ottani játszótéren hintázzunk kicsit. Végre túladunk rajtuk, kicsit körbejárunk az üzletekben a fiam keresztlányának és testvéreinek keresgélünk ajándékokat. Aztán már érkezik is a két nyűgös. 

Na, ... ha kimondhatnám és főleg megtehetném, amit én jónak látnék, akkor most hazamennénk, ennének valami könnyűt és álomba mesélném őket. De itt a felnőttek el vannak tökélve, hogy kimaxolják a vasárnapot. Tehát, hazaugrunk anyáért, aki épp hazaért és irány a város másik vége, egy szintén jótékonysági ebéd, spanyol szervezésben, spanyol ételekkel, barátokkal. Az eső abban a pillanatban zúdul alá, hogy belépünk a helyszínre. És nemcsak úgy eseget, hanem ömlik egy órán keresztül, dörög, csapkod az istennyila. Az összes asztal foglalt, mert akik időben érkeztek, még megcsípték a fedett helyeket, a kinti ülőhelyek az esőben alig látszanak. Végül egy sehova sem vezető lépcsőn ül le a család, oda hordják a finom falatokat, oda hozzák a fiúk az italokat. Tulajdonképpen jól elvagyunk. Egy idő után szólnak, hogy az emeleti helyiségben megürült egy nagy asztal, menjünk. Szerintem mínusz négy fok közvetlenül a hatalmas légkondi alatt. Amúgy egy közösségi tér, nagyon egyszerű, kicsit sem hangulatos, az ablakokon túl alig látni a szép környezetet. De a kajákat csak hozzák, italunk is van, kicsit kifaroltam a légkondi alól, a gyerekek meg a fagyival birkóznak, elvagyunk. 

Ahogy az eső eláll, indulunk. Eredetileg a Leedonba mentünk volna fürödni, hát, az most esélytelen, így a Mariott hotel melletti kartácsonyi jótékonysági vásárba megyünk. Ha van program, amit utálok, akkor ez. Irdatlan tömeg, nem sok érdekes dolog, a gyerekek próbálkoznak a célba lövészettel, de hát kicsik még hozzá, gyurmából készítenek teknőst és színes tornyot, hullanak a tíz dollárosok, de jó helyre mennek, itt éppen a gyerekmúzeum részére, aztán a végén megtalálják az ugráló várat, a nap fénypontja. Mama felügyeli őket, az "öregek"  és apu meg beülünk a Harry~s bárjába. Ez a hely nekem Velencéből ismerős, na, nem mintha jártam volna odabent, de tudok róla ezt-azt. 

Például azt, hogy bizonyos Harry Pickering, egy fiatal gazdag amerikai gyakori vendége volt a velencei Hotel Europának, ahol Cipriani, mint bártender dolgozott. Egy nap az ifjú Pickering bevallotta a kedvenc pincérének, hogy a családja megvont tőle minden támogatást és nincs pénze fogyasztani, akkor Cipriani 10 ezer lírát adott neki. Két évvel később Pickering megkereste és 50 ezer lírával hálálta meg az önzetlenségét, mondván, nyisson belőle egy bárt és azt Harry bárjának nevezze el. 

Nem tudom, hogy a világban szerteszét működő Harry's bárok mikor lettek és lettek-e egyáltalán egy franchise részei, de tény, hogy Velence után Szingapúr mellett New Yorkban, Londonban, Párizsban, Rómában, sőt Newcastle-ban is találunk.

Na, a kis kitérő után had morgolódjak kicsit. Az unokáim el vannak kényeztetve... nem is tudom, hogy ez a jó szó-e a problémára. Levi kicsit érzékenyebb és a másfél évvel fiatalabb huga ezt olyan brutális módon használja ki, hogy alig bírom szó nélkül hagyni. Korábban már megtettem, megorrolt rám a fiam, úgyhogy befogom. Majd eszik, amit főztek. A csaj igazi drámakirálynő, egy fekete öves érzelmi terrorista Blaha Lujzába oltva. Olyan krokodilkönnyeket képes hullatni és a pillanat tört része alatt elállítani, valóságos csoda. A rikács, amit hozzáfűz, kristálypoharakat repesztő éles visítás. Mondjuk, ebben Levi is jeleskedik, már nem tudom, melyik tanulta melyiktől, de tökélyre fejlesztették. És ilyenkor egész egyszerűen képtelenek megérteni a rövid és velős szó: NEM jelentését és jelentőségét. Na, a nagymama ilyenkor bennem tótágast áll és kényszerzubbonyban próbálja befogni a száját. Ugyanis a következő pillanatban a szüleik máris mentségeket keresnek, fáradt a drágám, etc. Hát igen, fáradt, mert nem kellene egésznapos jövés-menést szervezni. De akkor sincs az a fáradtság, hogy egy gyerek ne értse meg, hogy eddig és ne tovább. Lehet duzzogni, hogy azt ne mondjam, kit érdekel. De olyan nincs, hogy ütöm a mamát, megharapom a papát, karmolászom a testvérem. És ha az egyik szülő végre a talpára áll, akkor a másik kvázi ne kérjen bocsánatot a pici bogarunkat ért szülői inzultusért. Eszem megáll! Három évesen úgy terrorizálja a családot, hogy mestermunka, mi lesz itt kamaszkorban? Nem részletezem a történteket, de a kisasszony alaposan megérdemelt volna valami emlékeztetőt, hogy nem ő tojta a spanyolviaszt. Amit a kocsiban hazafelé műsort leadott, attól olyan fejfájást kaptam, hogy az első utam a gyógyszeres neszeszerhez vezetett. 

Itthon aztán végre nyugalom, vacsora, kis mesenézés, zuhany és irány az ágy. Sosem fogom megérteni, ha valaki fáradt, annak az ágy közelgő ígérete miért nem jelent megnyugvást? Nekem egész biztos azt jelentene. De ez a kis vakarcs most a fürdőszobából visít, mert valami nem úgy történt, ahogy hároméves kis akarnok fejével kitalálta. Ahelyett, hogy végre már elájulna. 

Szombat

 Otthon este tíz óra, itt hajnali öt. Igazából nem tudom, mi ébresztett fel, de a telefon után nyúltam, ami rossz szokás. Ne is rakjátok az ágy mellé, mert csak felébresztitek magatokat, még ha alhatnátok is. Szóval, van egy csoport, a régi osztálytársaké, és egyikük egy nagyon jó linket dobott be a közelgő Ügyfélkapus váltásról. A téma már egy ideje idegesít, mint minden, ami a jól bevált rendszereim működését "veszélyezteti". Nem szeretem a változásokat, ahogy telik az idő, egyre kevésbé. Öreges hozzáálás: Lehet. De én se vagyok már pelyhes tollú kiskacsa. Én a papírban hiszek, a sorban állásban a postán vagy az online átutalásban, amiknek nyoma van, akár kinyomtatva is, ha egyszer minden összeomlik, akkor is nyugodtan alhassak, hogy a Hivatal nem talál rajtam fogást. Még a fizikai bizonyítokékot is nehéz néha évekre visszamenőleg megtalálni, nem a felhőben  guberálni, idegesen kapkodni, amikor eleve úgy keresnek, hogy valami retorziót is kilátásba helyeznek. És ez is olyan. Pláne, hogy hivatalos dolgok intézéséről van szó, nem himi-humi akciós pontok érvényesítéséről. Már eleve van egy külön füzetem a millió regisztrációról és jelszavakról, mert ezeket már képtelenség észben tartani, de ha még változtatni is kell rajtuk időnként, az maga az őrület. Ráadásul nemcsak a magaméi, hanem a férjemé, a gyereké is. Szóval, az a füzet tart életben, amikor elszáll a nagy büdös rendszer, mert van honnan visszapótolgatni az adatokat. És akkor jönnek nekem ezzel a DÁP-pal, digitális állampolgárság, aham. Szétnézett már valaki például a hatos villamoson vagy egy keletre tartó vonat utazóközönségén? Oké, már mindenki kezében ott a telefon, de még a változásokat könnyen követő fiataloknak is leginkább csak a tik-tok miatt kell, az idősebbek meg üvöltve telefonálnak mindenütt. Digitális állampolgár, ja. Kell a francnak. Majd én eldöntöm, hogy akarom vagy sem. Már maga az elnevezés is taszít, nem tehetek róla. Elhiszem, hogy sokaknak megkönnyíti az életét, akik napi szinten használják, beleíródik szinte a kezébe, pár kattintás és kész is. De aki hébe-hóba használja, két használat között azt is elfelejti, hogyan működik. Csak egy újabb stresszforrás az életünkben, hogy meg tudok-e birkózni ezzel a változással is, annyi más után. A  médiákban is annyi mindenről esik szó, leginkább ugye a rémhíradókban, de erről például egy szó se. Csak olyan felületeken, ahol digitálisan vagy jelen. De ettől még az átállás akkor is vonatkozik rád, ha amúgy nem lógsz ott állandóan. Nyugodtan éled az életed, mert pár éve már megadtad magad a fejlődésnek, beálltál a digitális sorba, intézed a biztosító váltást meg a leletek böngészését az online felületen, aztán jönnek, hogy dobj el mindent, mert húdefasza, digitális állampolgár lehetsz. Én először is állampolgár szeretnék lenni, akit érdemben figyelemre méltatnak, aki nemcsak egy géppel beszélgethet, ha intézni akar valamit. A francos határidő meg csak közeleg, mert a sirámaim kb. senkit sem érdekelnek. Utálom.

Na, a reggel meglepően izgalmasn indult. Sharon sikított a konyhában, mindenki futott (aki mert), hát a kenyértartóból vett ki egy csomag csokis gofrit, amit tegnap vett és akkor még nem volt kóstoló a csomagolásban, ma meg egy gyík és a gyereke hasaltak a csokis masszán. Odakint még nem is nagyon találkoztam velük, így elég meglepő volt, hogy a szellőző résen és a csomagoláson át bejutottak a kajához. Bezzeg otthon az erkélyen van belőlük bőven egy napsütéses napon. Ott rohangálnak a falon, már szinte lakótársaknak számítanak. Mondjuk, a kenyértartóban találkozva valószínűleg én is sikítottam volna, bármennyire haverok vagyunk. Kicsi fiam persze poénkodva kérdezte, nem kértek-e plusz árat az extra feltétért. A válaszból tudom, hogy tegnap még nem voltak benne. Azt még elmesélem, hogy otthon a gyerekszobában van egy nagy beépített szekrény, de azért egy gyíknyi rés persze van mellette és a fiúk még kicsik voltak, amikor egy be is surrant oda. Kisurranni meg sosem láttuk, úgyhogy valószínűleg a múmiája ott porlik a szekrény mögött. Örökbefogadtuk, bármi is történt vele. 

Néhány éve még a Leedon Heights-on laktak, ami egy hét toronyházból álló lakópark minden földi jóval, sok medencével, játszóterekkel, szép volt és kellemes kis lakás... a 31. emeleten. Azért ez a kis kertes ház még az ágyhoz vezető 37 lépcső ellenére is kellemesebb. Csak nincsenek a medencék. De be lehet járkálni oda, ha egyszer az időjárás is kegyes lesz hozzánk és egy délután kihagy a trópusi eső, akkor talán át is megyünk. A szomszédban volt az Empress Market, ami egyrészt parkolóház, az aljában meg piac, zöldség- és hús árusokkal, no meg számtalan etető, ahol egész nap meleg kaját lehet vásárolni fillérekért. Amikor még ott laktak és sokat dolgoztak otthonról, onnan hordták fel a kaját. Még Leia is oda született a Leedonra, aztán elkészült ez a házikó és átköltöztek, de ők is jó szívvel emlékeznek rá. Mondjuk, a bérleti díjra már nem annyira, mert pontosan olyan magas volt, mint a házak. Ma reggel is átmentünk oda, mert ott árulják ezt a Prata nevű cuccost, ami olyan, mint egy levelestésztás palacsinta. Eszik sósan mindenféle szósszal, ma például curryvel, csípőssel persze. A gyerekek meg cukorral. Na, ennyit az agyon hájpolt egészséges táplálkozásukról. Mondjuk mangót meg papayát két pofára esznek, dinnyelevet isznak meg még sok mást is. (A szívem vérzett a szép kis dinnyéért, amikor leturmixolták).

A szülők ma egy korai esküvőre és az azt követő fogadásra voltak hivatalosak, így persze tervezgettük a programokat, de hát a tervek azért vannak, hogy alakuljanak. Végül nem mentünk el a Botanikus kert gyerek részlegébe, ahol jó kis ügyességi játékok vannak, kis játszóterek, hanem itthon rajzoltunk filccel, zsírkrétával óriási kartonpapírra az árnyékban. Volt persze botrány is, mert Leia átmerészkedett Levi térfelére, meg ebédeléssel is meg kellett szakítani a malackodást, végül már mindannyian olyan koszosak voltunk, hogy komolyan gondolkodtam, az úszóiskola előtt még elmegyünk fürödni. De aztán megint másként alakult. Előbb bent játszottunk a hűvösben, Leia volt a "teacher", mi meg engedelmeskedtünk neki, amíg Levi a mágneses építőből alkotott a kocsiknak valami garázst, aztán nagypapa - aki nem bír magával és rendre olyasmit talál ki, amitől apának a haja hullana - előkerítette a buborékfújókat. Megint botrány, mert Leiáé nem működött, akkor azt megszerelte. Egy idő után előkerültek a vízipisztolyok is, amikkel a buborékokra lehetett vadászni, szóval vígan elvoltunk, amíg akkorát nem dördült az ég, hogy Pinky sürgősen be nem menekült. Akkor már sejtettük, hogy ebből úszósuli sem lesz. Nem is lett, apa hamarosan küldött üzenetet, hogy az edző lemondta a ma délutáni órákat, mivel nyitott a medence, villámlásban nincs tanítás. Tegnap a tenisszel is így jártak volna, de ott a klubházban az aerobik teremben a piciknek még lehet tenisz órát tartani, ha már odakint a pálya elázott. 

Na, hát egyelőre itt tartunk. Megfürödtek, tiszták, illatosak, kaptak uzsonnát és lesték nagypapával a Vukkot, de végül a törpöknél kötöttek ki angol nyelven. Ez van, lehet ezt erőltetni, de nem nagyon érdemes. Talán, ha nagyobbak lesznek. Szülők kb egy óra múlva érnek haza, hát, nem irigylem az ifjú párt, ilyen időben esküvőt tartani. Ugyanis az eső már másfél órája szakad. 

Na, amiről akartam még árulkodni, mert odahaza már kezdjük megszokni a szelektív szemétgyűjtést. Sőt, már lassan a komposztálóra is rászokunk. Itt meg tojnak az egészre. Szerintem a világon a legtöbb vegyes szemetet itt termelik. Jó, talán az ország mérete miatt nem, de akkor is, még nekünk is feltűnő, mennyire nem foglalkoznak vele. Kína közelsége miatt rengeteg dolgot például onnan rendelnek, mert néhány fillérrel olcsóbb az ingyenes szállítással együtt, mintha itt vennék meg a városban. Itt is jönnek a futárok kis túlzással naponta és hoznak ezt-azt. Szemeteszsáktól kezdve kozmetikumon át mindenfélét, azokat a kis praktikus konyhai cuccokat is, amiket én nem mertem rendelni a Temun, mert átverés. Hát, van ami az, de van ami működik. 

Na, közben a chatben a lányokkal váltottunk pár szót a fura kajákról és azt kell mondjam, itt ilyesmivel még nem találkoztam. A legvadabb egy gyümölcs, a durian, ami rettentő büdös, bár állítólag finom. Én nem vagyok hajlandó megkóstolni, mint ahogy otthon a Pálpusztait sem. Amit az orrom nem bír, azt a gyomrom sem. A gyerek Vietnamban kóstolta a sült skorpiót, merthogy az a csillagjegye. A kínai jegye Bika, ami azért sokkal jobb, mint az enyém, ami Patkány. Azt végképp nem kóstolnám meg. Oda nem kell szag, elég a gondolat is. Visszatérve a durianra, az tényleg mindent visz még a héjában is, ha meg megpucolják, pusztító. Tömegközlekedésre tilos felszállni vele, komolyan megbüntetnek, ha megpróbálod és megbuksz. Mert azzal tuti megbuksz, olyan felhőt húzol magad után. Pedig egy kis műanyagdobozt vagy 25 méter fóliába csomagolnak, de az se segít. 7 évvel ezelőtt Tiborom pont akkor kóstolta meg, amikor anyóstársék búcsúebédet adtak és ott ez volt a desszert (mert amúgy különlegességnek számít, mint a fecskefészek leves). Ne tudjátok meg! Már ott tartottam, leragasztom a száját, mert ahányszor levegőt vett a repülőn, annyiszor bukott ki belőle a szag, hiába mosta meg párszor a fogát. 16 óra, kösz szépen! Csoda, hogy nem rakták ki a szárnyra szellőzni, mint Frédit a Flinstone családban. 

Az ázsiai konyha finom, sokszor kicsit (vagy nagyon) csípős, de ritka, hogy valami olyan kerülne a tányérra, ami taszítja az európai embert. A tegnapi vacsorában is voltak dolgok, amik furán hatnak leírva, de nagyon finomak voltak, mint például sült, fűszeres bőrke. Olyan ropogós kis gömb alakúra sült falatok, mint otthon a mogyoró, vagy például a szarvashús (nem is akarom tudni, hol van itt szarvas), vajpuha, fűszeres és sok zöldséget adtak hozzá, egyszerűen csak nyomta befelé az ember, nem gondolt a bársonyos szarvaspillákra. Pálcikával persze, ezért aztán mindent apróra is vágnak, még a fél sült kacsa is úgy van szeletekre darabolva, hogy fel tudod csippenteni. Ami nem megy, azt a pálcikával bekotrod egy kis kerámia kanálba és azzal már betalálsz a szádba. Néha nem tűnik kifejezetten elegánsnak, de nem maradsz éhes. Úgy a harmadik fogás táján még valami leveses cuccot is hoznak sok cérnametélttel, mindezt persze apró tálkában, nem levesestálban. Mivel a faramuci elnevezéseket nem ismerjük, még ha odaírják is angolul az étel alkotórészeit, mindig Sharon rendel és ő sokfélét kér, aztán mindannyian csipegetünk belőle. Működik a dolog. Persze, volt már, hogy magunk oldottuk meg az étkezést és nem is ettünk pizzát, mert azért a balfék külföldieknek fotókat is mellékelnek a szöveg mellé, hátha attól kedvet kapsz. Ez mindig jobb, mint amikor műanyagból alkotják meg az étel "hasonmását", az azért elég morbid és nem is feltétlenül kedvcsináló. Szóval, ettünk így thai meg indiai ételt is, tavaly meg a szingapúri chilis királyrákot. Na, azt se lehet utazás előtt enni, pedig valami isteni eledel, mert annyira csípős, tuti meghajtja a gyenge gyomrú magyart, aztán legyen közel egy klotyó. Hosszabb ideig akár. 

Amikor a szülők megjöttek, megnyugodtak, hogy a gyerekek nem a tv előtt ülnek, a nagypapa a padlón stopperórával méri a pörgettyű pörgését, a két gyerek vidáman kiabál, nagymama elefántfülekkel és szülinapos bolond szemüveggel felékesítve drukkol. Kis bolondokháza. A lakásban viszonylagos rend és vidámság. Ennyi elég is a megnyugváshoz. Az esküvő nyilván kellemes volt, mert később nosztalgiából megnéztük az ő három felvonásos esküvői videójukat is. Vacsorára pizzát sütöttek az aprók hathatós segítségével, aztán megnéztük együtt a Hófehérke "második" részét, ugyanis az ilyen hosszú mesefilmeket általában két részletben nézik meg a hétvégi mozis napokon. Nem tudom, Ti tudjátok-e, de ez a film annyi idős, mint nálunk a dédimama, azaz 1937-ben készült. Lehet nem kedvelni a Walt Disney mesefilmeket, de azért ez (is) nagyon ott van. A rajzok nagyon a gyerekeknek valók, még a gonosz királynő átváltozása se olyan rettenetes, mint Dzsafar őrületben égő szemei az Aladdinban. És én ugyan fejben nehezen szabadulok Hadházi Laci humorista meseelemzős előadásától, és magamban nyilván felröhögök, amikor a mese láttán eszembe jut, ahogy még el is játssza, de emelem kalapom a rajzolók és zeneszerzők előtt. 

Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fürdőszobai tükör mutatja a pontos időt és az aktuális hőmérsékletet is. Anyum itt biztos nem nyafogna fürdésnél, hogy megfagy.

Péntek

 Ma megyünk anyóstársékhoz. A minap beszereztünk nekik egy kis kedvenc nasit, sertés jerkyt, ha ez mond bárkinek is valamit. A jerky vagy charqui egy sovány, csíkokra, néha nagyobb négyzetekre vágott, dehidratált hús. Az eljárással tulajdonképpen megakadályozzák a megromlását. Ez általában magában foglalja só hozzáadását is, illetve mindenféle, elsősorban chilis fűszerezést. A jerky a kecsua ch'arki szóból származik, ami szárított, sózott húst jelent. Általában alacsony hőfokon füstölik 70 fok körül. Sok termék tartalmaz édesítőszereket, elsősorban barnacukrot. Hónapokig tárolható hűtés nélkül. Legnépszerűbbek a marha és sertés jerkyk, de készülhet kecskéből bárányból, szarvasból, pulykából, csirkéből és a vadvilág állataiból, például kenguruból, struccból, bölényből, krokodilból, oroszlánból, medvéből, de akár kígyóból is. Ilyesmit nem tudom, hol árusítanak, mert itt a kevés számú és elég drága üzletben a marha, sertés és csirke variáció dívik. Rettentő puccosan lehet becsomagoltatni a meglepetésnek szánt szeleteket, igazi ajándék számba megy. 

Szerencsére a tegnapi puskaporos hangulat mára lecsillapodott. Délelőtt  bebuszoztunk a város nagy bevásárló utcájára, az Orchard roadra. Nekem mondjuk nem sokat jelent, mert nyilván nem a Gucci és hasonló üzletek kínálata vonz, de tagadhatatlanul van egy hangulata, ahogy a luxus márkák mellett, alatt ott bujkálnak a szinte piaci érzetet keltő kis boltocskák. Nem éppen a Takashimayában, amiről már korábban írtam. Érdekes ez a hatalmas üzlet-komplexum, mert azért megtalálod benne a magad kis üzleteit is meg olyanokat is, amiknek még a bejáratához sem mersz közelebb menni. Na, ilyenek például a műszaki és a játékboltok. Nekünk most az utóbbi volt a célpont, mivel valami karácsonyi ajándékot kerestünk a gyerekeknek és menyem bátyja kisfiának is. Jayden már ott volt a gyerekek esküvőjén is, háromévesen elhozták a Nagy Napra Budapestre és azonnal mindenki kedvence lett a kis totyogó pasi, aki egy táblát cipelt az ifjú pár előtt a templomban: Tibi bácsi, még van idő lelépni. Szerintem az én unokáim is azért szeretik a csoki fagyit, mert Jayden már aprónak is megingathatatlan volt fagyi kérdésben, csak a csoki! Levi és Leia nagyon szeretik őt és viszont, régebben sokszor időztek a nagyszülőknél és olyankor olyanok voltak, mint három testvér. Tehát ajándék neki is jár!

Aztán a Takashimayában van nekünk egy "törzshelyünk". Fura ezt így kijelenteni, hiszen még otthon Budapesten se mernék ilyet állítani egyetlen vendéglátó helyről sem, de tagadhatatlan, hogyha itt vagyunk és az Orchard roadra vetődünk, akkor a japán Matchaya teázóba be kell menni. Semmi extra, mégis megkedveltünk az első, véletlen találkozásra. A dolog oda vezethető vissza, hogy van egy koreai tea, a yuzu, amit én első kóstolásra magaménak éreztem ezelőtt sok-sok évvel. Azóta én is viszek haza a lekvárszerű cuccból, a gyerekek is hoznak, a lényeg, hogy soha ne fogyjunk ki belőle, bár, igazság szerint sokan nem értik, mitől vagyok belebolondulva. A yuzu, másként a japáncitrom amúgy egy gyümölcs természetesen, olyan mint a mandarin és citrom szerelemgyereke némi grapefruit beütéssel. Rendkívül egészséges, háromszor több C vitamint tartalmaz, mint a citrom. Különböző nemzetek másképpen használják fel, én a koreai változattal találkoztam és azt kedveltem meg, amikor is a gyümölcsöt és annak héját összekeverik rengeteg cukorral vagy mézzel és folyékony, szirupszerű lekvárt főznek belőle, amit aztán teaként fogyasztanak. Na, lényeg a lényeg... első sétáink alkalmával beleboltottunk ebbe a teázóba, ahol mocktailokat, azaz alkoholmentes és gyógynövényeket tartalmazó koktélokat árulnak sok más mellett. A yuzu nekem akkor már "hívónév" volt, úgyhogy rendeltem egy ilyen mocktailt. Apus rendelt mellé egy tálka sült krumplit, amit fűszereznek, parmezánnal és friss zöldhagyma karikákkal szórnak meg, és tulajdonképpen abbahagyhatatlan, nyúlkálsz érte, amíg csak el nem fogy. Már csak azért is, mert nem tudom, hogy sütik ezt a krumplit (julienne), de a környéken nincs a jellegzetes olajszag, a krumpli sem szívja meg magát, szinte száraz kívülről, csak a fűszereketet morzsolgatod az ujjbegyeden. Na szóval, a helyet elsőre véletlenül fedeztük fel, a következő alkalommal meg az istennek se akadtunk rá ebben a hatalmas labirintusban, végül már az egész család azt próbálta kitalálni, mi lehet a neve (mert azt ugye elsőre nem jegyeztük meg), hátha úgy ráakadunk az épület üzletrajzán. Végül meglett, de akkor már harmadszor mentünk vissza keresgélni. Most megint úgy estünk be, mint aki hazajár, azóta sem értem, a múltkor mitől voltunk olyan bambák. 

A játékosztályon aztán hirtelen tele lettünk csomagokkal, úgyhogy hazafelé vettük az irányt. Este anyóstársékhoz megyünk vendégségbe, ahol Sharon testvéréék is ott lesznek, úgyhogy izgalmasnak ígérkezik az este. Alice nagyon jól főz és mivel tudja, hogy én leveses vagyok otthon, mindig meglep valamivel, a múltkor például nagyon fűszeres, fokhagymás, borsos erőlevessel, amiben oldalas csíkok voltak. Érdekes volt, de finom, búcsúzóul kaptam tőle az alapléhez szükséges dolgokat, de az az igazság otthon nem sikerült olyan jól. Amúgy a kínai konyha javát viszik, már az étkező asztal is olyan, mint egy elegáns kínai étteremben (vagy japánban). Középen van egy nagy forgó rész, arra pakolják fel az ételeket, mindig sokfélét és Te kedvedre és ízlésednek megfelelően csipegethetsz a tányérodra. Ettől a csipegetéstől egyébként jól lehet lakni. Alapvetően csípősen főznek, mindig figyelmeztetnek, ha valami tényleg helyi mértékkel is spicy. Ami not spicy, ott is érzed az ízlelőbimbóidon, hogy dehogynem, de az direkt jól esik. A gyerekek mindig kapnak valamit, ami persze tényleg nem csípős és szeretik is a nagyi főztjét, bár otthon elég unalmasnak tűnnek a vacsoráik. Dehát a nagymamák mindenütt nagymamák, itt is kényeztetik a kicsiket. 

Jaj, hát tegnap este rántott csirkeszárny volt vacsorára, ezt a két kis finnyást régen láttam ilyen jó étvággyal enni, úgy rágcsálták le a húst a szárnyakról egymás után, öröm volt nézni. Tolták mellé a rizst és a zöldsalátát, ami persze valami párolt zöldség, nem az otthoni saláta, de én is kedvelem. A nagy tálnyi szárny hipp-hopp elfogyott, szerintem dupla mennyiséget is eltüntettünk volna, pedig bőségesen volt. 

Na, a családi vacsora megint nem úgy alakult, ahogy délelőtt én elgondoltam. Étterembe mentünk. Anyóstársamnak komoly nagy nyitott szívműtétje volt az idén és nagyon legyengült, féltek, hogy még ez is túl sok lesz neki, nemhogy vendégeket fogadjon. De Alice igazából kivirult ma. Tiborom mellett ült és etette egész este, közben jókat beszélgettünk és dicsértük az összes unokákat. Láthatóan jól esett neki, hogy kaptak kis ajándékot és hogy az első unoka, Jayden is kapott. Jaydenről láttam egy videót, profin pingpongozik 10 évesen, de nem is ezért szeretjük, hanem mert igazi testvérként bánik a kicsikkel. A lényeg, a vacsora finom volt, már megint nem kaptam villát, mert látták, hogy nem fogok éhenhalni pálcikával sem. Azt kell mondjam, ezt sikerélményként könyvelem el. A kocsihoz menet meglestük a szomszéd éttermet, hát, ott alaposan rákészültek a karácsonyra, arról muszáj mutatnom pár képet.

Nem tudom, dicsekedtem-e a herpeszemmel. Ez nekem rendszeresen kijön, ha stressz ér, ha megfázom etc. Szerintem írtam. Hát, most igazán ronda. Úgyhogy a fotókon általában kacéron takargatom magam. Mindenkinek jobb így, ha valaha látni fogja a fotóimat. 

a yuzu mocktail

diszkrét elégedett mosolyom

hát, ezt csak remélni merem, hogy látni fogjátok, rövidke mp4 videó annak a bizonyos étteremnek a karácsonyi dekorjáról

Csütörtök

 Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de ha nálam van egy remek nap, törvényszerűen követi egy - hogy is mondjam - gyengébb kezdetű. Reggel arra ébredtem, hogy a két unoka már nyűglődik. Az ok? Apu palacsinta-reggelivel próbálta asztalhoz ültetni őket, de kiderült, hogy a háztartásban max. 10 deka liszt lelhető fel, a szomszéd is elutazott, a bolt is csak jó félóra múlva nyit ki, akkor már késő hozzákezdeni. Normál esetben ilyenkor előveszik a kis csokis golyókat és más - amúgy - kedvenceket egy kis tejjel, aztán indulhat a nap. De ma nem! Ma palacsinta KELL! Lányunokám különösen élenjár a követelőzésben, a bátyja meg jó kis majom módjára utánozza. Apa idegei már nyolc előtt rongyokban. A jó nagymama ilyenkor tudja hol a helye. Leginkább a sarokban, megjegyzések, okoskodások nélkül várja, hogy elüljön a vihar. 

Lehet, hogy nem fog sokaknak tetszeni, amit most leírok, de ... én elsősorban anya vagyok és nem nagymama. Nyilván ez abból is adódik, hogy az igazi véremmel sokkal több időt töltöttem, sokkal többet tettem érte és sokkal nagyobb befolyással voltam rá, mint ezzel a két kis ... ördögfiókával. Igazából sajnálom a fiam, amiért elég gyenge volt hozzá, hogy ne merje az erélyt megkockázatni és vele a gyerekek haragját. Nem feltétlenül ebben az ügyben, hanem úgy általában. Mert erre igenis szükségük van a kicsiknek. Meg kell értsék a határokat és elfogadni azt a pontot, amikor nem feszíthetik tovább a húrt. Mert annak következményei lesznek. Persze, ilyenkor következetes szülőnek kellene lenni és nem hamarabb bocsánatot kérni a gyerektől valamilyen módon, mint hogy ő fogadja el az alárendelt helyzetét. Mert a gyerek nem barát, nem az atyaúristen, ő a gyerek, akinek max apa jelentheti az atyaúristent és nem fordítva. A szeretettel nevelés nem azt jelenti, hogy minden helyzetben az akaratuk érvényesüljön. És itt persze egy szülőpáros következetességére is szükség van, ha az egyik tilt, a másik ne vigasztaljon, hanem a párját támogassa. A gyerek csak így érti meg, hogy elért a határhoz, amin nem léphet át, ahol el kell gondolkozzon, hogy miben hibázott és hogyan teheti jóvá. Levi ötéves, Leia három múlt. A lányunokám roppant kemény és erős személyiség, nyilvánvalóan már most a bátyja fölé nőtt. Levi ezzel szemben - bármilyen okos - eléggé meghunyászkodó, túlságosan érzelmes legényke, aki hamarosan iskolába megy, fiú iskolába, ahol ezzel a mentalitással nem lesz könnyű dolga. És ezen még most kellene erősíteni, mielőtt sebek érik egy új közösségben. De ne szóljak bele! Nem is teszem, csak magamban fortyogok. Leia az iskolában egy nagyon nyílt, segítőkész gyerek, mindenki dicséri, otthonra tartogatja a kitöréseit. (Akárcsak annak idején az édesapja) Ő meg fog állni a talpán. Így aztán leginkább a fiam miatt aggódom, hogy a fia helyzete majd neki, apaként, milyen sebeket okoz. Nem kéne ezen agyalni, hiszen 14 ezer kilométer távolságból se segíteni, se megóvni nem tudom őt, de a szívem vérzik érte, mert látom már most, hogy valahol érzi ő is a veszélyt a pillanatnyi helyzetben, de már elkésett azzal, hogy változtasson, úszik az árral és bízik abban, hogy a dolgok egyszer jobbra fordulnak. 

Tavaly úgy érkeztem, hogy beteg voltam, ráadásul alig bírtam menni, a lábammal kínlódtam, nem volt jó sehogysem, sokszor a szobában elbújva sírtam és vágytam haza a kuckóm után, ahol nyalogathatom a sebeim. Nem nagyon dobott fel a gyerekem és az ő gyerekei közelsége. Most sokkal jobb helyzetből startoltam. A nyári találkozó után úgy éreztem, az unokákkal lassan "szót tudunk érteni" és itt most nem a nyelvi részére gondolok. A lábam rendben, a nátha ugyan megkínzott, de elviselhető mértékben, mintha még a klímát is jobban tűrném, mint tavaly (vagy annyira rástresszeltem már otthon, hogy csak nem érzem annyira vészesnek, pedig de, az). Hazai környezetben azonban az unokáim kicserélődtek, legtöbbször mintha nem is ugyanazok a gyerekek lennének, akik otthon voltak. Ennek megfelelően van véleményem, de megtartom magamnak az esetek túlnyomó többségében (ugyanis nem akarom hallani a fiamtól, hogy nem kíváncsi rá). Jó érzés? Nem! Viszont kevésbé fájdalmas, mint konfrontálódni. 

Na, ahogy az első mondatban utaltam rá, ha egy nap klassz volt, törvényszerűen jön a hidegzuhany. Nagypapa már úgy érkezett, hogy a laptopját itt fogja "olcsóbban" megjavíttatni. Hogy miért is kell javíttatni egy alig féléves gépet? Mert a boros poharát a gép mellett állította le, szíve kicsiny kiskutyája felugrott hozzá és valahogy a pohár megbillent, bele az aranyárban vett laptopba. Megúszta, mert nem ment tönkre, de tény, hogy a monitornál volt valami kis folt, amolyan szépészeti probléma a szakszerelő szerint, aki azt is hozzátette, hogy ő emiatt inkább nem nyúlna hozzá. De a nagypapa másként gondolta, tehát elhozta ide a világ végére, ahol nem cicóznak, jó pénz ez is, megcsinálják. Nem filléres buli amúgy. Csak az egyébként ezt jó ideje szervezgető nagypapa azt nem tudta, hogy kártyával ebben a szervízben nem fizethet, csak valami helyi appal vagy készpénzzel. Nála meg egyik se. Akkor átutalás. Azt meg sikerült izgalmában eltolnia, úgyhogy telefon a gyereknek, hogy utaljon ő, majd megkapja a pénzt. Nem akarjátok tudni, mekkora cirkusz lett ebből, egyrészt nagypapa nevelésileg, másrészt én mint közvetítő feszültem kettejük között és pestiesen szólva tele lett a hócipőm a család férfitagjaival. Egyedül mentem az oviba a srácokért, hazafelé majd megszakadtam, közben nyugtattam az egyik felet és izgultam a másikért, hogy nehogy elvesszen a városban. Egy nappal a szépséges szülinap után állt a kés a levegőben. A  gyerekek meg valahogy sosem érzik, mikor kéne egy kicsit meghúzniuk magukat, csak rátesznek egy lapáttal. 

Hát, a mai nap ezzel el is telt, úgyhogy ez még egy plusz rosszpont a nagypapának.

Viszont hírek érkeztek a kutyahotelből, hogy a kicsikénk jól van, étvágya remek, már időnként játszik is, jól alszik és láthatóan megszokta ezt az új helyzetet. Hogy a kis buksijában mi lehet, abba inkább bele sem gondolok. 

Kisebb dolgokon is felhúztam ma magam, mint például azon, hogy az otthonból, ahol anyu van, küldtek egy számlát 2.425,-Ft-ról még az utazás előtt, mint az októberi 4 nap tv-nézési díja. Hogy a betegszobában egy nézhetetlen apró kis készülék van fent a magasban, amit nemcsak nem néz, de ha be lenne kapcsolva, akkor sem hallaná... hogy az egyik nővér ugyan bekapcsolta neki, de a takarítónővel lekapcsoltatta, mert azt sem tudta, hogy működik, az nem zavar senkit. Nem az összeg az érdekes, bár hát na... de az eljárás. A levélben ott volt, hogy vagy utaljam át vagy menjek be és a pénztárban fizessem be. Átutaltam. Erre tíz nappal később most írnak, hogy nem szóltam, mit csinálok, ezért elkérték a nénitől. De aztán rájöttek, hogy ott a pénz a számlán (talán előbb néztétek volna meg), úgyhogy visszaadták neki, de majd ha megyek a mentálcsoportnál van bezárva a páncélba. Akkor nem adták vissza. Ha venni akar egy bugyit a keddi vásárban vagy jön a fodrász, akkor ez a pénz nincs nála, ő már nyilván le is mondott róla. Egy: a levélben nem volt benne, közöljem, melyik variációt választom. Kettő: egy süket 88 éves öregasszony nyilván azt se tudta, mit akarnak tőle. Direkt nem hagytam nála sok pénzt, most még abból is elvettek (még ha őrizgetik is). Enyhén  szólva is csalódott vagyok. Ahogy ezzel a levéllel most megtaláltak, írhattak volna előbb nekem, mielőtt elkérik a pénzt tőle. Ah, pont jókor húztak fel ők is, legszívesebben kiosztanám őket, de nehogy szegény kis öreglány igya meg a levét, tehát nem teszem. Na, mielőtt még valami jóhír megtalál ma, inkább kikapcsolok, itt már úgyis lassan negyed tíz, a fiam dolgozik megint éjszakába nyúlóan, mert Európában most van munkaidő, apusra haragszom, mindenkinek jobb, ha magamra húzom a takarót.

                                                                 Jamie a Dog Officeban

Szerda

 Itt létünk Nagy Napja. Kicsi fiam 39. születésnapja, a ritka alkalmak egyike, amikor együtt ünnepelhetjük. Ma szabadságon van és együtt leszünk, tényleg csak vele, mert a srácok az oviban. Nem is tudom, hogy ő vagy mi adjuk a nagyobb ajándékot. Nyilván ő.

A szobánk amúgy a második emeleten van, 37 lépcsőfok vezet fel, ami az első egy-két napban maga volt a Himalája, de mára már különösebb szuszogás nélkül fel tudok menni. A gyerekszoba is itt van, úgyhogy ők is edzésben vannak. Leia úgy szalad fel, mintha csak a nappalin futna keresztül. Kettejük közül ő az erősebb, akaratban és fizikailag is. Hiába na, nő. De milyen nő! Mostanra már fontos neki a nyaklánc és karkötő, meg a hajában a mindenféle csattok. A haja egyébként még nagyon vékonyszálú és kócos kis loboncként repdes az arca körül, ha nincs összefogva. Ez biztosan változni fog, mert az enyém is ilyen volt.

Miután az aprónépet leadtuk az oviban, első utunk a Botanic Gardenbe vezetett. A gyerek találkozott valakivel, addig mi szabadon kószálhattunk. Igazából már többször voltunk itt, de megunhatatlan, egészen elképesztően gyönyörű és most valahogy még több mindent mutatott meg magából, mint tavaly. Megváltottuk a jegyünket az Orchidea kertbe is, 60 év felett már Seniornak számítasz, úgyhogy én is kedvezményesen mehettem be. Egyébként a helyieknek még kedveznek, de ez rendben is van így, gyerekek pedig 12 év alatt ingyenesen látogathatják, úgyhogy nyilván nem véletlenül sétáltak sokan babakocsival. Amúgy valami nyugdíjas találkozó is lehetett, mert egész csoportok jöttek-mentek, miközben az indiai munkások lankadatlanul rendezték a sétányok melletti növényzetet. Magába a botanikus kertbe ingyenes a belépés, sokan kutyát sétáltatnak (innen üzenném Sopronnak!), mások babakocsit tologatnak, egyesek futnak, mások pedig egyszerűen csak csodálják a növényeket. Van mit. Az idén a vadvilág is megmutatta magát. A tóban úszkáló hatalmas gyíkot már máskor is láttam, pont ilyenek voltak a dínók is, de a vidracsalád játékos hancúrozása a vízben üdítő látványosság volt. Kisebb gyíkok pedig itt-ott keresztezték az utunkat. Kicsit el is késtünk a gyerekkel való találkozásról, de nem tette szóvá, olyan lelkesen meséltünk az élményeinkről. 

lefőve, mint a kávé ... 

Jurassic World

Innen kocsival kimentünk Sentosára. Ez tulajdonképpen Szingapúr strandja a déli részen, itt van a városállam legdélebbi pontja is. Most arra a partszakaszra mentünk, ahol annak idején - jesszus, már hét éve! - a barátokkal szervezett esküvői fogadásukat tartották. A FOC nevű bár igazából spanyol ételekre szaosodott, hát, hagytuk meglepni magunkat. És nem kellett csalódnunk. Nem tudom, miért lepett meg, hogy milyen finomak a spanyol sajtok, de a sajttálnál én majdnem le is ragadtam. Utána következett még pár apróság, többek között apró zöld sült fűszeres paprikák. Hát, az valami mennyei volt! A többinek a nevét nem tudom, de ha már készítettél reszelt sajtból sült sajtgolyót, kb. olyasminek képzeld el, de a belsejében az egyiknek gombakrém volt, a másiknak marhahús, a harmadiknak sonkakrém. Egyik jobb volt, mint a másik. Végül megérkezett a tintahalas fekete paella. Na, hát látványnak nem valami felemelő, ha otthon erre érnék a konyhába, serpenyőstől kidobnám a tálat, kb. úgy fest, mintha szénné égett volna benne valami, pedig nem, csak a tintahal tintája festette feketére a rizst. És az íze tagadhatatlanul finom volt. Egy üveg rozét szürcsöltünk el hárman, miközben többször csobbantunk az asztalunk előtti medencében. Még olyankor is, amikor esett egy kicsit az eső. Azt hiszem, most fordult velem elő először, hogy a vízből kijőve fáztam és amikor visszacsusszantam, melegnek éreztem az előbb még frissítő vizet. De minden kényeztetésnek vége egyszer, hazaautóztunk.

itt éppen bújkált a nap, aztán kisütött, aztán esett, megint kisütött; more hazaindultunk megint bújkált

Gyereknek megérkezett a szülinapi ajándéka, a csilivili kávégéphez egy daráló, ami hűen az alapgéphez csak felsőfokú műszaki ismeretekkel (és youtubeos videóval) használható. Eddig is volt darálója, de ez nyilván kellett, mint egy falat kenyér. Ő legalábbis boldog volt vele, és ennyi nekem kb. elég is, hogy átérezzem a kütyü létjogosultságát. Nagypapa és apa elmentek a gyerkőcökért, én itt írogatok és lelkileg felkészülök az estére, amikor Sharonnal egy japán étterembe megyünk. Huh, egy napra ennyi kulináris élmény! Utána itthon lesz még egy kis tortázás, pezsgőzés, aztán holnaptól a nap Királya újra "csak" családfő lesz. Akit ma reggel még a gyerekei is megleptek (nyilván anya hathatós segítségével) egy kb. három kilós könyvvel, ami régi kedvencéről, a teniszfenomén Roger Federer életéről szól rengeteg képpel, amik nagy része talán soha nem is volt publikus a különböző magazinokban. 

Na, a japán vacsorából végül hong kongi lett, mert erre a helyre be lehetett vinni a gyerekeket is. És finom volt. Pekingi kacsa és valami elképesztően puha, omlós sertéshús, rizshegyek és a kedvenc zöldségem, aminek a nevét csak Sharon tudja. A zöld amúgy ízetlen lehet, de mindig nagyon finom szószban van, amitől rögtön kapósabb. És csodák csodája, olyan ügyesen szedegettem a pálcikákkal az ételt, hogy nem maradtam éhes. Igaz, a rizshez ezt a kínai kanálkát használtam, amivel elvileg csak a levest eszik. Az étterem a Takasimaya üzletházban található, meg nem mondom, hogy az A vagy a B toronyban, amúgy is el lehet tévedni benne, akkora. Az Armani cég hagyományosan egy négy emelet magas karácsonyfával várja odabent az ünnepeket, de az idén még a főbejárat előtt is kialakítottak egy karácsonyi játszóteret, ott természetesen legalább egy órát eltöltöttünk, míg a drága zsetonok el nem fogytak a különböző karusszelekre meg ugráló várra a gyerekek nagy örömére. Hazaérve még ettünk a szülinapi csokitortából, aztán csodálkoztunk, hogy a csokitól felpörgött kölyköket alig bírták a szüleik lenyomni. A pezsgőzés viszont elmaradt, de jó szokás szerint most napokig úgyis ünnepelni fogunk, előbb-utóbb durran a palack is.