A Bridgerton családról ... is

Ahogy megjelent Magyarországon Julia Quinn regényfolyama, a Bridgerton család, nálam hamarosan össze is gyűltek a polcon. Mind a nyolc gyerek kapott egy önálló kötetet, aztán kis késéssel a kilencedik is megjelent, amiben az írónő a rajongók kedvéért amolyan kvázi befejezést írt az összes történethez. Akkor még nem sejtettem (nem is olvastam róla sehol), hogy megfilmesítik. Amikor kijött az első filmről a hír, örültem, mert imádom ezt a korszakát Angliának és úgy általánosságban a kosztümös romantikus regényeket.

Aztán a hírt követte maga a film az első meglepetéssel… A karakterek jelentős részét színesbőrű színészek játszották. Értettem a koncepciót, Sarolta királyné esetében még volt is némi történelmi alapja a dolognak, amúgy persze teljesen elképzelhetetlen az egész. De Hastings hercege elég sármos, Lady Danbury pedig elég karakteres figura volt, így nem nagyon foglalkoztam a dologgal. Elvégre egy normális világban semmi jelentősége nem lenne a bőrszínnek, emberekről szól, a sorozat pedig nem történelmi dokumentumfilm. A második részben már húztam a számat, mert a könyvhöz képest a jóképű családfő már-már idiótának tűnt, mire elég gyermeteg huzavona után megtalálta élete igazi párját egy indiai testvérpárban olyan kínos édelgések után, hogy már-már anyám inzulinja után nyúltam.

A történetfolyam egyik állandó főszereplője, Lady Whistledown (és ez itt már rég nem a spoiler helye) Penelope, aki a könyv szerint is formás, értsd, nem egy piszkafa. Na, ezt sikerült eléggé túlzásba vinni, de értem, ideje véget vetni a testszégyenítésnek, mindenkit fogadjunk el olyannak, amilyen. Csak valamiért elég nehézkes volt magam elé képzelnem, ahogy a délceg és egyre inkább kigyúrt Colin egyik napról a másikra ráébred, hogy képtelen tovább úgy élni, hogy nem bújik ágyba gyerekkori barátjával, a társaságban igencsak nehézkesen mozgó Penelopéval.

A harmadik rész volt Penelope és Colin könyve, amelyben gyorsan egy negyedik gyereket is férjhez adtak, csak úgy mellesleg, Francesca ment hozzá Stirling grófhoz. A könyvből tudni, hogy a gróf meghal, Francesca elvetél, s a gyász leteltével rádöbben, hogy a gróf unokatestvére (az új gróf), aki addig jó barátja volt, s mellesleg nagy nőcsábász, élete nagy szerelme. Na, itt csavartak nagyot a forgatókönyvön, mert a filmben az unokatestvér … nő. Én mindent megértek, és vallom, hogy mindenkinek magánügye a szerelmi élete, bármit el tudok fogadni, ami az illetőnek és partnerének jó, de az kifejezetten kezd zavarni a mostani filmekben, hogy az azonos neműek szerelmét ennyire előtérbe helyezik (volt már így is a sorozatban), mintha az hétköznapibb lenne, mint a könyvben megfogalmazott szerelem. Ezek a könyvek különösebb beavatkozás nélkül is megállnák a helyüket a filmvásznon, de azt is értem, hogy másfél órás film helyett nyolc részt forgatni talán jövedelmezőbb (bár, nyilván sokkal többe is kerül), de miért kell ennyire megváltoztatni az eredeti történetet? Ilyen kapcsolatról akarnak filmet? Akkor készítsenek egy ilyet, de ne írjanak át egy eredendően másikat. Mert ez a rajongók becsapása és valahol egyszerű ötlet­lopás. UFF!

ps. Már bele sem merek gondolni, miket találnak ki Eloise, Benedict, Gregory és Hyacinth társkereső kalandjairól.

Kinek mi...

 Kinek mi a teher, az ingerküszöb, pestiesen szólva mi veri ki a biztosítékot? Nem vagyunk egyformák és szerintem adott helyzeteket sem ugyanúgy élünk meg ma, mint tavaly vagy jövőre. Van egy nagyon kedves ismeretlen ismerősöm, kutyás persze, akinek az élete úgyszólván nyitott könyv volt az emúlt években. Tudom, hogy milyen örömök érték, milyen fájdalmakat élt meg, kiket vesztett el. Az elmúlt éve egyenesen padlóra vinne bárkit, akiben lélek lakozik. 

Először is elvesztette a párját, ami váratlan tragédia volt. Most sokan legyintenek majd, de mi kutyások tudjuk, hogy a legnagyobb veszteségek közepette is micsoda támasz tud lenni egy odaadó kutyaszív. A tragédiák sora azonban nem ért véget, hamarosan a Gazdit követte a kis négylábú is, akivel a korábbi években annyi nehézségen mentek keresztül, ami igazán megérdemelt volna némi haladékot. Nem kapott és ezzel teljesse tette az összeomlást. Nem is csoda, hogy hamarosan Gazdika is kézhez kapta a leggyomorszorítóbb leletet, amit a ma embere kaphat. Mint mondják, a mentális egészség kihat a fizikaira is. Nyilván így van, mert ennyi veszteséget, ráadásul ilyen rövid idő alatt, feldolgozni képtelenség. Jött hát a baj, amit Gazdika egészséges életösztönnel fogadott. Sokan már itt elvéreztek volna, hiszen ennyi csapás súlya alatt a legegyszerűbb megoldásnak tűnik, ha feladjuk. De ő nem, ő harcol. Magáért és kicsit azokért is, akik már odaát várják. És persze azokért is, akik itt, ebben a földi létben szorítanak érte. Nincs könnyű dolga, hiszen aki ma a magyar egészségügy segítségére szorul, képtelenebbnél képtelenebb helyzetekben találhatja magát, sokszor érzi, hogy a rendszer cserbenhagyja, ha másért nem, hát a kora miatt. Nem példátlan, hiszen ott a legjobb barátnőm édesapja, aki már egy éve elmehetett volna békében, fájdalmak nélkül, de nem, éppen csak annyit tehetnek, tesznek érte, hogy életben tartják, minden másra ott a mastercard, ahogy mondani szokás, tehát minden más legyen a családja gondja, ha meg tudják oldani, ha nem. Embertelen kínokat átélve telnek a napjai, ami nemcsak őt, de a környezetét is megviseli. A megkönnyebbülés pedig csak a bizonytalan távoli jövőben kecsegtető opció. Ez az egész - sok méltánytalan - helyzet sokunkat megrengetett. Ideje szembenéznünk azzal, hogy még mi minden várhat ránk is. Mindezt úgy, hogy legalább a Mában megtaláljuk a kapaszkodókat, a pillanatokat, amikből perceket építhetünk, órákat, akár napokat is. A saját túlélésünkhöz. 

Ilyen sorsok mellett pedig megrázza magát az ember és huszonötödszörre is megismétli a ma már elhangzott mondatokat. Lehet, hogy lélekölő és mentálisan amortizáló egy kissé már demens ember mellett élni, megküzdeni süketséggel, vaksággal, de még mindig "szívderítőbb", mint a szenvedéssel szembenézni vagy egy szeretted szenvedését látni. Persze, ki az, aki eldönthetné, mi fájóbb, a fizikai vagy lelki szenvedés? A félelem az elmúlástól vagy a csendes belenyugvás, netán maga a vágy. Persze, vannak megoldási terveink a saját időnkre, de ki tudja, az aktuális állapotunkban hajlandóak vagyunk-e élni ezekkel. Tudom, hogy nem kellene még ezekkel a gondolatokkal kelnem, feküdnöm, de a körülöttem lévők életéhez való asszisztálásom mégis folyamatosan ebbe az irányba terel. Nem jó, tudom. Közelebb hozza azt, amit elkerülni igyekszem, pont azzal, hogy folyton ez foglalkoztat. De mint már annyiszor elmondtam, nem vagyunk egyformák, különböznek a képleteink is. Az enyém egyelőre elég sokismeretlenes, még csak teóriákat gyártok, hogy ha eljön az idő, ne ijedtemben döntsek, mert terv kell... legyen szó a máról, a holnapról, a jövő ilyenkorról. Mert ahogy a Gringo Sztár énekli: "Kell egy terv!"

"Szia! Ráérsz? Én is. Köszi.
Fokozódik a helyzet, a nemzetközi.
Hát legyen egy terv - mert terv az kell -,
Amiben eleve ott az elv, hogy - ha kell - dobjuk el!

Legyen úgy, hogy mindig jó legyen!
Enter, ha vidít! Ha nem, hát delete!
Sorolom a tutikat, és azzal nyitok,
A számaim arabok, a betűim latinok,..."

Csendes reggeli gondolatok

 Nem tudom, hogy a korom, az utóbbi idők sűrű hétköznapjai vagy alaptermészetem vágyják a nyugalmat, de egyre erősebben érzem azt a bizonyos "fél karomat odaadnám egy kis csöndért" érzést. A minap anyám azt mondja, fárasztó velünk élni, mert olyan zaklatott életet élünk. 

87 éves, amíg az apu élt, náluk a legnagyobb izgalmat az jelentette, ha az apu elkóborolt a piacra is, nemcsak a három kifliért ment le a boltba. Oké, ma már én is tudom, volt ezen mit izgulni. Amúgy otthon üldögéltek, nézték a tv-t, nyomták a mindennapos nyugdíjas rutint. A gyógyszerbevétel, a sorozat és a "mit együnk ma" bűvös háromszögében éltek. El sem tudom képzelni, hogyan lehetett társ mellett, pontosabban társsal is ilyen vegetálás szintű életet élni. Soha egy kirándulás, soha egy séta a belvárosban, a Dunaparton. Ahogy az unokák kirepültek, még ők sem színesítették a hétköznapokat vagy a hétvégéket. Aztán az anyu egyedül maradt, s eljött a pillanat, amikor világossá vált, nem élhet többé már magában. Azóta velünk van és ezernyi indoka van rá, hogy ne mozduljon, csak az ágy, az asztal és a fotel háromszögére koncentráljon. Ehhez képest valóban zaklatott élet lehet, ha délelőttönként elmegyek otthonról. A veje még dolgozik és urambocsá, még a család kutyája is eljár napközibe szerdánként. Micsoda kiszámíthatatlan, zaklatott élet! Amúgy vele töltünk minden órát, még ha ezek az órák már nem is olyan tartalmasak, mint akár csak öt évvel ezelőtt. Nem kímélte az élet, az öregségtől nemcsak a hosszú kort, de sok problémát is kapott, amikkel nem könnyű együtt élnie sem neki, sem a környezetének.

Persze, tudom, hogy számára már az is felkavaró, ha a hét egy részét otthon, a másikat a nyaralóban "kell" töltenie. Velünk, de úgy érzem, neki egyáltalán nem öröm az az együttélés, amiben bő egy éve részünk van. Nyilván sejti, hogy nekünk sem mindig, ettől aztán még inkább összezavarodnak fejében a dolgok és szinte gyermeki akaratossággal ismételgeti: Haza akarok menni! Nem érti, vagy inkább nem érdekli, hogy ez neki már nem járható út. Érzéketlen hülye lennék, ha nem érteném a vágyódását a régi megszokott otthona után, ahol hatvan évet élt le az emberrel, aki élete társa volt. És ugyanilyen érzéketlen hülye lennék, ha engedném, hogy hazamenve beváltsa a reményét: Lefeküdnék és meghalnék. Rossz ezt hallgatni. Miközben tudom, hogy számára ez valamiféle megváltás lenne. Menni a szeretett ember után, akivel az emlékeiben jókat beszélgetett, akinek a kedvét kereste, aki naponta hozta neki a kávét, pedig nem is szerette, de érte itta hatvan éven át. Láthatóan én, mi nem tudjuk az űrt betölteni. A legnagyobb igazságtalanságnak tartja az elmúlt öt évet, amit már nélküle kellett leélnie. Nem így tervezte és talán minket is okol, amiért nem hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát. Elfelejtené bevenni a gyógyszereit, elfelejtene enni és inni, egyáltalán, tényleg csak feküdne és várná az elmúlást? Ez csak számunkra elfogadhatatlan, szerinte ennek így lenne már értelme. 

Na, már megint leragadtam ennél a szomorú és elég lélekölő témánál, ami nem is csoda, hiszen a mindennapjaim része. És ez bizony nyomot hagy bennem, rajtam is. Éppen ezért van óriási jelentősége egy olyan reggelnek, mint például a mai is. Amikor a kutya ugyan már fél hatkor kivezényel az ágyból, de olyan lelkesen indul a reggeli úszásra, hogy ki tudna ellenállni neki. Így aztán ballagunk a kihalt utcácskában a part felé, az üres strandon minden tilalom ellenére becsobbanunk a vízbe és labdázunk, úszunk együtt. Most ugyan nincs idő üldögélni a parton, bambulni a mozdulatlan víztükröt, a távolban a párából felsejlő tihanyi apátságot vagy egyszerűen csak a túlpart dimbes-dombos vonulatát. Most a labdát kell dobni kint a parton is, hajolgatni érte, mert a kis gézengúz még véletlenül se adná a kezembe. Most csak ő van, az ő öröme, de azért ez valahol mégis az enyém is. Hazatérve a kávés bögrémmel a kezemben üldögélek a teraszon, amit még nem forrósít fel a nap, a napernyők még összecsukva engedik a lanyha szellőt végigfutni a telek bokrok szegélyezte katlanában, a napelemes lampionok részegen imbolyognak a korai nap sugaraiban, a reggelijén túllevő eb elégedetten szundikál mellettem a pad párnáján. Hallgatjuk a kert neszeit, a madárdalt, mosolyogva nézem az apró madarak röptét, ahogy a szederfa termését lopkodják a lombok közt megbújó fészkeikbe, egyensúlyozó billegésüket a kis drótháló kerítésen, amit Jamie miatt kellett felhúzni, hogy kissé eltúlzott területvédő ösztönét kordában tartsuk a telekszomszédok érdekében. Jelképes kis "kerítés", mégis figyelmeztet kutyát és embert egyaránt. Határt szab, aminek ezek a korai órák a feloldói. Figyelem a levendulán szorgoskodó méhet, s most még az éjjel oly vehemensen támadó szúnyogok sem háborgatnak. Még nincsenek járókelők, akiket kötelező megugatni, főleg, ha sportársakkal ballagnak végig a hosszú kerítés előtt. A közelgő fesztivál építői sem indultak még neki kamionjaikkal, még nem értek ide a fiatalok ezrei, akik majd pont ezeket az órákat fogják összetörni hangoskodásukkal. Nyugalom van, csend, még a szomszéd is most fordul a másik oldalára (remélem!). Mint ahogy a család is fent az emeleten. Ritka és rövid pillanatok, éppen ezért oly értékesek!

Kis szívem...

 Időtálló házasságokban mondanak ilyet a férjek életük párjának, de nálunk persze ez is "tárgyiasult". Valamikor régen, pontosan 32 évvel ezelőtt, az Óperenciás tengeren túl megszületett egy fémből, szövetből, műanyagból, gumiból összerakott test, aminek erős, de lusta motor adta a lelkét... meg még valami apróság. 

Amikor megérkezett, itthon sem voltunk, az édesapám ment el átvenni. Ő barátkozott meg elsőként a hazai autókínálatban akkor még szokatlan mérettel és műszaki megoldásokkal. Szépen betette a garázsba és amikor két héttel később mi is hazaérkeztünk, hevesen dobogó szívvel ültünk bele, hogy majd huszonnégy órás utazás után azonnal folytassuk is az utunkat a gyerekekhez. Szokatlan volt, de máris szerethető. 

Máig sem tudom, ki ragasztotta az apró piros szivecskét a visszapillantó tükörre, de az a mai napig ott piroslik. Talán ott, a tengerentúlon, a gyártósoron kedveskedett neki és nekünk valaki. Talán a szállításnál, hiszen messzire utazott, kellett neki a biztatás, hogy majd jó sora lesz, szeretni fogják. Talán az átadáskor, hiszen olyan kis csinos volt, de mint minden csinos nőnek, neki is kijárt egy kis cicoma. (Merthogy nőnek gondoltam, a neve is az volt: Kis Piros.) A szív mára kicsit már kifakult, de túlélt 32 közös évet. Még kimondani is sok. Ráadásul egy "nőnek" ugyebár nem is illik firtatni a korát, de azt hiszem, nemcsak én, de talán ő is büszke rá. Látta, hogyan nőnek fel benne a gyerekeink, hazavitte a kölyökkutyáinkat, hurcolászott minket közelebbi és távolabbi utakra, húzta a lakókocsit, néha vontatott bajba jutottakat is és elcipelt sok mindent, amihez másoknak kisteherautót kellett volna rendelni. Hűséges volt és az ma is. Igazi családi autó. 

Nem tudok róla múlt időben írni, hiába áll mellette az utódja: Kis Púpos. Már a névből is sejthető, hogy melyikük a kedvenc, nem tehetek róla. Remélem, az új piros nem sértődik meg, hiszen életem felében a társam volt ez a négykerekű. Mondhatnám, hogy jóban-rosszban, de az az igazság, hogy szinte csak jóban. Mert ő ilyen. Hosszú utakra tervezték, kitartásra, nem holmi hirtelenkedésre. Talán éppen ezért szeretjük még ma is. Mert ma már ilyenek vagyunk mi magunk is. És az a kis piros szív a visszapillantó tükrön ismeri és őrzi az emlékeinket, a kis titkainkat, vigyáz ránk. Remélem, még sokáig.

A "gyerek"

 Aki ismer tudja, hogy nálunk a szőrös családtag egyértelműen amolyan gyerekpótlék is. Mert hát kutya is, a saját jogán és természetesen ezzel mi is tisztában vagyunk, nem gurult el teljesen a gyógyszer, vannak korlátai is. Mint ahogy egy gyereknek is állítunk korlátokat a saját és a környezete érdekében is. De tagadhatatlan, hogy ahogy a fiúk kirepültek, jó volt (életmentő volt), hogy maradt velünk olyan családtag, aki megrekedt egy három-négyéves gyerek szintjén, van saját akarata, de azért hajlandó némi szófogadásra is, akiért aggódni lehet és aki a puszta jelenlétével megkönnyíti a hétköznapi taposómalom megélését. Nem mellesleg pedig egy vagyonba kerül, úgyhogy teljes mértékben kimeríti a "gyerek" fogalmát. 😜 A kisebbik fiam nemrégiben még szememre is vetette, hogy már elszaladtak az évek és én "biztosan" megfeledkeztem róla, milyen kemény meló a gyereknevelés. Hát ja, drága fiam... negyvenegy évvel ezelőtt belecsöppentem ebbe a világba és tulajdonképpen azóta se keveredtem ki belőle napi szinten, ráadásul van egy rossz hírem, én már/még arra is emlékszem, milyen egy kamasszal és Te bizony még jócskán előtte vagy annak az időszaknak. De keveredjünk is vissza a szőrös gyerekhez.

Ahogy a kétlábúak között, úgy a négylábúaknál is vannak könnyebb és nehezebb esetek, nekünk itt is, ott is, kijutott ebből is, abból is. Mostanra már csak Jamie, a most ötéves szálkás fiúcska gazdagítja az életünket. Gazdagítja, igen, még akkor is, ha a hajfestéken átütő őszülés összes hajszálát nagyrészt neki köszönhetem. Tacskó és ezzel szinte meg is indokoltam minden korábbi szavamat. Igazából jó húsz évvel ezelőtt erősen fogadkoztam, hogy "tacskót soha többé", de hát itt is igaz lett a mondás: soha ne mondd, hogy soha. A legnagyobb szerencsénk, hogy amíg cseperedett, mellette volt Colin a maga hihetetlen nyugalmával, simulékonyságával és szófogadásával. Nagyrészt neki köszönhető, hogy Jamie mára olyan karakter lett, amilyen. Szerintem apró bakiktól eltekintve a tökéletes kutya. 

Na, hát ennek a tökéletes kutyának azért megvannak a maga követelményei. Például a nyaralóban is ugyanaz az időbeosztás, mint otthon, tehát a reggeli indulás legkésőbb hatkor, legyen hétvége, ünnepnap, napfelkelte vagy akár szakadó eső. De ha lehet, inkább fél hatkor. Szerencsére ezekben a nagyon meleg napokban sikerült lebeszélni a déli vagy délutáni sétákról, igaz, este hatkor már nincs pardon, menni kell. Aztán ha nyolckor még hajlandóak vagyunk engedni a könyörgő szemeknek, akkor még egyszer. Ha labdázni óhajt, akkor dobjunk el kapát-kaszát. Cserébe viszont este fél kilenckor pizsamaosztás van és reggelig egy gyerek ártatlanságával horpaszt a szentem. Nem, nem a saját ágyában, bár van több is, természetesen a családi vacokban. 

De az ilyen reggelek, mint például a mai is, sok mindenért kárpótol. Ott a tó a maga gyönyörűségével, a napkelte, a fiókáit dühösen védelmező hattyú, aki olyan elégedett volt, hogy kizavart minket a vízből, hogy azzal már nem is foglalkozott, hogy egy lépcsővel odébb már újra a vízben voltunk. A víz sima, mint a tükör és meleg, a kutya boldog lelkesedéssel ugrik hasasokat a stégről, mi nem veszekszünk a hétköznapi problémákon, most nem akarunk megoldani semmit, egyszerűen csak élvezzük a látványt, a csobbanásokat és a prüszkölve úszkáló kislegényt. Most mindenki boldog. Valószínűleg azért, mert "gyerek" van a háznál. 😀

Közmondások arany igazsága

 Ki ne ismerné a "rossz szomszédság, török átok" szólást, miszerint nagy csapás a rossz szomszéd, avagy megkeseríti az ember életét, ha a szomszédja az ellensége. Nos, nem kell, hogy az ellensége legyen a szó szoros értelmében. Van, aki egyszerűen csak nem való emberi közösségbe, annyira öntörvényű, oly gyakran veszíti el a kontrollt önmaga felett. 

Amúgy rendkívüli üzleti vénával rendelkező apósom annak idején éppen ingatlan ügyben követte el élete hibáját. Mentségére legyen szólva, hogy a pillanatnyi helyzetben a döntés, ha nem is jónak, de ésszerűnek tűnt. Adott volt egy balatoni telek, amit a sógorával együtt akartak megvenni. De... megkívánt egy autót, a pénz nem futotta erre is, arra is, a sógor is húzta a száját, így aztán kiokoskodták, hogy ne iker-telek legyen, hanem egyenesen hármas iker. A sógor majd hozza a barátját, ismeri, rendes ember, van két lánya is. Neki is van két gyereke, apósnak is ott a fia. "Gyerekzsivalytól" lesz hangos a nyaraló. A kép idilli volt, amíg ki nem derült, hogy anyós pedagógusként tényleg sok időt tölt majd ott, a többiek viszont a messzi távolból ritkábban, sőt, egyre ritkábban rugaszkodtak neki az utazásnak. De egy telekkel dolog van, akkor is, ha a kertkaput ki se nyitják. Így történt, hogy a munka szép lassan egy valaki nyakába szakadt. A többieknek ez megfelelt, miért ne felelt volna meg, hiszen a nyaraló körüli telek szép rendben várta, hogy ők nyaranta egy-két hétre leruccanjanak, a fiatal fiúnak meg biztos nem árt meg a fű, a bokrok, fák nyírása, a korlát javítása, a szerszámok rendben tartása, szükség esetén a kapu zárjának szerelése és leginkább a telek előtti hosszú közterület rendben tartása. De teltek az évek, a fiatal fiú felett is elszálltak és bár szívesen dolgozott, de azért rosszul esett neki, hogy senki soha nem mondott egy jó szót sem érte. Később kiderült, hogy a többiek nem is nagyon ragaszkodnak a házrészhez, miért is tennék, hiszen az évi egy-két itt eltöltött hét sem nagyon jelentett nekik semmit. Elsőnek éppen a sógorék adtak túl rajta. 

A fiatal srác, aki állandóra, egész évben ott lakásra beköltözött, már a megismerkedés pillanatában is nyilvánvalóvá tette, hogy nem életcélja, hogy kivegye a részét az ingatlannal járó munkákból. Igazából a szülei azért vették meg neki, hogy ne otthon, a saját kellemes - és amúgy hatalmas - nyaralójukban rontsa a levegőt és hordja oda kétes kinézetű barátait. Hogy ivott, hogy szerekkel élt, hogy a rendőrség névről ismerte őt és barátait, elég hamar kiderült. Rendszeresek voltak a részeg ordibálások, a kapu rendre tárva-nyitva, úgy jöttek idegen figurák, mintha otthon lettek volna. A két másik tulajdonos pedig csak nyelt. Leginkább mi, hiszen a harmadik tulajdonos továbbra sem jött gyakrabban. Néhány botrányos hétvége után pedig még annyit sem. Elkeseredetten tűrtünk, mert tisztában voltunk vele, hogy az időközben egyedül maradt mama nem sok hatással bír elszabadult hajóágyúként dorbézoló fiacskája felett. Egyetlen reményünk maradt, hogy ezzel az életvitellel néhány év alatt kicsinálja saját magát, de az idő sajnos alaposan rácáfolt, mert mostanra, huszonnégy év elteltével sokkal inkább minket csinál ki. 

Mostanra a harmadik szomszéd két éve eredménytelenül próbál szabadulni az ingatlanrészétől, mi pedig görcsbe rándult gyomorral érkezünk minden alkalommal, remélve, hogy talán egy botránytól mentes hétvégét, netán hosszabb időt tölthetünk el. Nem részletezem, de kínkeservvel igyekszünk kihozni a legjobbat ebből az áldatlan állapotból. Így is legtöbbször marad a kínos szégyenkezés a vendégek előtt. Az alpári viselkedés, a trágárság kimeríthetetlen tárháza, a hangoskodás, a kapucsapkodás, az idegen figurák újabb és újabb csapatai.

A másik oldalon Bécsben élő hölgy örökölte meg a régi Kádár-kockát, amiben a nagynénje élt. Rendbe hozatta, ami egyúttal azt is jelentette, hogy mire tavasszal lejöttünk, új kerítés fogadott azon az oldalon és látványosan jó fél méterrel, talán egy méterrel is idébb helyezve, mint ahogy eredetileg volt. Hogy árulkodó módon régen a mi telkünkön álló fa most nála mered az ég felé, nem nagyon zavarta. Gyorsan végig is ültette tuja-sorral a majd harminc méternyi kerítést, hogy esélyünk se legyen reklamálni. Nyilván a homlokunkra van tetoválva, hogy velünk mindenki kiszúrhat, akiben a gondolat megfogan, nem reklamáltunk. Akkoriban még nem fotózgattunk minden felettünk elszálló bárányfelhőt, a régi kerítésről sem találtunk érdemi fotót, így aztán csak telt az idő, és mostanra - gondolom - már a szokásjog alapján is övé az ily módon elfoglalt terület. A hölgy amúgy igen kellemetlen személyiség, aki még azzal sem tud jó pontot szerezni, hogy kutyája van. Egy jól képzett németjuhász, aki nem egy ilyen perszónát érdemelt volna. Gazdája évről évre egyre rosszabb állapotban van, a mozgása erősen korlátozott, de a kutyával ordibálni (a stílust itt most nem is minősíteném, de jó szava ritkán van ahhoz a szerencsétlen állathoz) mindig képes. Természetesen a lehető legordenárébb módon. A kutyáink és az ő kutyája mindig is barátságban voltak, főleg a tacskók. De ha játszani merészeltek a kerítés két oldalán, alaposan megkapta szegény magáét, nem mellesleg pedig mi is. (meg a jó édesanyánk is). Most egy nyolc hónap körüli újabb kutya került mellé, nyilván rengeteg pénzért, jól kiképezve, de hát kölyök még az istenadta. Amióta megérkezett, ma éjjel élte át az első komolyabb vihart, égzengést, villámlást és hát, na... nem tacskó, félt szegénykém. Éjjel fél háromkor a gazdája be nem vitte volna, inkább ordított vele egy sort, hátha az megnyugtatja szegény állatot. Komolyan nem értem, minek kellett neki ez a gyönyörű állat, mert megmozgatni képtelen, nevelni így nem is lehet, ahogy ő teszi. Ha a házba be sem engedi, akkor meg aligha beszélhetünk társállatról.

Úgyhogy két tűz között a török átoktól szenvedve csak nézek tágra nyílt szemekkel mindazokra, akik mély sóhajtások mellett irigykednek rám, amiért van ez a nyaraló. Arról pedig most szó sem essék, micsoda pénzbefektetés egy ilyen ingatlan, ha ilyen a szomszédság. Hiába a jó hely, hiába a kényelem, az érték nemcsak ezekből tevődik össze. A nyugalom pedig még kevésbé. 

Megint egy ikonnal kevesebb

Így a hatvanon túl igazán elmondhatom, hogy színészgenerációkon nőttem fel. Mindig is szerettem moziba járni, tinédzserként például olyan elvetemült voltam - a hetvenes évekről beszélünk -, hogy filmklubba jártam a szüleimmel, ahol régi amerikai, francia vagy olasz filmeket volt alkalmam megnézni. Így fordulhatott elő, hogy nekem már Gregory Peck is maga volt a Férfi, holott még csak tizenöt éves lehettem. Aztán ott voltak a magyar származású szépfiúk, Tony Curtis és Paul Newmann. A nagy öregek, Fred Astaire, Gene Kelly, aztán Bogart és a monacói hercegnévé avanzsált Grace Kelly, Brando és Frank Sinatra. Az olaszoknál ott volt az isteni Gina, irigykedésem tárgya, akár Esmeraldát, akár Mrs. Campbellt játszotta; a nagybetűs Nő: Monica Vitti és partnerei között Ugo Tognazzi, Nino Manfredi A franciáknál Alain Delon, Belmondo, Fernandel, Funes, Jean Gabin és a szívtipró kalóz, Gerard Barray, a francia Marienne, a francia köztársaság allegórikus alakjának "arca" Brigitte Bardot és Catherine Deneuve, a csodás Fanny Ardant... a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Amennyi élmény kötődik hozzájuk,szinte szégyellem, hogy csak ezt a néhány nevet említettem meg.

Később jött egy újabb korosztály, nem is megyek már bele a részletekbe, mert akiről írni akarok, olyan figura más talán nincs is az amúgy bőséges felhozatalban. Fiatal pasiként kifejezetten csúnya férfinek tartottam, ahogy idősödött, egyre jobban tetszett. Ezzel egyébként sok más pályatársa kapcsán jártam ugyanígy, pl. Sean Connerynél is. Szóval, ... elment Donald Sutherland, akit hol idiótának tartottam a szerepei kapcsán, hol vérfagyasztóan gonosznak. Megőszülve, szakállt növesztve pedig sármos simlisnek. Nehéz lenne vele kapcsolatban felsorolni az öt kedvenc filmemet, de talán ezek: A piszkos tizenkettő, a MASH, a Kelly hősei, a Tű a szénakazalban és persze az Olasz meló. 

Ma szegényebbek lettünk egy igazi nagy tehetséggel, akit ritkán láttunk főszerepben, de minden alakításában ott volt az a Valami, ami miatt érdemes volt megnézni a filmet. Nélküle egészen biztosan nem lettek volna ilyen emlékezetesek. A kissé hosszúra nyúlt bevezetővel pedig csak oda akartam kilyukadni, hogy ilyen elődök után a következő korosztály egyik legnagyobb alakjának kellett ma búcsút mondanunk. Amikor belegondolok, hogy több van mögöttem, mint előttem, jól eső gondolat, hogy ilyen sok élményt gyűjthettem a mozivászonról is. Jó száz évnyi tehetség esszenciája bújik meg a szemhéjam mögött, ha vissza-visszagondolok valamelyik alkotásra. És ez kifejezetten szívmelengető gondolat. Ezúton köszönöm Donaldnak is, csak így per Donald, szerintem ő is örülne neki, hogy nem ájultan áradozom a művészi nagyságáról, egyszerűen csak fáj őt elveszítenem. 

Búcsúzóul egy idézet Kovács Gellért filmszerésztől a Faceről, mert neki azért sikerült tökéletesen megfogalmazni ezt a veszteséget: "Nagyon nem jó, hogy meghalt Donald Sutherland.

Ez egy örök illúzió: időről időre fölismerjük, hogy még mindig maradtak emberek, akikkel kapcsolatban meg vagyunk nyugodva, hogy ők vannak, ők egyfajta élő oszlopok, melyek összekötik a múltat és a jövőt. Ők nem halhatnak meg. Nincsen benne a pakliban, hogy meghalnak.

De aztán persze ők is meghalnak."

Lelkifurdancs

 Álmodni többnyire jó. A rémálmok persze más kategória, de szerencsére az ember inkább szép dolgokról álmodik, olyan emlékekről, amik talán kicsit fájdalmasak, de mégis örülünk nekik, hiszen életünk egy-egy boldogabb időszakát idézik fel, vagy olyan személyekkel "találkozunk", akikkel a való életben már nem sikerülhet. Tulajdonképpen a mostani álmom is ilyen lehetett volna. Hogy mégsem így volt, az egy máig a mélyben dolgozó lelkiismeret furdalás. Ettől aztán kifejezetten fájdalmas és sírós, még a valóságban is megríkató álomnak sikeredett. 

Colinnal álmodtam. Colinnal, akit januárban nemcsak elengedtem, de még hozzá is segítettem a - szerintem - megváltó álomhoz. Akik ismernek, végig kísérhették az elmúlt évünket, a néha bevallott, néha még magam előtt is szégyellt, megváltó álomért való imáimat. De Colin nem adta fel, újra és újra visszajött és nem tudtam eldönteni, hogy ez neki így jó vagy csak miattunk tart ki még akkor is, amikor már tényleg nem sok öröme telhetett ezekben a napokban, hetekben. Amikor elaltatták, egyszerre tört rám a megkönnyebbülés, hogy nem kell a kínlódásához tovább asszisztálni, másrészt a szégyen, amiért ezt így fogom fel, nem pedig egy pótolhatatlan veszteségként. Idővel persze elérkeztem ehhez a fázishoz is. Szabályosan fáj ereje teljében lévő goldeneket látnom, de még az öreg kutyák látványa is könnyeket és emlékeket csal a szemembe és szívembe. Ma éjjel pedig eljött hozzám. Január óta először és talán utoljára is. Emberveszteségeknél jártam már így, azért gondolom. 

Jamievel sétáltunk, de ő ebben az álomban szinte jelen sem volt, csak a tudat, hogy velem van. Elérkeztünk egy nagy füves kerthez, ahol több kutya is futkározott. Valahogy úgy éreztem a hellyel kapcsolatban, hogy ez az a hely, ahol öreg kutyánkat hagytuk, hogy utolsó napjait békében, nyugalomban, kényelemben élje (de tökéletesen abszurd, hogy nélkülünk). Amikor itt hagytuk, megegyeztünk, hogy nem látogathatjuk, most mégis valahogy itt kötöttünk ki, itt, ahol még kerítés sem védte a területet. A tulajdonos - fiatal férfi - meglátva minket, mondta is, hogy éppen most vitte be a házba, de ha szeretnénk kihozza. Persze, hogy szerettük volna. És ő hozta is, szó szerint, a karjaiban az én öreg, derűs kutyámat, akinek a szőre kicsit sáros volt, de ahogy lerakta a fűre és szólítottuk, a tekintete tisztán felcsillant és megindult felénk. Egyik mellső lábát nem nagyon tette le, amit furcsának tartottam, mivel éppen a hátsó lábaival, a garincével volt problémája, de ez a feltartott első láb igazából nem nagyon gátolta a mozgásban. Jött felénk határozottan, lelkesen, én pedig letérdelve vártam. Amikor átöleltem a nyakát, sírva fakadtam attól a boldogságtól, hogy együtt vagyunk és a hűséges szeretettől, amivel üdvözölt, hamarosan pedig tudatosult bennem, hogy a valóságban is sírok. Nem tudom, hogy ez az álom mit jelent. Egy álomfejtő nyilván belelátna dolgokat, a végső elengedést vagy hasonlókat, én csak azt érzem, hogy talán őt is, magunkat is megfosztottam még egy nehéz, de ugyanakkor szeretettel teli időszaktól. És ez most nagyon nehéz. 😢

Lábjegyzet

 Amióta az eszem tudom, gágogok. Igen, Judit vagyok és lúdtalpas 😊Idáig ez nem igazán okozott gondot, mentem, mint a gőzhenger, a barátaim sokszor figyelmeztettek az utóbbi években, hogy legyek rájuk tekintettel és ne "rohanjak", én meg szinte nem is értettem, miről beszélnek, hiszen én csak raktam egyik lábam a másik után, nem éreztem, hogy gyors lennék. Nyilván őket éreztem lassúnak. Nos, mostanra megérkezett a pofon. Kb. tíz évvel ezelőtt kezdtem érezni, hogy hol itt fáj, hol ott, ahogy mondani szokás, abba a korba léptem, amikor az a jó, ha reggelente mindig más fáj, mert ebből is tudom, hogy még élek. Mivel kutyás vagyok, nekem mindig is fontos volt (talán enélkül is), hogy menni tudjak. Aztán kezdtek a rések a pajzson egyre szélesebbek lenni. Hol sántikáltam, hol megálltam, hogy mély levegőt vegyek és egyúttal erőt magamon, hogy az utamat folytatni tudjam. Első körben kiderült egy baráti gerincsérv, ami komoly mozgásszervi panaszokkal társult. A férjem bevállalta, hogy egy hetet a gerincgyógyászati központban kezeljenek. Igen, ő vállalta be, mert a két kutyával neki sokasodtak meg itthon a problémái, amíg én odabent "üdültem". Meg hát anyagilag is. Igazság szerint ez egy hasznos kitérő volt, mert amikor bementem, karból húztam fel magam a lépcsőn, a lábam emelése gondot jelentett, az ötödik napon meg könnyedén lépcsőztem le és fel a büféhez. 

Eltelt pár év különösebb fájdalmak nélkül, aztán a lábfejem kezdett fájdogálni. Akkor még viszonylag rövid időn belül kaptam időpontot az ortopédiára, ahol csináltak egy röntgent, javasolták, hogy fogyjak le és csináltassak egyedi talpbetétet, mert ha nem tudnám, lúdtalpas vagyok. Fogyni nem fogytam, ez már az a kor, ha fogyok, akkor ott baj van. Egyedi talpbetét sem lett, de azért a gyógyászati segédeszközöknél megleptem magam egy aranyárban mért talpbetéttel. Különösebb gyógyulás, javulás nem jött, úgyhogy most próbát tettem egy magánrendelésen. Itt nem készült röntgen, viszont az orvos a kezébe vette a tappancsom, átgyúrta, járkáltatott fel, s alá, végül kb. ugyanarra a következtetésre jutott, mint a kollégája: fogyás és talpbetét. Valamint talpmasszázs és torna; a lábujjak mögötti izomköteg lazítása. Görgessek teniszlabdát a talpam alatt vagy feszítsem fel a falra a lábfejem napjában akár többször is.

Nem használt, sőt, a dolog egyre rosszabbá vált, a bal lábamon már a bütyök is kezdett kialakulni, hiába vettem a csodaszernek hirdetett segédeszközöket, a jobb lábfejembe meg random szúrt bele a fájdalom. Nem ám himihumi fájás, hanem az a fajta, amikor mély levegőt véve küzdesz a rosszullét ellen. Ekkoriban történt, hogy egy volt osztálytársam lábában trombózist találtak annak ellenére, hogy ennek külső jelei nem voltak. Naná, hogy azonnal meg voltam győződve róla, nálam is baj van, úgyhogy újra az egészségügy felé vettem az irányt. El is jutottam két hónap alatt az ortopédiára, ahol megint készült egy röntgen, kaptam gyulladáscsökkentő gyógyszert és beutalót a fizikoterápiára. Amúgy meg fogyjak le és csináltassak egyedi talpbetétet.

A fizikoterápián túl vagyok, és az igazat megvallva, két héttel az utolsó kezelés után tényleg mintha csökkent volna a fájdalom, bár teljesen nem tűnt el. A talpbetét elkészült, le sem merem írni, mennyibe került. Főleg annak függvényében, hogy a segédeszköz boltban vett betét megszólalásig hasonlít rá heted-áron, pedig az sem volt olcsó. Kicsit olyan érzésem van, qvára át lettem verve. Telnek az évek, nem vagyok már bakfis, a helyzet hol jobb, hol rosszabb, ilyenkor már a frontok is bezavarnak. A talpbetéttel egész egyszerűen nem tudok már gyorsan menni, inkább úgy lépkedek, mintha tojásokon járkálnék. Küzdök, próbálkozom. Magam miatt, az unokáim miatt, akiknek nem mondhatom, hogy a mama nem tud lépést tartani veletek és igen, Jamie miatt is, akinek kijárnak a séták, kirándulások, mert nem plüsskutya, aki csak otthon, a párnán érzi jól magát. Sokkal jobb nyilván már nem lesz, már annak is örülnék, ha sokkal rosszabb nem lenne. És bocs lányok, ha annak idején nem értettem, miért nem tudtok lépést tartani velem, az idő figyelmeztetett, hogy ez a probléma engem is megtalálhat.

Kutyás ... kicsit másról...

 Tegnap belefutottam egy - amúgy elég bugyuta - sorozat olyan részébe, ahol sorra betegedtek meg kutyák (ez már önmagában odaültetett a képernyő elé, kutyaaa... ). Nem nyújtom hosszúra, de a lényege végül az volt, hogy egy kutyaiskolában jelent meg a fertőzés, ahol a tulajdonos még extra szolgáltatásként háztól házig szállította a házi kedvenceket és hát senkinek eszébe sem jutott, hogy a furgon belsejét, a szállításra használt boxokat rendszeresen fertőtlenítse, így terjedhetett el a kór. 

Erről aztán természetesen eszembe jutott, hogy jártunk mi is kutyaiskolába, mostanában egy kutyanapközi rendszeres vendégei vagyunk (jah, vendég... elég sokba kerül ez a vendégség), és az azért alapelvárás volt minden alkalommal, hogy a kutya egészségét, oltásait bizonyítandó, bemutassuk az egészségügyi kiskönyvét. Továbbá, ha bármi rendelleneset észlelünk odahaza, akkor nem visszük közösségbe, amíg meg nem gyógyul. Ez sokaknak oly magától értetődő, hogy kár is szót fecsérelni rá, de az a tapasztalatom a parkbeli futtató kapcsán, hogy egyeseknek viszont nem az. Sokszor gondoltam már rá, hogy egy ilyen iskolának, napközinek micsoda felelősséget kell vállalnia, hiszen senki nem szeretne úgy menni a kutyájáért, hogy utána kőkemény kórházi számlákba fusson bele, akár betegség, akár sérülés kapcsán. Az elveszésről most szó se essen, bár hallottam már ilyen rémtörténeteket is. 

Igazából csak abban bízhatok, hogy aki ennyi pénzt képes és tud áldozni a kutyája "biztonságos" elhelyezésére, amikor neki éppen nincs lehetősége ezt megoldani, az talán tényleg odafigyel a kedvencre és nem kockáztatja mások egészségét sem. Bár, (és itt bocs a gyerekes analógiáért, ami sokaknál kiveri a biztosítékot, pedig szerintem teljesen magától értetődő) az óvodában sem példa nélküli, hogy beteg gyereket visznek be a szülők, mert nem tudják/akarják megoldani, hogy valaki otthon maradjon vele. Miért lennének a kutyás gazdik különbek? Talán egyetlen visszatartó erő van, hogy míg a gyerekeket a TB "ingyen" ellátja, a kutyákra kötött biztosítás is csak szűkös keretek között támogat. Az is igaz, ha egy felelőtlen gazdi kerül a társaságba, akkor nem marad más, mint a remény, hogy időben és kellőképpen ellátják a kedvencünket, kerül, amibe kerül. 

Na, pacsi... ne nézzetek Tv-t, mert csak beindul a fantáziátok! 😎😕😭

Gyerek vs anya... az örök harc?

Utálom, amikor a Face ilyeneket dob fel. Mert erősen manipulatívnak érzem, ráadásul nem is kicsit a lelkiismeretre hat. Arra a lelkiismeretre, amely amúgy jóban van önmagával, reggelente, ha kicsit álmoskásan is, de tiszta szívvel néz farkasszemet a tükörben a gazdájával. Mert ha van lelkiismeretünk, akkor persze az ilyen cikkek nélkül is rettenetesen érezzük magunkat, amikor egy-egy nehezebb napon "elgurul a gyógyszerünk". Emelje fel a kezét, aki nem türelmetlen időnként a szüleivel, aki - igen, merjük kimondani -, néha tehernek érzi, ha a mindennapok mellett még a róluk való gondoskodás is rájuk hárul. Hiszen a magunk életével sem kis kihívás megküzdeni napról napra. Egy szebb világban az idős szülők magukról gondoskodnak, idős otthonba költöznek, meg úgy általában is sokkal jobb fizikai és mentális állapotban lennének, mint amit napról napra tapasztalunk a közvetlen környezetünkben. Egymás támaszai vagyunk. De mi van, ha valamelyik támasz megroppan? 

Ó, persze remekül hangzik, hogy a világra hoztak, óvtak a széltől is, taníttattak, megadtak mindent, tehát a legkevesebb, hogy amikor fogy az erejük, felcserélődjenek a szerepek. Hiszen ez a "kötelességünk". De mint annyi minden, ez sem ilyen fekete és fehér. Életünk azon szakaszában, amikor gyereket vállalunk (hoppácska, mi vállaljuk, nem ő kéri), még abban a korban vagyunk, amikor hegyeket mozgatunk meg. Nyilván nem véletlenül van az egész úgy kitalálva, hogy a legaktívabb, legerősebb éveinket áldozzuk a családalapításnak. Amikor megöregszünk - "hála" az általános tendenciának (és a gyógyszergyárak tengernyi készítményének), hogy az emberek egyre tovább élnek -, a gyerekeink sem fiatalok már. Aki nem húzta a végtelenségig a családalapítást, ott már maga a szülő is nagyszülő, sokszor már gondoskodásra szoruló. De ha még bírja a terhelést, akkor is egyszerre van ott a saját gyereke, aki a támogatását reméli, esetleg az unokája és az idős dédszülők. Ez régen - szerintem - nem így volt. Az én nagyszüleim a hetvenes éveik elején mentek el, az apai nagyanyám hatvanhárom évesen. A régi fotókon a valaha volt elegáns polgárasszony megtört öregasszony lett erre a korára. 

De térjünk vissza a jelen problémáira. Biztosan vannak családok, ahol a sokgenerációs örömteli együttlét olyan természetes, mint a levegővétel. Szép minta, de ne általánosítsunk már, mert igazából ritka, mint a fehér holló. És nem azért, mert mindenki más rossz ember lenne. De nem vagyunk egyformák, nem egyformák az élethelyzeteink sem, az életünkben kapott és adott sebek. Nem egyformán öregszünk. Van, aki egy idő után már nem is él, csak létezik, van, aki az utolsó óriáig tevékeny, fizikai és mentális értelemben is erős támasza a családjának. Még ő sem biztos, hogy hajlandó elcserélni ezeket a gyorsan fogyó utolsó éveket arra, hogy egy vegetáló test őrzője legyen. Nem állítom, hogy ez helyes, de nem ítélkeztem akkor sem, ha így van. 

Na, mindegy is, igazából csak azt akartam röviden elmondani, hogy utálom az ilyen sebben turkálós, rózsaszín felhőről megfogalmazott cikkeket.

A politika meg én...

 A politika meg én sosem voltunk kebelbarátok. Amikor fiatal voltam, nem igazán érdekelt. A KISZ-ben is leginkább a bulit láttam, néhány kellemes együtt eltöltött órát, ahol sok mindenről szó került, a politikáról, pártról, "tudnivalókról" a legkevésbé. Annál többet beszéltünk írókról, múzeumokról, az ország látnivalóiról vagy csak a hétvégi discoról. Nyilván nem ez volt a cél az alapszervezet megalakításánál, de hát tőlünk ennyi tellett és nem is reklamált emiatt senki, úgyhogy a manapság oly sokat emlegetett "üldöztetésekről" sem tudtunk sokat. Nem mi döntöttük meg a rendszert, de azért izgatottan vártuk a lehetőséget, hogy a korábbi 3 évente nyugat, évente baráti országok úticélnál több adassék meg. A szabadság! - ahogy arról akkoriban mindenki beszélt.

Aztán teltek az évek, elérkezett 1989 és még mindig fiatalon éltünk is ezzel a szabadsággal, megmutattuk a gyerekeinknek is, hogy kicsit odébb hogyan élnek emberek és ez nem elérhetetlen vágyálom, mert ők sem szebbek, sem okosabbak nálunk, csak addig szerencsésebbek voltak. 

Az azóta eltelt 35 évben igazából egyik csalódás érte a másikat. Bizalmat szavaztam a fiatal demokratáknak, reménykedtem, hogy a szabaddemokraták lesznek a jó választás és haragudtam a szocialistákra, amikor csúful cserbenhagyták a vezetőjüket. Még el is ismertem, micsoda teljesítmény volt tőle újra építenie magát és a pártját. A fiatal demokratákból kiöregedő, rövidlátó politikusok lettek, akik kizárólag a saját hasznukat keresik és hiába hinnénk azt, hogy egyszer csak elegük lesz a harácsolásból, az idő bebizonyította, hogy nincs olyan, hogy "elég". Mostanra mindannyiukkal tele lett a hócipőm, ahogy pestiesen fogalmaznak. Két körben ülték körül idáig a tüzet, hol az egyik melegedett jobban, hol a másik, de láthatóan ez a szerep nekik így tökéletesen megfelelt, nem tettek semmit, nem hallották meg a választóik hangját, hagyták, hogy ez az ország, ami pozitív példaként szerepelt a világ előtt egykor, mára a negatív példák megtestesítője legyen. Hagyták, hogy már ne merjek/akarjak elmenni az orvoshoz akár magam, akár a szüleim okán (mostanában gyerekkel sem), mert sok jóra nem számíthatok, hagyták, hogy mára már több nemzedéknyi fiatal egyre műveletlenebb legyen, mert ez így volt jó. Akit nem tud, azt meg lehet vezetni. A legelemibb emberi ösztönökkel játszanak. Elég zsigerileg elültetni benne a félelmet, hálás lesz minden bátorító szóért és örömmel hagyja a bonyolult dolgok megoldását olyanokra, akik "értenek hozzá". Akkor is, ha a szavak mögött nincsenek tettek, de elég sokszor hallják/látják őket, hogy higgyenek benne. Elég felmutatni egy ellenségképet, hogy senki ne magát vagy a regnáló hatalmat hibáztassa, amiért az élete zsákutcában rekedt. A gyűlölködés lett ennek az országnak az egyik ismérve. 

Most felbukkant egy új, tettrekész fiatal arc, akinek megvannak a maga hibái, kinek nincsenek. Aki hibátlan, tehát szent, annak még véletlenül sem fordul meg a fejében, hogy politikai pályára lépjen. De végre kilépett a rivaldafénybe egy ember, aki megfogalmazza a bennünk egyre gyűlő feszültséget, a sejtéseknek arcot ad, a jövőnek reményt. Lehet, hogy kaméleon, lehet, hogy tiszavirág életű, de pillanatnyilag ő az egyetlen, aki felvállalja mindannyiunk nevében, hogy rendet vágjon a káoszban. Nevezték már Messiásnak, ami nettó hülyeség, de éppen a magányos harcosként való megjelenése adhat reményt, hogy csak azok csatlakoznak majd hozzá, akik tényleg komolyan támogatni akarják a harcát. Friss még az élmény, de végre élmény, nem keserű fásultság. És ha ezért buknia kell mindenkinek, aki korábban eljátszotta a bizalmamat, bizalmunkat, hát, éppen itt van az ideje. Volt idejük bizonyítani, nem éltek vele. 

Egy régi nyár...

Valamikor a messzi-messzi galaxisban, amikor még együtt nyaralt a család apraja és nagyja… Nyaranta augusztus 15-én az olaszországi CaSavio-ba érni a lakókocsival olyan biztos volt, mint az, hogy két hét múlva már az iskolakezdés izgalmával költözünk fel a balatoni nyaralóból az otthonunkba. Húsz éven keresztül mindig ugyanabban az időben, lényegében ugyanarra a platzra pakoltunk le. A gyerekek nagyjából úgy is kezelték a helyzetet, mintha a második számú nyaralóba mentünk volna. Morgan kutyánk ilyenkor a nagyszülőkkel maradt otthon, mi meg két hétig a szomszéd településen simogattunk egy golden retrievert, hogy a hiányát enyhítsük.

Az egyik évben a férjemnek az a nagyívű gondolata támadt, hogy vigyük magunkkal a nagyszülőket is. Mindet. Micsoda kaland lesz! Ez több okból kifolyólag is „remek” ötlet volt. A lakókocsi ugyanis igazából három személyes volt, erre voltunk eleve négyen, de a gyerekek még kicsik, egyelőre elég volt/lett volna. A három nagyszülő már csak hab a tortán. De ha az ember meg akar oldani helyzeteket, akkor megoldja, ez ránk akkoriban különösen igaz volt.

Tehát megérkezett a kissé olaszosan hangos, népes család egy viszonylag apró lakókocsival, rengeteg biciklivel, és a két autóból egyre csak bújt elő egy-egy újabb nyaraló. A szomszédok élénk figyelme közepette felvertük az elősátrat, beakasztottunk egy hálófülkét is, aztán felvertük a gyerekek sátrát, tudva, hogy igazából egyik sem akar majd ott aludni. Így is lett. Végül az egynegyvenes ágyon aludtunk két gyerekkel, anyós az egyszemélyes ágyon, a szüleim a kinti sátorfülkében. A lakókocsinak csak két ablakát lehetett kinyitni, ennyi ember odabent hamar elhasználta a friss levegőt. És ez így jó is lehetett volna, még ha időnként én inkább a padlón is aludtam. De a nagy ötlet, hogy majd a nagyszülők mellett mi a férjemmel micsoda szabadságot élvezünk két hétig, nos, ez csupán vágyálom maradt.

Amikor csak magunkban nyaraltunk, nem csináltunk nagy gondot az étkezésekből. Volt persze reggeli és vacsora, a kettő között azonban csak nassolgattunk, gyümölcsöt, fagyit, könnyű süteményeket. Így volt ez nyaralás nekem is és igazából a srácoknak is. De a nagyszülőkkel ez már nem így működött. Ha valamelyik gyerekem megszólalt, hogy éhes, anyukám elrohant egy levest és egy főzeléket főzni, fasírtot sütött, aztán persze morgott az orra alatt, hogy micsoda nyaralás, ha neki állandóan konyházni kell. És mi miért nem ülünk le enni, ha már ő annyit fáradt. Csak megjegyzem, harminc fokban nem feltétlenül vágyik az ember egy tál forró ételre, de ezt ne is próbáld egy nagyival megértetni.  Az i-re anyósom tette fel a pontot, aki hamarabb ült le az ebédhez, mint a két gyerek és ha már ott volt, nem hagyta megjegyzés nélkül anyám főztjét sem. A feszültségtől olyan szikrák pattogtak, hogy az augusztus 15-i Ferragosto tűzijátéka a kanyarban sem volt ahhoz képest. Ha kitaláltuk, hogy együnk pizzát, a két gyerek üdvrivalgott, a nagyszülők sopánkodtak a „felesleges” pénzkidobás miatt. Amikor felvetettük, hogy mi kettesben bemennénk este Jesolóba, anyósom rögtön csatlakozott, „ha már itt van”, anyám pedig a szemét forgatta, minek megyünk már megint pénzt költeni, amikor még itt helyben is éppen eleget költünk. Amúgy meg micsoda nyaralás, ha ő főz és unokákra vigyáz „egész nap”. Úgy éreztük magunkat, mint két nagykorú gyerek, akiket még mindig nem engednek a szülők egyedül, felügyelet nélkül nyaralni. Bemennénk Velencébe? Minek? Hiszen már annyiszor voltatok, nekik fáj a lábuk ebben a melegben. Most mondjam, hogy eleve nélkülük terveztük a kirándulást? Sőt, uramisten, a gyerekek nélkül. Egyedül talán csak apám élvezte ezt a két hetet, aki napközben az unokáival csorgatta a sárvárat a tengerparton, biciklizett velük, esténként pedig a férjemmel borozgatott. Nekem jutott a gyerekek lefektetése, de ez rendszerint nem volt probléma, hiszen egész nap élvezték a tengerpart nyújtotta örömöket, este a gyerekprogramokat, utána már igazán nem volt nagy varázslat egy mesével álomba ringatni őket. Utána pedig jött a fekete leves… unatkozó anyósommal és magában fortyogó anyámmal megtalálni azt a nagyon keskeny mezsgyét, amikor nem robban fel senki. Életem leghosszabb két hete volt és a nyaralás szó még véletlenül sem jutott eszembe róla, amikor itthon a barátok az élményeinkről kérdezősködtek. Azt mondod, ennyit guggolva is ki lehet bírni? Lehet. De attól még nem volt élvezetes. Főleg azok után, hogy az óvodai évzáró után az egész nyarat a nagyszülőkkel töltöttem a nyaralóban, ahol nagyjából ugyanez volt a helyzet. Elvonulás? Én-percek? Még a fogalmat sem ismertem, csak a verklit éreztem, amiből már az is megkönnyebbülés volt, hogy a férjem esténként megérkezve átélhetett a napközben feszültségből valamennyit. Ennek fényében aztán végképp nem értettem, mi késztette a nagy ötlet kitalálására és főleg, a megvalósítására.

Nos, ez az egész arról jutott eszembe, hogy ezekben az években különösen sokat hallottam, hogy „milyen jó nekem”. Nyilván vannak élethelyzetek, amikhez képest tényleg az volt. De ha az embernek más az elképzelése a jóról, akkor talán mégsem. Mondhatták, hogy nem értékelem a szerencsémet, de akkoriban csak azt éreztem, hogy még ezt a két hét nyugodt nyaralást is elvették tőlem.

Na, nem is akarom szaporítani a szót, igazából nem is értem, miért kívánkozott ez most ki belőlem, de ha már kijött, hát, leírtam.

Sóhajhegyek...

Huszonnyolc évig volt golden retriverünk. Előbb Morgan, majd Colin voltak a családtagjaink. Ennyi idő azért kitörölhetetlenül nyomot hagy az emberben. Amikor Morgan elment, egy hét elteltével új fiút hoztunk a házhoz, mert ez tűnt az egyetlen gyógymódnak a veszteség feletti fájdalomban. Amikor Colin idén januárban itt hagyott bennünket, már tudtuk, hogy nem lesz utódja. Egyrészt elmúltunk hatvan évesek jócskán és szerencsés esetben tizenöt évvel számolhatunk egy kölyökkutyánál. Márpedig nincs annál nagyobb öröm, mint egy pöttömmel végig menni a felnőtté válás fokozatain. Mint amikor egy gyereket nevelsz fel. Szóval, az eszünkkel elfogadtuk a tényt, hogy megcsappantak a fizikai tartalékaink egy nagy testű kutya tartásához. Mert golden és golden között is óriási különbség lehet. Ahhoz, hogy Colin olyanná vált, amilyen volt, rengeteg idő és munka kellett. Már ezt sem biztos, hogy mindezt újra nyújtani tudnánk, én legalábbis biztos nem rohangálnék már vele a kutyaiskolában és nem hajigálnám a labdát óraszám. Igazság szerint már a nagy séták sem biztos, hogy olyan jól esnének 5-10 év múlva, amikor pillanatnyilag konkrétan a talpon maradásért közdök. 

De ettől az űr, amit hagyott maga után, nem akaródzik betelni Jamievel, a kis szálkás lurkóval, aki a maga nemében egy fantasztikus srác, de hát na... nem golden. Bárhol rákerestek a fajta jellemzőinek felsorolására, csak szuperlatívuszokban írnak barátságosságáról, engedelmességéről. Nem véletlenül közülük kerül ki a legtöbb segítő kutya is. A jól neveltségük, a természetes eleganciájuk, nem is engedelmesek, hanem együttműködőek. Röviden, a nagy szőrös boldogságbomba. Nos, éppen ez a boldogságbomba hiányzik nekünk, nekem január óta. Jamie más, velünk ő is maga a szeretet, de az ajtón kívül azért nagy kihívás, egy pillanatra sem lehet lazítani mellette. Hiányoznak a Colinnal töltött nyugodt, akár lassú andalgások, a puha bunda túrása, és igen, talán még a mindenütt ott aranyló kutyaszőr is hiányzik. 

Huszonnyolc év hosszú idő, és ezt a hosszú időt csupán két kutya töltötte ki. El sem tudom képzelni, a hiányt hogyan dolgozzák fel azok, ahol egyszerre akár több kutya is a család része volt. Ma, ha meglátok egy goldent, a szívem egyszerre mosolyog (mert ezt a fajtát látva önkéntelenül is mosolyra húzódik az ember szája), és ugyanakkor vérzik is a szívem, amiért már nem élhetem át ezt a csodát. Elég egy lelkesen lengedező golden farok valahol a periférikus látásom szélén és máris elgyengülök. Csak egy simogatást, kérlek! Nem tudom, hogy valaha elmúlik-e ez az érzés, de amíg élek, hálával gondolok rájuk. Az életem miattuk is lett olyan különleges. Köszönöm, srácok! Hiányoztok! Köszönöm Morgan és Colin! 

Ezt a fotót pedig Alessia barátnőm készítette, amikor meglátogatott a Balatonon. Még az égen is szundikáló golden úszott. Hát, nem? 

Mai szomorú

Előre bocsátom, ez nem egy politikai bejegyzés. Nem, ez egy jelenség feletti szomorúság betűkbe öntése. 

17-es villamoson ülve nézelődöm. A Váli úti József Attila Gimnázium előtt lámpaoszlop. Az oszlopon Karácsony Gergely voksolásra buzdító plakátja. 80 plusszos öregúr egyensúlyoz előtte. Egy kezében két bot, nyilván a járás nehézséget okoz neki. Másik, most éppen szabad kezével rángatja a plakátot, szeretné letépni, ezt a vak is látja. Nem részeg. 

Nem kell szeretni a plakáton szereplőt. Szabadon dönthet, hogy nem rá szavaz majd. Akkor minek ez az indulat? 

Egész egyszerűen muszáj rámutatni, az elmúlt évtizedek tették ezt egy tisztességben megőszült emberrel. Aki annyit hallja, hogy a másik oldal maga az Antikrisztus, hogy feledve emberi tartását, behódol a napi szintű gyűlöletkeltés elemi ösztönöket felszínre hozó felhívásának. Végtelenül szomorú látlelete ez a mai világunknak. 

Már meg sem lepődöm...

 Úúúgy szeretnék egyszer valami pozitív dologról írni, de úgy tűnik, mostanában a szerencse elkerül, bármivel igyekezzek elütni az időt. Mint például a garázs már régen esedékes lomtalanításával. 

Nem tudom, más - rendes - házaknál ez hogy működik, nálunk mindenesetre mindig van egy jelentős mennyiségű szemét, amolyan "majd jó lesz ez még valamire, valamihez, valamibe". Tök mindegy, hogy konyhai hozzávalóról vagy a már meg sem levő autóhoz vett motorolajról, a harminc évvel ezelőtti lakásfelújításból megmaradt trinát festékről legyen is szó. A garázs amúgy is amolyan "Bermuda háromszög", mert ami oda bekerül, az lényegében szem elől vész és így meg is feledkezünk róla. Sajnos van a lakásnak és a sufninak is néhány ilyen zuga, úgyhogy komoly kihívás lesz majd a gyerekeinknek, ha egyszer fel kell számolniuk utánunk a dolgokat. 

De most... a dolog úgy kezdődött (és ez kissé komikus helyzet), hogy 21 év után "új" autó vásárlására adtuk a fejünket. Erről talán már korábban írtam is, hogy Kispúpos nem egy apró jószág, hosszú is, magas is; hja kérem, ha az ember az egész családot bele akarja pakolni, akkor annak vannak méretbeli sajátosságai. Nos, a garázsban eddig se kis autó állt, de most szembesülnünk kellett vele, hogy a hatvanas években leállított garázs billenő ajtaja erősen leszűkíti a magasságot, így Kispúpos nemes egyszerűséggel már az ajtón sem fért be. Mély sóhaj után eldöntöttük, hogy már úgyis erősen ráfért a garázsra a felújítás, egyszer valaki már az ajtaját is megnyomta, nem is záródott rendesen, itt az ideje egy kis ráncfelvarrásnak. Érkezett a szakember, mért, osztott, szorzott, megegyeztünk. 

Amikorra elérkezett a szerelés napja, én már két éjjel nem aludtam, mert folyamatosan azt vizionáltam, hogy a jelentős kiadás ellenére a kocsi majd nem fér be. Viszont lesz egy jól záródó helyiség, ahol tárolhatjuk azon dolgainkat, amik "jók lesznek még valamire". De a dolog itt jól végződött, mert Kispúpos az egész napos fúrás-faragás után elegánsan "besétált" a helyére, igaz, elöl-hátul faltól falig kihasználva a teret. De bent van. A sok szemét meg kint. A régi tintapatronos nyomtató, rengeteg kartonpapír, régi motorolajok, maradék festékek, higítók. Irány hát a "közeli" hulladékudvar!

Az első meglepetés itt ért, ugyanis a honlapon szereplő kiírás ellenére csak műszaki cikket, papírt és motorolajat vettek át, én meg ott álltam egy csomagtartónyi vegyszerrel. Vigyem ki Nagytéténybe! A javaslatot mély sóhaj követte és egy, a fogaim takarásában elmormolt "a jó édesanyátokat!". Nem éreztem magamban a lelkierőt a további túrához, hazamentem. De a ház ura le akarta tudni a dolgot, így aztán délután mégis nekivágtunk a kalandnak. Alig félóra alatt kievickéltünk a másik telephelyre, ami jó 20 kilométernyire van tőlünk. Először is lakcímkártyával kell igazolnod magad, mely után 10 kilónyit a csomagtartóból kegyesen engednek a szigorú (és szerintem csalós) mérlegre helyezni. Egy címről naponta ugyanis csak 10 kilónyit hagyhatsz náluk, a következő adagot hozd vissza holnap és ha még maradt 2-3 kiló, akkor azt nem, nem harmadnap. Hanem majd jövőre, mert egy évre 20 kilóig vagy jó a MOHU-nál. Agyrém! Mi egy négylakásos házban lakunk, ha ma éppen valamelyik szomszéd is úgy érezte volna, hogy nekivág, akkor is csak a 10 kilós limit él a cím alapján, és ha megelőz, mi ott álltunk volna felsülve. De 10 kilót lerakhattunk, aztán morogva ültünk volna vissza az autóba, amikor bennem megvillant az a bizonyos isteni szikra. Anyuval pont délután voltunk a szemészeten, az iratai nálam, így az ő lakcímkártyájára is leadhattam 10 kilót. Ugyan még maradt az a bizonyos 2-3 kiló, de azt már csak el tudjuk dugni a kiürült garázsban egy következő expredícióig. 

Azt azért csak úgy magamtól kérdezem, nem lehetne-e esetleg, ha egy lakcímről esetleg éves szinten egy alkalommal mondjuk 50 kiló hulladékot vennének át. Az ember ilyen távolságra ugyanis nem fog festékes dobozonként nekivágni. Mi speciel hosszú évek óta nem vittünk egy dekát sem, tehát nem arról van szó, hogy a mennyiség felemelésével odahordanánk egy festékes bolt kínálatát. De ezt tényleg csak magamban kérdezgettem (nyilván tök feleslegesen), miközben hazafelé araszoltunk a délutáni csúcsban. De az új garázsajtó szép lett és ami a lényeg, Kispúposnak lett háza. 

Az élet ára...

 Mostanában sokszor gondolkodom el azon, hogy a hosszú élet valóban hosszú ÉLET-e. Igen, én is látom, hogy vannak, akiket a Jóisten a tenyerén hordoz, idős korukra is mobilisak, ép elméjűek. Olyan emberek, akik nyolcvanplusszosan is érdeklődőek, aktívak. Nem tudom, hogy érik ezt el. Talán tényleg egy felsőbb akarat jószívűsége okán, talán a gének (én magam ebben hiszek). 

Azt tudom, hogy az édesapámnál sportosabb fiatalember annak idején kevés volt. Úszott, biciklizett, evezett, síelt, focizott, vitorlázó repülő volt. Élt is 89 éves koráig, bár az utolsó öt év évét azért már nem nevezném Életnek. De a tudomány az emberiség érdekeit szolgálja - mondják -, így aztán jó néhány komoly problémája ellenére életben tartották, hogy a végén méltatlan körülmények között, nem kevés fájdalommal távozzon ebből a világból. Ez elsősorban az ő fájdalma volt, de azért nem elhanyagolható a család fájdalma, amiért ezt a leépülést (fizikai és szellemi szinten is) végig kellett asszisztálnia. A kellett jelen esetben legyen jól értelmezhető. Nyilván a szeretet miatt zokszó nélkül viseltük a közös megpróbáltatásokat, de szívünk mélyén nem értettük, miért kell így megszenvednie a világon legkedvesebb embernek a véget. 

Anyósom 88 évesen ment el, de az utolsó félévet az ellenségemnek sem kívánom. Sem megélni, sem végig asszisztálni. 

Most itt van az édesanyám, 87 évesen. Önállóan élni már nem tud, vele élni pedig nem könnyű. És ő még tulajdonképpen egy "problémamentes" beteg, akinél csak a cukrára és az időnkénti mentális zavarodottságára kell figyelni. 

Én is tudom, hogy a gyógyszerüzlet a világon az egyik legnagyobb üzlet. Ezért is tartom gusztustalannak, hogy a tv-műsorokat sűrűn megszakító reklámblokkok nagy részét is gyógyszerreklámok uralják. Olyan készítményeket tolnak nap mint nap az arcunkba, amelyek jószerivel az örökéletet ígérik, fájdalommentesen és boldogan. Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy hazudnak. De az emberi gyarlóság győz, a reménykedés a reménytelenben, hogy majd ez a csodaszer segít, hiszen ott mosolyog a képernyőn az az idős ember, aki ráadásul egy gyönyörű park közepén mosolyog családja körében, kinevetve a halált, ami ennek ellenére utol fog majd érni mindenkit, de olyan jó hinni benne, hogy talán mégsem. Minden marad ilyen idilli. A park természetesen egy idősotthonhoz tartozik, ahol orvosok, nővérek vannak, remek konyha, közösségi terek, animátorok és főként saját szoba saját kedvenc homijainkkal berendezve. Unokákkal sakkozunk a társalgóban, délutánonként levezetésként úszunk egyet a medencében. Csupa móka és kacagás, és főként egészséges, jólöltözött, napbarnította idős emberek. Na igen, Andersen viszont már meghalt. 

A hazai - sokak számára már így is elérhetetlen - helyzetet nem írom le, mindenki képzeletére bízom. Főként annak függvényében, hogy mire idáig eljutunk, már megjártuk az egészségügy bugyrait. Itt most nem véletlen a pokollal való azonosítás. Ha a vizsgálatokat időben el akarjuk végeztetni, már erre elmennek a megtakarításaink. Bekerülni egy nívósabb idősotthonba, maga a lottó főnyeremény, amíg tartanak a tartalékaink. De mi lesz azután? Amit a többség megengedhet magának, joggal érdemelte ki az "elfekvő" elnevezést. Idős embernek lenni ma Magyarországon nem öröm, sem az idős embernek, sem a hozzátartozóinak. Senki ne jöjjön azzal, hogy a gondoskodással "tartozunk" idős rokonainknak. Nem, nem tartozunk senkinek. Ahogy nekünk sem tartozik senki. Ez a mi magánügyünk, nekünk kellene tudni megoldani. Közösen az állammal, amelynek oly sokat adtunk hosszú életünk során. Ma egyszerűen magukra vannak hagyva a családok, ezért jelent a sok idős ember problémát. És igazából ez a legszörnyűbb az egészben, hogy problémaként gondolunk rájuk, magunkra, pedig egész egyszerűen csak emberek vagyunk, akik segítségre szorulunk.