Csak ne legyen igazam! - olvasgatok

 Mostanában felerősödött a DÁP (digitális állampolgárság) bevezetésének közelgő határideje, a felhasználók köréhez való csatlakozás erőltetése, én meg zsigerileg ellenállok, mint minden hasonló rám kényszerített dolognak, főleg ha nem sikerült meggyőzniük annak veszélytelenségéről. Nem, nem attól tartok, hogy az összes létező adatom mellett megszerzik majd a bugyim méretét is, ezen szerintem már túl vagyunk. De egy most olvasott (nem is friss regény) rávilágított, hogy ez az általunk oly nagyon kedvelt digitális világ mennyire sérülékeny és ezáltal milyen veszélyeket rejt ránk nézve is. 

2018-ban megjelent nálunk is Bill Clinton (igen, a volt amerikai elnök) és James Patterson (a New York Times bestseller listáját több könyvével is vezető) író közös munkája, Az elnök eltűnt. Még csak a könyv felénél járok, de hosszú oldalak óta egyre inkább összeszorul a gyomrom, ahogy egy, a regényben szerencsére csak elképzelt, ugyanakkor fájdalmasan valóságos vészhelyzet bontakozik ki. Egy rejtőzködő vírus kel életre évekkel az elhelyezése után. Nem az államapparátus megbénítása a cél, nem a közművek lerombolása, nem, ennél sokkal többet akarnak. Nemes egyszerűséggel Amerikát visszajuttatni a középkorba, nem véletlenül ez a fedőneve is a támadásnak: Középkor. A vírust ugyanis úgy programozták, hogy minden fertőzött szerverről továbbvigye a villámcsapást, gyakorlatilag minden internetfelhasználót, internetet használó berendezést elérjenek az Államokban. Ez az adattörlő vírus aztán töröl minden létező adatot. Nem a boldog éveket megörökítő fényképeinknek mindhatunk majd búcsút, a félkész könyvnek, amin dolgozunk, a könyvelésnek... Mindennek! "A szerverek törlődnek. Nem lesz internetszolgáltatás és a készülékek sem működnek majd. A laptopokat onnantól csak az ajtó kitámasztására használhatják, a routerek jók lesznek papírnehezéknek... Ötven évvel ezelőtt ott volt maguknak az írógép és az indigó. Most csak számítógépeik vannak. Sok esetben tíz-tizenöt évvel ezelőtt nem kellett folyamatosan elektronikus kapcsolatra támaszkodniuk. Most viszont igen. Csak így tudnak működni. Ha ezt elveszik maguktól, nincs hova visszanyúlniuk." És amikor ezt az egyénre lebontva kifejtik, az végképp ijesztő. "A liftek leállnak, akárcsak a boltok vonalkód-leolvasói, a vonat- és buszjegyleolvasók, a tévék, telefonok, rádiók, közlekedési lámpák, bankkártya-leolvasók, riasztórendszerek. A laptopokról minden sziftver és fájl törlődik. Csak a billenytűzet marad meg az üres képernyő. A dolog az elektromos hálózatot is érinti, a hűtőszekrényeket, akár a fűtést is. A tiszta víz hamar hiánycikké válhat, ez pedig magával hozza az egészségügyi problémákat is. A kórházakban nem lehet hozzáférni a kórelőzményekhez, a műtétek manapság nagymértékben vesznek igénybe számítógépes segítséget. De igazság szerint azt sem fogják tudni, igénybe vehetik-e a szolgáltatást, hiszen nem lesz kapcsolat a biztosítóval sem. Ingyen fognak gyógyítani? A repülők a földön maradnak és már az autók sem maradnak érintetlenek......"

Szóval, ennyit a digitális állampolgárságról, ahol az elsők között erkölcsi bizonyítványt igényelhetnék. Az elmúlt kb. negyven évben erre egy alkalommal volt szükségem, akkor is a postán intézhettem. Klassz dolog élni a digitális világ vívmányaival. Én is az okos tévén néztem meg a Diótörőt, hallgatom a zenét vagy szörfölgetek a tengernyi csatorna kínálatában. A régi családi videófelvételeket már most sem tudnám lejátszani, bár a szekrény mélyén még ott lapul egy készülék minden eshetőségre készen. Írom ezt a posztot, ami nyilván nem hiányozna senkinek, csak magamnak. Mondom, az internet jó dolog. Információforrás, kihívásokkal és sokszor sajnos aknamezőkkel teli. Ha ésszel használja az ember, jó dolog, nyilván azért ütögetem én is itt a billentyűket, miután a telefonomról egy rakat családi képet töltöttem fel éppen a laptopra, el ne vesszenek. Ugyanakkor soha nem éreztem ennyire kiszolgáltatottnak magam. Elég csak egy kétnapos áramszünetre gondolni, amikor a hálózat karbantartása miatt nem főzhetek, kiolvad a mélyhűtő, télen be sem indul a fűtés, nyáron megsülünk a déli fekvésű hetedik emeleti panelban, ahova gyalog visszük fel a karonülő gyereket, gyertyafénynél ülünk az esti sötétben, lemerül a telefon, a sor a végtelenségig folytatható. Hát, merje valaki azt mondani, nem vagyunk néhány óra múltán is már a "sötét középkorban", hát még ha a szolgáltatásaink örökre megszűnnének. 

Mint mondtam, a könyv felénél tartok, nyilván lesz majd happy end, de arról egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk, hogy a veszély valós és mai, elkényelmesedett világunknak rémisztő. 

Évértékelő 2024

 A tavalyi év ... és most direkt nem keresem vissza, hogy mit írtam az év végén... mentálisan nagyon megviselt. Amikor az ember annak sem tud igazán örülni, hogy a nagy ritkán látott unokáival tölthet időt, ráadásként meg eljuthat a világnak egy igencsak távoli zugába, na az az év tagadhatatlanul pocsék volt. Ami után már csak egyetlen vágya van az embernek, hogy a gödörből felfelé vezessen az út.

Az idei év teljesítette ezt a vágyat. Mondjuk, nem volt ez olyan nehéz, de persze, akár alul is múlhatta volna a tavalyit. Szóval, örülés van. 

Januárban a nagyfiamék elutaztak Hollandiába, hogy a terveikhez felmérjék a terepet. Feldobva jöttek haza, ami egyrészt jó hír volt, másrészt valami nagyon könyörtelen váltásnak az előszobája. Január 22-én pedig el kellett engednünk Colint, aki közel 14 évet töltött velünk és egész lényével bearanyozta az életünket. Pontosan olyan fájó veszteség, mint amikor egy közeli családtag megy el. Hiszen az volt. 

Februárban hirtelen felindulásból elfogadtam a mobiltársaság ingyenes készülék ajánlatát. Nem kellett volna, de nem mondok szegény Honorra semmit, mert még (jobban) megsértődik. A másik kellemetlen meglepetés, hogy a bankkártyámat hónapokkal korábban meghekkelték. Nem rövidítettek meg kiugróan nagy tételekkel, de havonta rendszeresen, így pedig azért összejött egy jó ötvenezres tétel, amit végül sikerült visszaszereznie a banknak, de a kártyacserét nem kerülhettem el. A hónap végén megkésett karácsonyi ajándékként megérkezett az új tűzhely, amit nem kevés asztalosmunka után sikerült is a régi helyére beépíteni. A hónap utolsó napjaiban Jamienek meglepetésként, amúgy előre megfontolt alapon felvételt nyertünk a kutya-napközibe. Innentől - a nyári szünetig - szerdánként ott élt közösségi életet a kis szemünk fénye. 

Márciusban - nem feltétlenül szülinapi ajándékként - az onkológián kötöttem ki egy kérdéses diagnózissal, ami éppen elég nyugtalanító volt, hogy napokra, sőt hetekre meghatározza a kedélyünket. A végeredmény egyelőre megnyugtató. Tiborom - szintén nem szülinapi ajándékként - átesett a megismételt ablázióján, remélhetőleg ez hosszabb ideig kitart. A hónap végén nagyfiunk Miamiba utazott, szakmai bemutatkozásra, mi pedig mindannyian egyemberként drukkoltunk neki, hogy ez legyen az első lépés egy fontos "utazásban". 

Áprilisban - el sem hiszem, oly sok évnyi álmodozás után! - új családtagot üdvözölhettünk a családban. Négy kereke van, de hét ülése és pillanatnyilag ő a legfiatalabb a "flottában", pedig ő sem újszülött. Gyurink Oslóba utazott, annak a bizonyos "utazásnak" egy újabb jelentős állomására. 

Májusban váratlan, de ugyanakkor igenis szükséges kiadás elé álltunk. Az új autó ugyanis nem fért be a régi garázskapun, amire igazából már rég ráfért a ráncfelvarrás, de azért így, hogy muszájból került rá a sor, kicsit fájdalmasnak hatott. 

Júniusban még mindig jöttünk-mentünk a nyaraló és a lakás között, de a hetek nagy részét még itthon töltöttük, hiszen orvosi vizsgálatok, műszaki gondok adták a feladatokat sorra. A hónap végén maradtunk lent végleg, nem utolsósorban azért, mert az unokák júliusban érkeztek és arra bizony elő kellett készülni.

Júliusban az a rövidke hét maga volt az Öröm. Nagy része a Balatonon, néhány nap itthon, egy este Bécsben, de minden pillanatában szerelem. Az unokáim nőnek, okosodnak, egyre könnyebb velük, ezen a héten pedig megszállta őket az ihlet és ettől a boldogság minden együtt töltött percünket áthatotta. A menyem kiváló államvizsgát tett, büszkék voltunk rá, mert pontosan láttuk, micsoda terhet cipelt az iskolával a munkája mellett. 

Augusztusban a barátnőmmel megnéztük a Margitszigeten a Vivaldianno-t. Röviden: csalódás. Aki ezt összeállította, mintha nem is Velencét látta volna lelki szemei előtt. A mindennapok az olimpiáról szóltak és már nem is emlékszem, mikor követtem ilyen lelkesen a sportközvetítéseket. 

Szeptember elsején hazaköltöztünk. Furcsa nyár volt, mert úgy éreztem, mintha rengeteg időt töltöttünk volna a telken, de hát nyilvánvalóan sokkal kevesebbet, mint tavaly. Hivatalos ügyeket, anyu elhelyezését intéztem, ami persze nem ment egyik napról a másikra, de közeledett az utazás a gyerekekhez, így aztán volt tennivaló. 

Október elsején a nagyfiamék nekivágtak. Hiába tudom a fejemmel, hogy jól teszik, a szívem azért vérzik és a legnagyobb próbatétel, hogy ez számukra ne legyen nyilvánvaló. Huszadikán bezártuk a Balatont, tudva, hogy mire újra lemehetnénk, akár már a fagyok is beállhatnak. A hónap végén pedig bevittem anyut az otthonba, ahol a következő hónapban gondoskodtak róla.

November első napjait Jamienek szenteltük, mintegy előre bocsánatot kérve a merényletért, hogy jó két hétig "ott hagyjuk" a napköziben. Hiszen az egész évi szoktatás ezt a célt szolgálta. Mi tudtuk, hogy jó helyen lesz, ő valószínűleg nem értette, hogy miért nem megyünk érte a szokott időben, bármennyire is kedveli az "óvóbácsit". De a nagy nap előtt még elvittük Tatára, mentünk a Szigetre, és egyáltalán, igyekeztünk minél több tartalmas időt együtt tölteni vele. Amikor 7-én felszállt velünk a gép, mindenféle gondolat kavargott bennünk. Az utazás és a közeli viszontlátás öröme, az itthon hagyottak miatti aggodalom. Ami nem csitult odakint sem a gyorsan pergő napok ellenére sem. A világ, amelyben az unokáim felnőnek, jó hely, ez egy pillanatig sem képezi vita tárgyát. Csak ne lenne olyan nagyon messze! 

Decemberben az első adventet Jamievel a Szigeten ünnepeltük, aztán szépen visszaálltunk a mókuskerékbe, ahol tettük a dolgunkat, mintha az odakint töltött felhőtlen napok nem is léteztek volna. Apró pillanatok szakították meg a kerék forgását, mint a barátnőmmel töltött rövidke találkozások, az osztálytársakkal való találkozás, a Bazilika karácsonyi fényfestése, a menyem röpke látogatása, Jamie barátjának családjával töltött reggelek és kávézások, készülődés a karácsonyra. Ami most először lesz újra a kettőnk estéje házasságunk első karácsonya óta. Bocsánat, hiszen ez így nem is igaz, hiszen most (is) itt lesz az édesanyám, aki már tavaly sem igazán emelte az ünnep fényét a halálvágyával. Amire még számítok, egy vacsora barátokkal, egy nyugodt szilveszter éjszaka és máris itt lesz az Újév a maga kihívásaival, reményeivel, várakozásaival, félelmeivel. Ha rosszabb nem lesz, mint az idei, én már boldog leszek, de ki adhat erre garanciát? 

Régi karácsonyok

 Gyerekként a karácsony maga volt a Varázslat számomra. Már maga a tény, hogy havas karácsonyokra emlékszem, korcsolya-bérletre a Feneketlen tónál levő kori pályán. Apu a Diószegi utcában húzott az úttesten szánkón a tónál levő "veszélyes pályáig", ami csak egy lanka volt, de még a gyerekeim is csúszkálhattak rajta. Anyu nem volt egy nagy cukrász, két dolgot sütött karácsonykor: dió tortát és linzer aprósüteményt. Előbbit bolti tortalapból saját családi recept alapján készült krémmel töltve, utóbbit mindig félhold alakúra szaggatva és aprított dióba forgatva. A torta Szentestére már kész volt, az erkélyen hűlt, a linzert együtt sütöttük, én leginkább láb alatt voltam. Aztán a csengettyűszóra futottam, benyitottam a hallba, ahol ott ragyogott a karácsonyfa és alatta az ajándékok. Apu feltűnés nélkül bevitte az erkélyről a már talpában álló fát, feldíszítette és elrendezte a csomagokat, amik már hetek óta becsomagolva lapultak a szekrény mélyén. Tudtam, mert kutattam utánuk és majd megőrültem, hogy nem tudom feltűnés nélkül meglesni a tartalmukat. Nem volt kívánságlistám, kaptam, amit kaptam és annak nagyon tudtam örülni. Talán a legnagyobb meglepetés 14 éves koromban a Sanyo kazettásmagnó volt, amit apu egyik kollégájának a stewardess felesége hozott Nyugatról. Apu felvette vele a Csendes éjt, nekem meg alig esett le, hogy honnan hallom a zenét. A szavam elakadt. Drága keresztapám ajándéka, a fenyőfa ágáról diszkrén lelógó aranynyaklánc nem hozott ennyire lázba. Igazából inkább karácsonyi ebéd volt, az ajándékok kibontása után már csak nassoltunk, teáztunk, a szüleim pezsgőt bontottak. A mai napig azokat a poharakat látom a legszebbnek, csodás metszett kristálykelyhek. Ma már nem is divat, mégis gyönyörűnek látom. 

25-én apu elment a nagyszüleimért, nálunk ebédeltek, aztán hazavittük őket és megcsodálhattuk a fájukat, amit a nagyi süteményei és szaloncukor díszítettek, pattogatott kukoricából fűzött láncok, és néhány csíptetős gyertya, amit a megggyújtás után pár perccel mindig el is oltottunk, nehogy baj legyen. És persze a csillagszórók, gyermeki fejjel maga a tűzijáték. A süteményhegyek, amiket a mama mesterien készített és mindig csomagolt belőle, hogy híján ne legyek egy kis extra kalóriának a téli szünet idején. 

Amikor férjhez mentem, az első közös karácsonyunkon már a szívem alatt hordtam a nagyfiamat. Az a Szenteste csak a kettőnké volt. Amikor megszületett, új hagyományt teremtettünk. Az egész család nálunk gyűlt össze. Teltek az évek, ahogy nőttek a fiúk, már nekik kellett megteremtenünk a karácsony varázsát. Remélem, ők is így emlékeznek a kezdetekre, amikor a nagyszülőkkel elmentek a gyerek-misére és betlehemes játékra. Aztán hazatérve, még a csizmájukat alig vették le, amikor odabent megszólalt a csengettyű. Töltöttük külföldön - számomra - örök élményként, hiszen a díszletek akkor voltak a legtökéletesebbek, a derékig érő hóval és hatalmas jégcsapokkal, az apró osztrák falucskában a három nyelvű éjféli misén áldozó gyerekkel. 

Néhány éve megadatott az élmény, hogy az unokánkkal, majd az unokáinkkal együtt ünnepelhettünk, annak ellenére, hogy messze, nagyon messze élnek tőlünk. Nekünk nosztalgia, elsősorban a saját gyerekeinkkel töltött ünnepekre gondolva, nekik a varázslat. Közben fogyatkozott a család, a nagyszülők egymás után hagytak itt bennünket, mára csak anyu maradt. Aki sajnos már nem látja ennek a napnak a csodáját, kissé megkeseredve ül közöttünk. És elköltözött a nagyfiunk is. A karácsony külsőségei megmaradtak, de a varázs elhamvadt. Díszítettünk már 30 fokban, mezítláb karácsonyfát, de számomra - ha már hó nincs - legalább hideg legyen. Mostanra a sokak által utált "kellemes karácsony" a mienk. Szép, de kicsit üres, és mitől lenne boldog... Jó lenne, ha valaha még megtelne tartalommal, még ha az valami más is lesz, mint amire nosztalgiázós napokon emlékezem. 

 

Jelszó

 " Megtanulni figyelmen kívül hagyni bizonyos dolgokat az egyik legjobb út a lelki békéhez. " (Robert James Sawyer)

Készülődés.3

 Elsőként is muszáj megemlékeznem az én tündérmackó kiskutyámról, Jamieről. 5 éves múlt májusban, úgyhogy igazán ideje, hogy benőjjön a feje lágya és néha úgy tűnik, ezen már túl vagyunk. Mint például, amikor itt volt a barátnőm a lányával. Erikát imádja, ez soha nem volt kérdés, pár hetes korától majd szétesik, valahányszor a barátnője - és nemhivatalos keresztanyja - megérkezik. Ami meglep, hogy az amúgy barátságtalanságig bizalmatlan ebzet Erika lányát is a szívébe zárta. A minap felkéredzkedett Era ölébe, ami már önmagában ritkaság, mert ilyesmit leginkább a papájával művel. Aztán kisRiki odanyúlt és én nyeltem egyet, nehogy odakapjon. De láss csodát! Nem kapott oda, nem morgott, sőt, hagyta, hogy Riki a két tenyere közé fogja a fejét és még egy puszit is nyomjon az orrnyergére. Láthatóan a szívébe fogadta őt is. És mielőtt teljesen elolvadok tőle, itt kell megemlékezzek a reggeli jelenetről, amikor a kertben összetalálkozott az alsó szomszédnál dolgozó emberek egyikével. Aki ráadásul még barátkozni is akart vele. Igaz, kapucniban, ami valamiért kutyaléleknek irritáló ruhadarab. Nos, röviden, őt nem fogadta a kegyeibe, olyan vehemensen kérte számon rajta a kertben őgyelgés területsértő tényét, hogy egy pillanatra attól tartottam, megráncigálja a nadrágja szárát is. Szerencsére szót fogadott és visszajött, bizonyítva, hogy nemcsak meleg ruhadarabként hordom én a nadrágot a falkában. 

A másik egy régi-régi emléket hozott felszínre. Két hete úgy döntöttem, hogy az első Advet örömére megnézem a Diótörőt. Ha már az Operába nem jutok el, legalább a tv-n, elvégre azért olyan okos, hogy ilyen műsorokat is elérhessek rajta. Néztem a régről ismerős díszleteket, hallgattam a zenét, újra csodálattal adóztam a leheletkönnyű mozdulatoknak és arra gondoltam, hogy egy örökkévalósággal ezelőtt, 8 évesen, azt képzeltem, nekem is részem lehet még a csodában, hogy csillogó kis tütüben spiccelve repkedjek a színpadon, mint az apró hópelyhek az Operaház színpadán. Mivel már akkor is az osztály egyik legmagasabb gyereke voltam lány létemre, és többet játszottam a fiúkkal, mint a babáimmal, nem volt ez egy magától értetődő álmodozás. Nem is lett belőle semmi, de ami megmaradt, az sem kevés. Az a régesrégi Diótörő előadás megszerettette velem a komolyzene világát. Persze, nem olyan profi módon, hogy a Ki nyer ma? - játék és muzsika tíz percben bármelyik adásában eséllyel vehessek részt. De a műkedvelés szintjén mindenképpen. Talán elsősorban a színpadi világot, éppen ezért volt nagy öröm, hogy néhány kattintással most ez a darab is elérhető lett itthon a nappaliban. Remek hangolódás volt az ünnepek előtt. 

Diótörő részlet - a hópelyhek tánca

Készülődés.2

 Na, azért sokszor megrázom magam és csakazértis nekifeszülők a közelgő ünnepeknek. Nem mosok ablakot és függönyt, mert majd akkor, ha nyugodtan nyitva lehet az ablak, amíg a hatalmas táblákat lemosom és kellemesen átszellőzhet az egész lakás (anélkül, hogy drága anyám azonnal fagyhalált vizionálna, amikor ezt teszi a benti 24 fok ellenére is. Nem.Fogok.Most.A.Számlára.Gondolni! csakazértse) Szóval, csak annyit takarítok, amennyi a hétköznapokba belefér, viszont dekorálok annak ellenére, hogy unokák és fiúk hiányában már jó előre fogadkoztam, hogy majd 24-én a fa és slussz. De az nem én lennék, ez az igazság. Az ember nem tud átlépni a saját árnyékán, meg más okosságok... Szóval, fények itt és ott, meg sok piros, és bizony a fa is előkerült már, sőt, lassan a szentestei asztalterítés is meglesz a nappaliban. Esténként égnek a kis mécsesek, az ablakban a fehér kerámia házikók sora hangulatosan imitálja a város várakozó fényeit. 

A minap a volt osztálytársakkal megnéztük a Bazilikánál a fényfestést, ittunk forraltbort, tegnap itt járt a barátnőm, hozta az évente már hagyományos mézeskalácsát, amit utánozhatatlanul jól és szépen készít. Ettünk, kávéztunk és beszélgettünk. Nem zavart minket még az sem, hogy jó anyám újkeletű szokásához híven késő délután még hálóingben, köntösben kókadozott a tv előtt, hiába kértem napközben többször, hogy öltözzön fel. Az előbb sikerült odaégetnem a maradék zöldborsó levest, amit nem volt hajlandó megenni, mert nem éhes, viszont kihűlt, amíg fürdettem és egy újabb próbálkozás lett volna, hogy egyen. Nagy baj nincs, mert már úgyis bebújt az ágyába aludni. És még csak fél kettő. El kell ezt engedni és vannak napok, amikor sikerül is. Olyankor végigsimítok a kézműves nyakláncon, amit a barátnőm készített és amit fogalmam sincs, mikor vehetek majd fel, mert ahhoz ugyebár el kellene menni itthonról. Vagy legalábbis jó lenne. 

A nap jól kezdődött, mert a kutyával bandáztunk a parkban, aztán egy kis szőrös barát gazdija hívott fel magához egy kávéra. A kis szőrösöm alaposan meglepődött, amikor "idegenben" kellett alvázat mosni, de hát így jártak, mert nem voltak hajlandóak a kis barátjával odakint a kertben játszani, amíg a kávék elkészülnek. Az a rövidke 20 perc volt a nap legjobb része és mondhatnám, hogy többnek jobban örültem volna, de örülök neki, hogy legalább ennyi jutott. Napközben megfutottam a szokásos köreim, délben haza, innen a verkli mindennapos. Tudom, máshol is, de az nincs rám hatással. Ilyenkor ugyanis pusztulnak azok a bizonyos szabadgyökök. De most még volt annyi, hogy magamtól rájöjjek, miért nem kaptam meg a nagyobbik fiam tegnap esti üzenetét, holott a telefonomon ott a fotó, amit mellékelten küldött. Kész rendszergazda vagyok, ha kell. Most erősen kellene, mert az Ügyfélkapus őrületet is meg kellene még az ünnepek előtt oldanom. De első a fazék, mert az odaégett zöldborsó egyelőre az erkélyen árulkodik hanyatló háziasszonyságomról. (a fotó nem sajátom... még meg se néztem alaposabban, csak feltöltöttem vízzel. Remélem, nem ilyen drámai a helyzet)

Készülődés...

 Karácsony előtt a készülődés minden család életében nehéz időszak, holott éppen nem erről kellene szólnia. Korábban én is beleestem a csapdába, az ablakmosás, függönymosás, ajándékok utáni szaladgálás, utolsó pillanatokra hagyott beszerzések és folyamatos feszültség csapdájába. Mire 24-én felöltöztettem a gyerekeket, hogy a nagyszülőkkel elballagjanak a gyerekmisére, már közel álltam az összeomláshoz. Akkor még lóhalálában feldíszítettük a fát, megterítettem az asztalt és mire az átfázott sereg megérkezett, még mosolyogni és csengőt rázni is volt lelkierőm. Ahogy nőttek, változtak a szokások is. Már nem volt utolsó pillanatos meglepetés a fa, 23-án este díszítettem fel, amikor már mindenki lefeküdt. Imádtam ezt a csendes órácskát, amikor csak én voltam és a díszek, halk zene. 

A fa ... na, igen, az egyik legnagyobb feszültségforrás. Ha "élő" fát veszel, érhetnek meglepetések, mint például az árus által cselesen egyenesen tartott fa a talpba illesztve úgy festett, mintha dőlni készülne, vagy éppenséggel nem faragták kellően karcsúra a törzsét és apa az ünnepi hangulatot feledve szentségelt, ahogy próbálta befaragni. Ezt a műveletet sokszor a legjobb késem bánta, és akkor még örülhetünk, hogy egyszer sem kötöttünk ki a baleseti sebészet ügyeletén. Lett műfánk. Szép is volt, egyszerűbb volt vele a készülődés, aztán valahogy mégis visszakívánkoztunk az igazira. Mert nem volt illata. Aztán már az igazinak sem éreztük az illatát, viszont 24-én már úgy festett, mintha hetekkel magunk mögött tudnánk az ünnepeket. Úgyhogy megint műfánk lett. Ezt most szeretem, élvezem, hogy évente másként díszítgetem. Mint ahogy ünneplőbe öltöztetem a lakás helyiségeit is. Nekem a karácsony még mindig piros, arany és zöld színű, úgyhogy ebben a színskálában gyűlnek a díszek évről évre. Másoknál szeretem a pezsgőszínt, a bordót, néha még a kéket is, de én már megmaradok a magam gyűjteményénél. 

Nos, ezek voltak a külsőségek. Koszorúk, gyertyák, mécsesek, girlandok és a fa. Az időpont? Nos, az is sokat változott. Régen jött a Mikulás 6-án, aztán 24-én a Jézuska. Mostanában már a Mikulást is készen várja a dekoráció, a fa. Nem is csoda, hiszen már november elejétől elözönlik az üzleteket a csillogás kellékei. Szentestére tulajdonképpen már csak a vacsora elkészítése marad. Néhány éve az ajándékozást is elhagytuk. A karácsony igaziból a kisgyermekek csodája - szoktuk mondogatni, pedig a szívem mélyén én magam is tudom, hogy nincs szükség a boltok kínálta holmikra, saját készítésű ajándékokkal is lehet kedveskedni. Ebben azonban én sajnos nem vagyok túl jó. Vagy nem is tudom... csak nem hiszem, hogy a kissé szabálytalan süteményeim vagy egy "tucat" lekvárom bárkinek örömet szerezne. Nem tudok kézműveskedni, ezen nincs mit szépíteni. 

Mostanra abba a  korba értünk, amikor unokák csillogó szemeit szeretnénk látni a fa alatt összegyűlve, de az unokák messze élnek, mindenki tisztában van vele, hogy kivitelezhetetlen minden évben összetrombitálni a családot éppen karácsonyra. Most már a másik fiamék is messzire kerültek, s bár a nagymama velünk él, ez már nem olyan karácsony lesz, amilyet anno a lányszobám mélyén vizionáltam öregségemre. Nézem a reklámokat, ahol három generáció üli körül az asztalt, mindenki jóízűen csipeget, csillognak a szemek az ünnepi külsőségek között, a másikban meghitten fogják egymás kezét az éjféli misén, s már látom lelki szemeim előtt a magunk terített asztalát, ahol a nagyi nem kér ezt sem, azt sem, nem akar kimozdulni, nem akar ébren maradni, nem akar élni, és ettől mi ketten is leeresztünk, mint egy bánatos lufi. Az ünnepi hangulat egy életunt nagymamával nem egészen úgy fest, mint egy boldog családban. Értem én, hogy a nagypapa hiányzik. Nem csak neki, de nekünk is! Amit nem értek, miért nem lehet családi körben csak egy lepkefingnyi (bocsánat) örömet találni, miért kell ezzel a látványos savanyúsággal könyörtelenül emlékeztetni minket is, hogy az idő lassan elmúlik felettünk is. 

Szóval, készülődünk, de ez így nem is igaz, mert csak én készülődöm, a párom teszi a dolgát, mint az év valamennyi napján, s igazság szerint az én készülődésem is visszafogott, mert tudom, hogy a páromon kívül nem értékeli senki más. A minap csúnya veszekedésünk volt, amolyan anya-lánya vircsaft, mert a barátnőmmel el mertem menni egy délutáni programra. Három órányi távollét után arra értem haza, hogy a másfél éve velünk töltött ideje egy kalap kaka, ez nem gondozás, mert SOHA nem vagyok itthon. A jóleső érzés, a bejárati ajtót átlépve úgy illant el, mint a téli napfény. Az igazságtalanság bántott? Nyilván, az is. Hogy a magam és a családi életünk feladása számára ennyit jelent. Köszönetet persze nem vár az ember lánya, de azért az igyekezet elismerését, annak a felismerését, hogy a biztonságot adjuk meg neki, a gondtalan mindennapokat, amikor aktuális hangulata szerint újra gyerek lehet, ezt valahol a szívem mélyén azért reméltem. Láthatóan ő nem így érzékeli a mindennapjainkat. Mostanság éppen olyan, mint egy grincs. Mint akinek életcélja, hogy ha ő nem élvezi az életet/az ünnepet, akkor más se tegye. Ettől pedig az egész készülődés értelmét veszti, hiszen pont az vész el, amiről ennek az ünnepnek szólnia kellene. Tudom, az eszemmel pontosan tudom, hogy nem kellene ezzel foglalkoznom, ez egy állapot, amit a helyén kell kezelni. Láthatóan, ez nekem gondot okoz, mert minden keserű pillanat ellenére az édesanyám, akinek sokat köszönhetek. Úgy tűnik, a valaha volt sok jóért most nekem kell fizetnem. A Sors alaposan felsrófolta a számlát. Nincsenek itt velem azok, akik a legjobban hiányoznak, itt van az, aki legszívesebben máshol lenne. A korán sötétedő napok sok komor gondolatot hoznak, hiába a gyertyák fénye, hiába a külsőségek csillogása, odabent a szomorúság égetőbb, mint valaha. 

Last day in Paradise

 ...and storm in Paradise. Levi tegnap esti cirkuszával a fejemben aludtam el, és meg kell mondjam, nem aludtam jól. Imádom ezt a gyereket, de valami nyilvánvalóan rettentően hiányzik neki. Mivel mindent megkap, szeretetet elsősorban, de lelki és fizikai figyelmet, jelenlétet, azt kell mondjam, talán a szigor lehet az. És nagymamaként ez az egyik legnehezebb - főleg ebből a távolságból -, hogy kuss van, mert ha szólsz, akkor azt tuti nem segítségként értékelik, hanem a tevékenykedésük bírálataként. Mellesleg nyilván van benne az is, mert ha tetszene, amit látok, akkor könnyű lenne befogni a számat. Tavaly ez az érzés - sok mással egyetemben - az itt töltött három hetet is megmérgezte, plusz utáltam magam, amiért nem tudok uralkodni ezen vagy leginkább elengedni és örülni annak, ami megadatik. Az idén valahogy könnyebb volt megélni. Talán a nyáron együtt töltött hét is segített, hogy idősebbek egy évvel, az meg biztosan, hogy az anyuval ha nem is egyszerű az élet, de a tavalyinál azért egyszerűbb és hát drága Colinom se tett rá még egy lapáttal. Mellesleg nagyon hiányzik a család kis szöszkéje, de persze nem az utolsó időszak, hanem a régi szép emlékek. Tavaly lényegében képtelen voltam élvezni az utazást, unokázást, még Ausztrália is alig tudott megérinteni, pedig azért tényleg csuda dolgokat láttunk. Mindenemet átjárta az azt megelőző félév, az érzelmi hullámvasút, amin ültem, és a félelem, mire jövök haza. Most egy kicsit könnyebb volt az indulás előtti időszak, kicsit a kölykök is idősebbek lettek és talán kicsit könnyebb velük is, de a hazamenetel így az utolsó napon megint elég vegyes érzelmekkel tölt el. De legalább nem menekülök, mint tavaly. 

Leia még nincs jól, hajnalra már 39 fok fölé ugrott a láza, Levi meg csak teng-leng, ő se tudja mit akar, de aztán a reggeli és egy kis mesenézés jót tett nekik. Leia megint látványosan jobban lett, már kint labdázott velünk - amitől én úgy leizzadtam, mintha leöntöttek volna -, most meg az apjuk már a kis medencét engedi tele vízzel, hogy a kartonra firkálás után egy kicsit pancsolhassanak is. Délutánra megint esőt jósolnak, úgyhogy ki kell használni a napsütötte órákat. Azt csak itt súgom meg, hogy mintha a gyomrom vacakolna, szerintem pont az útra tör ki rajtam a nyavalya, most ez egy kicsit ráült a hangulatomra, én meg a klotyóra... ma már harmadszor (és még csak 10 óra). Leia úszásóráját mindenesetre lemondták, délután Levié szerintem megint elmarad, de ha nem, igazság szerint nem is igazán akarok elmenni. Nnna, megyek, mert már visítás van a fürdőruháért. Otthon ezt egy szál kisgatyával intéztük, és igen, tudom, a nap azóta már másként éget, de a medence pillanatnyilag az árnyékban van. Na, mindegy. 

Nos, az úszásóra valóban elmaradt, de azért nem maradtunk víz nélkül, mert a Leedonban csobbantunk egyet és nagyot labdáztunk Levivel a vízben. Leia ezalatt odahaza aludta gyógyító álmát a mamájával együtt, akire szintén ráfér a pihenés, mert a torkát már napok óta érzi ő is. Hogy a vizes holmit is be kell pakolni a bőröndbe? Ezen már nem aggódok, amilyen hideg otthon vár minket, nem fog belerohadni a bőröndbe. (Akkor még nem tudtam, hogy késik a hazatérése a vizes ruháknak)

A tegnapi céges rendezvény az olimpia jegyében telt, ami annyit jelentett, hogy mindenféle sport"jelmezben" jelentek meg a delikvensek. Pici fiam például maga volt Roger Federer, a legjobb barátjuk, aki igazgató a cégnél pedig profi hokifelszerelésben nyomta. Gavin az a pofa, akiről bármikor bármit (ami jó) el lehet hinni, egy édes nagy mackó, folyton vigyorog és ez abszolút genetikailag örökíthető dolog volt, mert a fiai, Justin és Dylan is pont ilyenek. Sharon gyerekkori barátja, aki az első találkozásnál biztosította a fiamat, hogy ha komolyan gondolja a dolgot, a legjobb barátja és támasza lesz. Sokat elmond, hogy Levinek ő a keresztapja. Na, szóval a jelmezverseny első és második helyezettje komoly ajándékokat kapott, mint például egy éjszaka a lánc bármelyik szállodájában a legdrágább szobában teljes ellátással. Gavin a szerencsés második volt. Mivel sokat utazik (lévén neki is vegyes nemzetközi családi háttere), biztosan lesz alkalma beváltani a nyereményt valahol a nagyvilágban. 

A medencézés bevált, Levi utána még egy kis focit is kimaxolt, minek következtében egy labda a szomszéd kertjében landolt. Persze ilyenkor hiába van másik kettő, AZ a labda kell. Nagypapa már ott tartott, átmászik a kerítésen, de erről szerencsére sikerült lebeszélni. Leiának pedig természetes és élvezetes (egy fél játékboltot pecázgatott a vízben állva) hűtőfürdő volt, már csak az a kérdés, hogy most felöltözve mennyire jön vissza a láz. Ebédre megettük a hatalmas adag felét a paprikás csirkéből és most ... dobszó!!!! ... a gyerekek is jó étvággyal ettek belőle, meg a háromszínű olasz tésztából, amit kifőztem mellé (mert nem bírtam magam rávenni újabb nokedli szaggatásra). Innentől most éppen csendben zajlott a gyógyszerbevétel (37,9-nél indokolt volt), Levi az étkezőasztal alatt talált magának megfelelő terepet az autózásra, gyanúsan csendes a légkör, akárcsak odakint, ahol nem árt behozni a ruhaszírítót a fedett helyre, mert eléggé vihar előtti csend van. Ha az órára nézek, már itt van az ideje. Gyerek már becsekkolt minket, a Swissair is visszaírt, hogy várnak szeretettel, még kb. 6 óra és elindulunk a reptérre. A legnehezebb idő. 

A reptérre persze a két kicsi is ki akar jönni,így aztán fürdés, pizsama és úgy ülnek be a kocsiba, ha elalszanak, csak be kell rakni őket az ágyba. Még készül egy fotó búcsúzóul, aztán sorolnak vissza a fporgalomba, mi pedig beballagunk a hatalmas épületbe. A Swissair pultnál egy végeérhetetlen sor végére irányítanaka, ahol elég bizonytalan a bőrön dök feladása is. Egy alkalmazott odasasszézik a sorban utolsóként várakozó négy tagú társasághoz és elviszi őket a business pulthoz. Nono, mi megy itt? Követem a pasit és még egyszer tudatosítom benne,hogy mi nem Zürichig utazunk, hanem long-flight, szóval mindenkinek jobb lenne, ha nem az automata venné fel a csomagokat. Oké, majd mindjárt jön értünk. Tiborom hitetlenkedik, de a pasi egyszer csak odajön és int, hogy kövessük. A beláthatatlan sor helyett pillanatok alatt becsekkolunk, csomagok bekúsznak az alagútba, mi pedig kijelentkezünk Szingapúrból. A kapunál még várni kell, de már nyugodtak vagyunk, jegyek a kezünkben, csomagok úton a gépre, indulunk haza. Sajnos nem folyosó melletti ülésünk van, erre egyszer már ráfáztunk, de ez a srác szerencsére néhányszor feláll a hosszú őt alatt, gyorsan mi is követjük. Most csak mandarin van nasiként, de az is egy élmény, mert akkora mint egy nagyobb narancs, édes és egy szem mag sincs benne. 

Zürichben már félve szállunk ki, mert mire előttünk vagy 150 ember összevakarja magát, az idő - amiből nekünk nagyon kevés van - múlik rendesen. Pisilni kéne, de még ennyi időre se merünk megállni, futás, vonatozás a kapuhoz, ahol már csak ránk várnak, ahogy beolvassák a beszálló kártyát, már zárják is a kaput. Egy kis különbusz jön értünk, már mindenki a fedélzeten. Még így is időben indulhatnánk, de egy kicsit még várnak - nyilván a mi csomagjainkra -, aztán egyszer csak meglódul a gép. A kifutón gyors egymásutánban vagy hat gép hagyja el a zürichi repteret. Látszik, hogy hó volt itt még nemrég, a pályáról eltakarított hó nagy része még a szélén olvadozik. Odakint 6 fok van. A gép egyébként majdnem üres, ami nem is csoda, hiszen vasárnap hajnal van. A múltkor hétfőn jöttünk hazafelé, akkor bezzeg tele volt, hiszen aki tárgyalni, dolgozni jön Budapestre, nyilván nem vasárnap hajnalban indul neki, csak hétfőn. Azért azt magyarázza már el valaki, hogy egy átszállásos utazásnál miért nem külön rakják be utolsónak az átszállók bőröndjeit és kiszálláskor miért nem az átszállókat részesítik előnyben? Szerintem logikus lenne, mert nekik tényleg sok múlthat néhány percen is. Ferihegyen egy fok fogad minket és egy üres futószalag, már ami a bőröndjeinket illeti. Nem is csodálom, marha nagy a reptér, a csatlakozások jó távol vannak egymástól, az idő rövid, törvényszerű, hogy a bőröndök valahol lemaradnak. Úgyhogy nem is nagyon csodálkoztunk, amikor a Ferihegyi reptéren bezárult a csomag-szalag, mi üres kézzel álltunk ott. De mire megraklamáltam a pultnál, már jött is a gyerek üzenete, a légitársaság nála - mint megrendelőnél - adott hírt az esetről, és hogy a mai 14.05-ös géppel küldik a két bőröndöt Budapestre. A címet tudják, majd hozzák. Na, hát ezt szinte vártuk is a zürichi nagy rohanás után. 

Könnyű kézipoggyászunkkal a reptéri busszal jövünk be az Astoriáig. Ha már itt vagyunk, a közeli Aldiban veszünk pár apróságot az üres hűtőszekrénybe, aztán loholás haza. Épp csak lepakolunk, már megyünk is a szőrös gyerekért. Az öröme határtalan, a maga kis kutyanyelvén csak mondja és mondja, egyszerre örül és panaszkodik, azt sem tudja, melyikünket nyalja meg. Otthon boldogan körbe rohangja a házat és már vágtázik is be a lépcsőházba, fel az ajtóhoz, aztán végig a lakáson. Meg sem lepődik, amikor bepakolom a kádba egy kis fürdetésre. Feltekerjük a fűtést, a hajszárítóval is próbálkozom, de neki sürgős szaladni valója van apához, lelkesen elfogadja a jutalomfalatokat és végre megnyugodva elfoglalja az ágyát, amíg ott beszélgetünk mellette. Nem volt rossz dolga, de nyilván mindennél többet jelent számára, hogy hazatérhetett. Őszintén szólva nekünk is. 

Péntek.2

 Ugye mondtam, hogy sohase mondd, hogy soha? Menyem reggel mondja, hogy milyen szép idő van, mehetünk hajózni, mert péntek van és azt írja a honlapjuk, hogy 10-től mennek a hajók egy meghatározott állomásról. Menjenek, már én nem akarok menni! - válaszolom, ő meg elneveti magát, hogy most pontosan olyan voltam, mint Leia. Ez azt hiszem, nem számít dícséretnek. Na, elindultunk, csodák csodája simán megvettük a jegyeket és hamarosan már indult is a kis hajó. Volt egy "utaskísérő", aki végig szórakoztatta a jónépet, mindenkinek elvette a telefonját és csinált a közönségnek mindenféle trükkös fotókat, én például így hajókáztam két Tibivel. Persze, csinált nagyon klassz fotókat is az utasokról, úgyhogy igazából vicces figura volt, aki már az esti programot is reklámozta mindenkinek.

Hazafelé vettünk egy balkanyart a régi Bélyegmúzeum felé, hogy megkérdezzük, mi lett az anyaggal. Akivel beszéltünk, mosolygott, amikor mondtuk neki, hogy régi jártunk már itt és hova lettek a bélyegek. Azt ő nem tudja, de ez már csak gyerekmúzeum és itt biztos nincsenek egyik teremben sem, mert ez amolyan interaktív modern ház lett, amit nagyon szeretnek a kölkök, a bélyegeket pedig már biztosan nem is ismerik. Azt hiszem, igaza lehet.

Ha már ott voltunk, lefotóztuk azt a hivatalt is, ahol annak idején a fiatalok bejelentkeztek házasságkötésre. Otthon ugyanis csak templomi volt, itt tartották a hivatalost, amit aztán honosíttattak. A hivatal mellett vezetett fel egy lépcsősor a Fort Canning Parkba. Ott már sétáltunk régebben, hát, már el is felejtettem, hogy olyan, akár egy botanikus kert. Vannak benne elmélyülésre alkalmas, nyugodt kis helyek, az egész nagyszerűen meg van tervezve és a városhoz képest érezhetően hűvösebb a levegő, főleg a vizes részek mellett, pedig itt vagyunk egy karnyújtásnyira. Egy élmény volt megint. A régi/új tűzoltóság épülete melletti megállóból szépen hazabuszoztunk.

De ha már szóba került a Fort Canning Park ... Ez amúgy egy kb. 48 métert magas dombocska, a városnak egy kifejezetten központi, üzleti részén. Nevét Charles John Canning vikomtról, India első alkirályáról kapta. A malájok ősidők óta Bukit Larangannak, azaz Tiltott hegynek nevezték, mert úgy tartották, hogy az ókori Szingapúr királyainak kísértetei járják a "hegyet". A v, amit aztán más kormányzók is használtak, s ezért kormányzatidombként árost életre keltő Sir Stamford Raffles itt is építtetett magának rezidenciát, amit aztán más kormányzók is használtak, s ezért Kormányzati dombként vált ismertté egészen addig, amíg 1861-ben át nem nevezték Fort Canningra, amikor egy katonai erődöt építettek a helyén. Raffles itt hozta létre Szingapúr első botanikus kertjét is, talán ennek a maradványai alkotják a ma látható zöld oázist. 48 hektár földet különítettek el kísérleti növénytermesztésre, de a kísérlet kudarcot v allott és a kertet elhagyták. Később a kikötővédelem hiánya miatt a dombot katonai szerepkörre használták. A kormányzói rezidencia helyén erődöt építettek fegyverraktárral, laktanyával és kórházzal. Később attól féltek, hogy egy nagy erőd árthat a kereskedelemnek. Ráadásul a vízellátás hiánya használhatatlanná tette az erődöt, mint menedékhelyet. Végül 1981-ben kapta meg a Canning Park elnevezést végleg, s egyúttal történelmi parkká alakították át. 

Otthon az a rossz hír várt, hogy Leia, aki már a reggeli ébredéskor is hányt egyet, de ezzel nem nagyon foglalkoztak, az óvodában is rókázott, úgyhogy riasztották apukát, aki valahol fél tíz tájban el is ment érte. Utána itthon szunyókált elgyengülve. A gyerek, nem apuka. Apuka home office-os lett volna, de betegápoló lett. Egy idő után a hányás elmaradt, jött helyette a hasmenés és hőemelkedés, később láz. Leiának kevesebb is elég a nyűlődéshez, úgyhogy nem volt könnyű a délután, végül a szakadó esőben el is mentünk anyáért az irodába, hátha addigra megnyugszik. Az út előtt még kapott lázcsillapítót, ettől rohamléptekben javulni látszott. Hazaérve úgy tolt be egy nutellás kenyeret, hogy öröm volt nézni. 

Viszont a mama is fájlalja a torkát, nem jó a gyomra, és általában véve sincs túl jól (már két napja), úgyhogy ma a két beteg lány együtt alszik, a fiúk meg majd külön. Tavaly is valahogy hasonlóan búcsúzkodtunk, akkor Leiát nagyon elkapta valami kórság, komolyan meg voltunk ijedve mindannyian. most azért egyszerűbbnek látszik a dolog. Ami nagyon meglepett, hogy ennek ellenére is elhozta Tibi Leiát az oviba, amikor mentünk a Leviért. Ezzel sem értettem egyet, attól meg kifejezetten kivert a víz, amikor a garázsból kiállva az előttünk menő kocsi után bújt ki az automata kapun. Ugyanis már befelé is gond volt a kártyájával, kifelé se akarta felismerni, hát megoldotta. Nekem a szívem állt meg, hogy fejbe nyom a kapu és még én lettem letolva, mert szóvá mertem tenni a dolgot. Tudom persze, hogy azért, mert feltűnés nélkül kijött volna, így meg a gyerekek is felfigyeltek az akcióra, a két pletykás meg biztos elmondja otthon az anyjuknak, amit a fiam szeretett volna elkerülni. De tényleg nem tudtam, hogy a kapu lesz annyira intelligens, hogy nem nyomja kupán a kocsit, hanem visszazárás közben, újra nyit. 

A fiunk egyébként úgy tervezte, hogy egy közös ebéd után átmegyünk a régi lakóparkba medencézni, de mi már hazafelé is láttuk, hogy ebből bizony nem lesz semmi. És pontban 2 órakor le is szakadt az ég, de nem gyengén. Az utcai vízelvezető árkok színültig megteltek. Igaz, ahogy enyhült az égi áldás, hamar le is apadtak, minden ment a gyűjtő csatornába, ami így aztán jól megduzzadt.

Nemsokára indulunk a nagyszülőkhöz. Azt is félve tettem szóvá, hogy tán nem kéne egy beteg gyerekkel az eléggé megroppant nagyikhoz menni, hátha ők is elkapják, de ne szóljak bele. Hogy mi itt az út előtt mit szedünk össze, azzal meg már én sem foglalkozom.

Alice nagyon jól főz, igazából még talán nem is volt kétszer ugyanaz. Ma végül csak mi mentünk át a gyerekekkel és a házvezetőnő, akinek ott is dolga etetni a gyerekeket és segíteni az ottani alkalmazottnak elmosogatni. A fiatalok a céges rendezvényen az átküldött fotók szerint remekül mulatnak, még a menyem se készül halódni, pedig itthon elég sápadtka volt. Alice Leiával játszott, én leginkább Levivel. A párharcunk még mindig a javára áll, bár sikerült javítanom 13:7-re a csúfos 11:4-ről. A kajára visszatérve... nem tudnám elmondani, hogy mi mindent ettünk. Leginkább csirkét és rengeteg zöldséget, amiket itthon nem is ismerünk, meg egyfajta levest, amiben mindenféle töltött zöldségek és kis tésztagombócok is voltak. Nem a mi ízvilágunk, de abszolút az ehetőségen belül. Mondjuk, vagy húsz évvel ezelőtt komoly probléma lett volna a mai menünek a feltálalása  az elfogyasztása, mert rettentően válogatós voltam és a sértésig képes voltam elzárkózni az új ízek kipróbálásától. Más alkalmakkor Sharon is velünk van, olyankor ő lép közbe, amikor a mamája csak pakolja és pakolja az újabb ismeretlen dolgokat a tányérunkra, de ma védtelenek voltunk, így jó sok mindent megkóstoltunk. A végén mindig gyümölcstál van, most is mangó, papaya,  pomelo és sárkánygyümölcs voltak. Erre elmeséltem Alicenak, hogy a minap kaptam egy pólót Tibitől, amin egy nagy arany sárkány van és így hivatalosan én vagyok a család házisárkánya, de láthatóan nem vette a viccet, örült, hogy szép a póló. Pedig a vicc folytatódott volna, hogy a sárkány dragon fruit-ot eszik, de ezt már el sem sütöttem. Főleg a menyem papáján látszott, hogy elfáradt, de nyilván Alice is sokat tett-vett ezért a vacsoráért és mivel neki az idén volt egy nyitott szívműtétje, meg a fájós lábát is műtötték, már nem olyan erős, mint 7 éve, az esküvő idején. Úgyhogy elbúcsúztunk tőlük, nagyon megköszönve a szép estét és a remek lakomát, kifejeztük a reményünket, hogy jövőre még jó egészégben leszünk mindannyian, aztán indultunk is haza a gyerekekkel, akik kivételesen nem is csináltak rikácsot. Főleg, amikor megjött a taxi és méretes és nagyon csicsás kisbusz, belül mindenféle színes kis világításokkal. Leia hazáig azokat nézegette. Itthon még egy kis játék, aztán irány az ágy. Apa és anya végülis együtt mentek el arra a karácsonyi rendezvényre és remélem, korán jönnek is haza, hiszen Sharon sem volt toppon. Azt ígérték a gyerekeknek, hogyha szépen lefekszenek, akkor majd a menyem leviszi Leiát, Tibi meg ott alszik a gyerekszobában. Van egy összecsukható matraca, és azt mondja, végülis kényelmesen alszik rajta, jobban, mintha a gyerekekkel kellene osztozni a családi ágyon. Azt már úgy látszik elfelejtette, hogy ők a bátyjával hányszor tiszteltek meg minket éjszakánként vagy legalább hajnalban. Meg persze az akkoriban aktuális kutya is. 

Mire ezeket a sorokat leírtam, persze volt némi változás. Levi úgy kiverte a hisztit a semmin, szegény Pinky nem is tudom, hogy tudta végül lenyomni. Egy birkatürelmű angyal ez a nő, egy szent Teréz, igazából nem mond semmit, nem csinál semmit, csak olyan végtelen nyugalom sugárzik belőle, hogy talán az nyomja el a hisztit. Irigylem ezt az adottságát, mert én bizony "megsértődtem" Levire, hogy az utolsó esténket így elrontotta. Ráadásul ok nélkül. Aztán valami égi csoda folytán Leia akkor sem társult hozzá az üvöltésben, amikor a legjobban zengett. Pedig neki még oka is lehetett volna, mert persze a lefektetésig megint felment a láza. Kapott gyógyszert, már az gyanús volt, hogy cirkusz nélkül bevette, mert délután apukáját még alaposan megizzasztotta.

Én nagyjából összepakoltam a bőröndöket, még a cipők lent vannak a "ház előtt", itt ugyanis mindenki kint tartja a cipőjét papucsát a bejárat előtt, és odabent a kövezeten, parkettán dívik a mezítlábas élet. A holnapi nap nem lesz könnyű, bárhogyan is ébredjünk. Kicsi fiam még erre a napra is tartogat valami meglepit, az unokák nemkülönben. Ez utóbbi szokott a keményebb menet lenni, de általában az elsőből adódik. Nehéz lesz vagy még nehezebb. A hazautazás ugyanis mindenkit kiborít kicsit. A kicsik se tudják kezelni, mi sem. Őszintén  szólva az utolsó nap reggelén, ébredés után legszívesebben elindulnék, ehhez képest éjfél tájban indul majd a gép, el kell tölteni egy napot, az utolsó pillanatban még betömködni az itteni ruháinkat, papucsokat a bőröndökbe, aztán felvenni a téli holmit és kimenni a reptérre, hogy az ottani klímában legalább ne forrjunk fel. Már alig várom! 😜

Csütörtök.2

 A tegnapi nap alaposan kibabrált velünk, mert bár tökéletes idő lett volna a tengerparthoz, mégis a városban bóklásztunk. Nem tudom, ma lesz-e szerencsénk, mert jó lenne kimenni Sentosára. Drukk-drukk.

A drukk bejött, mert csak akkor szakadt le az ég, amikor az utcasarkon feljöttünk a metróból. Ha kicsit fürgébben indulunk haza, szárazon megúszhattuk volna, de így legalább elsőkézből elmesélhetem, hogy itt langymeleg még a zivatar is. 

Na, hát Sentosa... a kis függővasúttal (vagy nem is tudom, mi ennek a pontos megnevezése) mentünk át. Nagyon jópofa, kb. akkora, mint egy félbevágott 17-es villamos. Összesen négy megállója van, de ebben benne van az indulási is. Az első kiszálló vezet az Universal studióhoz, ami engem nem különösebben vonz, vagy legalábbis ma nem. A második igazából nem is tudom, hova vezet, nekünk úgyis az utolsó kellett, ami a Beach-hez vitt le, ahova már nagyon vágytam. Hétköznap délelőtt is elég sokan voltak, de azért nem volt vészes, hiszen még a hintaágyaknál is találtunk két üres helyet. A víz meg... kádmeleg, finom, a sótartalom miatt nagyon mozognod se kell, simán ott lebegsz, imádom! Szerencsére eleinte a nap elb újt, így nem kellett félni a leégéstől, meleg meg anélkül is van. Később kisütött, akkor örültünk igazán a fedett hintaágynak, mert a napon szénné lehet égni még naptejjel is, nálunk meg nem volt. A függőhídon átmentünk a kilátóhoz, megkerestük a túlpartról a múltkor látott fekvő figurát, aztán később kiderült, hogy a strandon meg egy majom heverészik hasonló műtárgyként. A fejünk fölötti pálmafán egy hófehér kakadu rikoltozott, az alul csipegető madártársak fejére majdnem ráejtett egy kisebb kókuszdiót, úgyhogy nemcsak a vizet és a hajókat bambulhattuk, hanem még műsort is kaptunk. Igazság szerint naponta elzarándokolnék ide, ami persze túlzás, hiszen azért van a városban éppen elég látnivaló, amik időről időre meg is frissülnek, szóval nem elpocsékolt idő a meglátogatásuk. De nagyon jó volt heverészni a friss tengeri levegőn, az árnyékban, amikor még a vizes fürdőruha se hat hidegnek. Volt aki aludt, legszívesebben én is azt tettem volna. Hazafelé az egyik kis boltnál vettünk még üdítőket, amik le is gurultak ott helyben, az ember nem is hitte, hogy ennyire szomjas, csak amikor már üres volt a palack. Aztán vissza a kisvonathoz és a metróhoz. 

Nos, itt vagyunk Ázsiában, konkrétan Délkelet-Ázsiában, annak is a legdélibb pontján, de azt már többször írtam, hogy szerintem az egész hely valahogy "európai", legalábbis abban a tekintetben, hogy nem érzed azt a már-már "félelmetes" sajátosságát. Talán azért is, mert itt tényleg mindenki beszél angolul, nem tudom. Pedig amúgy persze színes a kép, a metrón indiai és maláj, kínai arcok vesznek körbe, de például a tájékoztatás is négy nyelven, elsősorban angolul van kiírva és ha nem vagy írástudatlan és színvak, akkor képtelenség elkeveredni, annyira egyértelmű minden. Őszinte leszek, ha otthon ilyen fekete arcok vennének körül, nem érezném magam biztonságban. Lehet ezt rasszizmusnak nevezni, de hogy egy teljesen profán hasonlattal éljek: a kutyák között a menhelyen mindig a fekete, nagytestű kutyák ragadnak bent, az utcán ha találkozol más kutyákkal, mindig a feketékkel vagy a legbizalmatlanabb. A franc se tudja, miért, de ez így van, másoktól is hallottam, nemcsak én érzek így, igazából tudományos megállapítás. Tényleg már ötödször vagyunk itt, úgyhogy talán megengedhetek magamnak némi általánosítást, de soha egyetlen egyszer nem voltam tanúja sem velem, sem másokkal szembeni "illetlen" viselkedésnek. A metró egyébként ki is van plakátolva, hogy a kamerák mindent látnak, ne is próbálkozz például a mozólépcsőn az előtted felfelé haladó nő szoknyája alá fényképezni, mert úgy lekapcsolnak, mint a sicc. Gyermetegnek hathat, de valamiért nyilván érdemes volt ilyen plakátokat készíteni, még akkor is, ha a közbiztonság is híresen jó. A csomagfutárok többsége is fekete indiai, de olyan udvariasak, szinte zavarba ejtő, pedig nekik egy fillért nem fizet itt senki, hiszen minden előre ki van fizetve, jatt nincs. Mint ahogy az éttermekben sincs, ott a számla már eleve tartalmazza. Az is igaz, a készpénz-használat itt már ritka, mint a fehér papagáj (hehe, olyat pont láttam a strandon). Elfogadják persze, de itt már mindenki telefonnal, órával, legrosszabb esetben is kártyával fizet egy palack ásványvizet is. És ha már plakátok... rengeteg helyen van kiírva, hogy ha úgy érzed, abuzálnak, ne legyél áldozat, van segítség. 

Na, a tervek, mint korábban írtam, azért vannak, hogy változzanak. Ma sem kell paprikás csikrét csinálnom, mert vacsorázni megyünk. Holnap csináljam meg, de akkor még nem esszük meg, megy a hűtőbe, mert holnap anyóstársék várnak minket és a gyerekeket vacsorára, amíg a szülők valami céges rendezvényen züllenek. És azért kell megcsinálni, mert akkor szombaton, indulás előtt már nem kell főzőcskézni. Persze, az indulás majd csak a késő éjszakában lesz, de tény, hogy jobb, ha van kész kaja napközben, bármilyen programot is találjanak még ki addigra. Legrosszabb esetben is itt marad nekik vasárnapra. Egészségükre.

Ez az egy, amitől itt a hajam egyenesedik ki, hogy az otthoni naptárba beírt programok után itt ötpercenként változik a vízállás. És akkor anyám még képes azt mondani, hogy mi zaklatott életet élünk odahaza, mert kéthetente, havonta vendég jön vagy mi megyünk vendégségbe. Itt vajon mit mondana?

Szegénnyel nem nagyon tudom, mi van, mert ugyan a testvére három alkalommal volt bent nála, abból egyszer a hülye pénzügyekkel zavarták össze, aztán már azt kérdezte, mi mikor megyünk már haza. Azt sem tudom, vajon az öccséék bementek-e hozzá. Aj, jó dolog is a család... na, mindegy. Otthoni híreket nem nagyon kapunk, néha Alessia ír pár sort a rögvalóságról, amitől az embernek egyből maradhatnékja támad, máskor a nagyfiamék írnak, hogy Carlos nem érzi jól magát, úgyhogy már van kapcsolatuk egy ottani állatorvoshoz is, ha esetleg futni kell. Carlos időközben összekapta magát, mindenki legnagyobb örömére. 

A vacsora... A Millenium Walk egy hatalmas épületegyüttes, aminek egyik tornyában dolgozik a gyerek is. A környék éttermeiben, bárjaiban sok helyen nagy kedvezményt kapsz, ha felmutatod a dolgozói kártyád, amivel egyáltalán be tudsz lépni az épületbe. Ez azt jelenti, hogy italokra 50 %, ételekre 25 % kedvezmény jár, illetve például a Pauláner sörözőben egy ebédért kettőt kapsz, tehát meghívhatod valamelyik kollégádat vagy ő téged. Ezzel gyakran élnek is. Az étterem előtt annyi Ferrarit láttam, mint eddig életemben összesen, odabent meg egy Tesla bemutató volt, hát, mit mondjak, a csúcsmodelljük egy valóságos tank és kifejezetten ronda. 

A vacsora után átmentünk a Singapore Flyer közelében levő Forma 1-es paddock-ba. Ez az az épület, aminek az aljában a csapatok szerelői és a kocsik vannak (mondjuk rá, hogy garázs), az emeleteken meg a csapatok helyiségei, a közvetítések központja és más kiszolgáló helyiségek. Momentán az emeleteken kézművesek kiállításai vannak néhány napig, köztük Sharon barátnőjéé, akinek van egy Lucia Cake névre hallgató kis süteményes vállalkozása. Nagyon egyszerű, lényegében a browniet variálja méretben és ízesítésben. Karácsonyra például (meg egyébként év közben is) vannak dobozos kis összeállításai, nagyon guszta. Őt látogattuk meg, de tulajdonképpen végigjártuk az egész kirakodó vásárt az elejétől a végéig. A végére a két gyerek olyan fáradt volt, hogy egy kis rendezvénybusszal mentünk vissza a Millenium Walkhoz, ahol a kocsi parkolt. 

Szerda.2

 Az előző este történései közé tartozik még egy roppant sikeres sertéspörkölt, amihez ijedtemben még japán uborkából uborkasalátát is rittyentettem, és amennyire utáltam még a gondolatát is, azért a nokedli is jól sikerült. Azért képzeljétek magatok elé az élményt, ahogy a 28 fokban és párás alkonyodó levegőben állsz egy erős gáztűzhely mellett, forr a víz és masszírozod azt a nyomorult nyerstésztát, hogy helyes kis nokedlik váljanak le a magyar honból ide hurcolt alkalmatosságról. Még jó, hogy a víz amúgy is sós, mert a homlokodról is csöpöghet bele. Ilyen nokedliszaggató a családban egyébként mindenkinek van, fogalmam sincs, hogy a Kispiac tetején árulják-e még, de a leginkább ez vált be. Viszonylag ruganyos tésztával dolgozunk, mert ha puhább, folyós, nem lesznek olyan kis gurulós nokedlik. Anyósom még a vágódeszkáról szaggatta, az egy más műfaj, de én azt is szerettem. Híresen jó paprikás csirkét tudott csinálni, a család és a vendégek is mindig abban reménykedtek, hogy az lesz a vacsora. Természetesen túrógombóc desszerttel, ami olyan könnyű volt, majd elszállt. Egyszer majd írok egy gasztro bejegyzést a család kedvenc ételeiről, érdekes lista alakulna és sajnos a nagymama elvesztésével nagy részük le is került a menüről. Végül Pinky is megállapította, hogy finom volt és hogy valami nagyon hasonló van náluk a Fülöp szigeteken is. Jókat nevetgéltünk, amíg együtt aprítottuk a hozzávalókat. Kérdezte, hogy mi a különbség a csirkepaprikás, a sertéspörkölt és a marhapörkölt között, és ha már, akkor a gulyáslevest is vegyük ide. Mondtam neki, hogy a hús, mert alapvetően a magyar konyha, legalábbis, amit mi annyira kedvelünk és néhai édesapám receptje szerint készítünk, két fő dolgon alapul: kegyetlenül sok hagyma és elég sok pirospaprika kell hozzá. Mi egyébként a tartalmas szafthoz paprikát, paradicsomot is aprítunk bele, a csirkepaprikásnál még le is turmixoljuk, hogy selymes legyen. A gulyásleveshez meg hangulat szerint mindenfélét adunk, leginkább sárgarépát, fehéret, zellert és krumplit (de volt már benne gomba, sőt bab is), de annak is tulajdonképpen pörköltalapja van. Ehhez a klubhoz csatlakozik otthon a paprikás krumpli is, de azt a gyerekek annyira nem kedvelik. Húsos banda, és holmi virslivel nem lehet korrumpálni őket. Meg hát ez az étel is igazából hűvös őszi, téli napokon esik a legjobban, ebben a forróságban azért a könnyebb ételek kerülnek asztalra. 

Vacsora után Levi elővette a Szuper Máriós társasjátékot és lejátszottunk néhány gyors menetet. 3:1-re a kis mázlista vitte el a pálmát és olyan boldog volt, attól féltem, le se tudják fektetni, de végül probléma nélkül elvonultak. Üdítő ritka pillanat volt. 

Szerda reggel félórával korábban kell bemenni az oviba, mert az évzáró ünnepségre próbálják a műsort. Mi sajnos már nem leszünk itt az előadáson, de remélem, legalább a gyerekek produkcióiról készül majd videó, amit megnézhetünk. Utána kicsi fiam visz magával minket a munkahelyére. Cuki a srác, ahogy büszke szüleit körbecipeli, mint a véres kardot és bemutat mindenkinek, aki csak szembe jön. Így volt ez a régi helyen is, egy élmény volt vele a céges étteremben leülni egy kávéra. Kedden egyébként kaptunk tőle két pólót, apa is, én is, ami tulajdonképpen a cég egyik rendezvényére készült, de maradt néhány darab, szerencsére a mi méretünkben is. Sötétkék alapon az oldalán egy nagy arany sárkány. Igazán impozáns látvány, ráadásul a három kis gomb tulajdonképpen három díszes kis gömb, igazán tetszik. Ha lehet ilyet egy pólóra mondani, visszafogottan elegáns a feltűnő minta ellenére is. Meg is jegyezték azonnal, hogy ezennel hivatalosan is házisárkány lettem.

Tegnap megmutattam a nagy kínai templomot, ahol jártunk, de most írnék még róla pár szót. Már a neve is érdekes: Buddha Foga templom. Ami meglepő, hogy egy fiatal épület. Ereklye templom, amely nevét Buddha bal szemfogáról kapta, amelyről úgy vélik, hogy elhamvasztás után megmaradt és amelyet a templomban helyeztek el. A kínai Tang-dinasztia stílusát idézi, annak ellenére, hogy a hivatalos megnyitó csak 2007-ben volt, a felszentelést pedig a következő évben tartották. Nemcsak templom, de egyben múzeum is. A hívők és szerzetesek szabadon megnézhetők vallásuk gyakorlása közben. Bár a külseje is látványos, mégis mellbevágó az odabenti pompa, a hihetetlen mennyiségű aranyozott felület és díszítés. A tetőkertben igazán lehetőség van egy kis elmélyülésre a sok-sok orchidea között. A templomba bárki ingyenesen beléphet, de ha a múzeumot és a belső termeket is meg akarja látogatni, akkor egy barna kendőt kell kössön a ruházata fölé, hogy ne "vetélkedjen" a benti ragyogással. Szinte mindig a hívők és a szerzetesek közös kántálása hallatszik ki a Nagy teremből, a Száz Sárkány Hallból. Itt található egy 4 és fél méter magas szobor-háromság, amely természetesen arany színben pompázik. Találhatók itt szerzetes szobrok is, gyertyaviaszból készült, élethű szobrok. Az emeleti részen a tibeti buddhizmushoz kapcsolódó tárgyakat és pecséteket is megtekinthetünk. A tárgyak között például egy mágikus tőrt, amelynek három lapja van, amelyek azt szimbolizálják, hogy a tőr ereje képes megszüntenti a három mérget: a tudatlanságot, a gyűlöletet és a vágyat. A negyedik emelet belső kamrájában őrzik a szent Buddha fogat. A szoba központjában áll egy arany sztupa, amiben elrejtve  található a fog. A sztupa ajtajában pedig egy 15 kilós arany Buddha ül. A tetőkertben található a Tízezer Buddha pagodája. Ahogy a neve is mutatja, 11.111 buddha ül az apró mélyedésekben a falakon. A pagoda közepén egy fedett építményben van a hatalmas imakerék, amit a látogatók is megragadhatnak és járhatnak vele körbe-körbe, miközben a maguk imáját mantrázzák. Az amúgy soknemzetiségű országban valóságos jelkép ez és a közelében álló hindu templom. A tolerancia jelképe. De jól megférnek a mecsetekkel és keresztény templomokkal is. Nincs vallási feszültség a lakosság rétegei között, a gyerekek pedig teljes természetességgel fogadják el, hogy külsőleg eltérő társaik vannak az ovis (iskolás) csoportban. A legfontosabban mindannyian megegyeznek: gyerekek. Mindenképpen építő ilyen közegben felnőni.

Na, hát a kirándulás a gyerek irodájába nagyon érdekes volt. Mázlista, mert a régi cégéhez képest két plusz metrómegálló, feljön a föld alól és ott is van. Nagyon puccos a modern toronyház. De azt mondja, itt azért többnyire azok, nem kell ahhoz nemzetközi nagy cégnek lenni. Az iroda része nyilván nagyjából mindenhol ugyanolyan, a régi helyén például szinte megszólalásig ilyen volt, de ... olyan - nem is tudom, minek nevezzem - pihenőjük, klubszobájuk, kávézójuk van, hogy lehidaltam tőle. Egyrészt mindenféle kényelmes ülőkékkel, kis asztalkákkal, mint egy klub. Aztán van ott formatervezett sakk-készlet, négy egybeérő hatalmas tv a falon, minden földi jó a büfé pultnál, mikro, ha otthonról hoznál valamit, egy játékgép a fal mellett, ha nagyon tele a hócipőd és kicsit őrjöngeni támad kedved, kávé, tea, üdítő, gyümölcs, kis tárgyaló, nagy tárgyaló, puhaság, kényelem, elegancia és ... olyan panoráma a 14. emeltről, hogy képtelenség betelni vele. A város, az öböl, a Forma 1-es pálya, a kinti öböl a tengerjárókkal, a Singapore Eye... azzal eltelne egy nap, hogy onnan nézelődsz. Ittunk egy finom kávét egy olyan kecses csészéből, hogy legszívesebben hazahoztam volna, aztán elköszöntünk, mert végül is dolgozni jár oda, nem a szüleivel trécselni. Bár, saját bevallása szerint is jó kipihenni odabent az otthoni nyüzsgést. 

Ahogy elhagytuk az épületet, hamar eldöntöttük, hogy nem megyünk vissza a föld alá, hanem sétálni fogunk, hiszen nem is olyan messzire már ott magasodott a Cloud Forest, mai úticélunk. Nem mondom, hogy nem borsos a belépő, hiszen fejenként 24 dollár , ami durván 7.500,- forintnak felel meg, de már a klíma miatt megéri bemenni. Ugyan nem nagyon tudom elképzelni, hogy az esőerdőkben ilyen kellemes klíma lenne, de legszívesebben ki sem jöttünk volna. Az orchidea rész szerintem látványban verte a Botanikus kertet, de persze a vízesés, ami mindent visz. Már a belépésnél ráhangol az egész épületre és ahogy az épület tetejétől ereszkedsz alá, újra és újra kapsz a vízpárájából és a látványából egy kis ízelítőt. Látványban nincs hiány. Még ifjú párok is szívesen választják esküvői fotózás helyszínéül, most is találkoztunk egy párral. A benti tér burjánzóan gazdag zöld világa és a kupolán túli épített világ kettőssége óriási élmény. A Marina Bay Sands szinte egyetlen képről sem maradt le, annyira meghatározó szomszéd, és ugyanígy az alatta elterülő Gardens by the Bay, ami tulajdonképpen egy egyedülálló mesterséges park 18 szuperfával. Nemcsak a látványuk különleges, de funkcionalitásuk is van. Van, amelyik esővizet gyűjt, az öntözőrendszert táplálja, van, amelyiken fotocellák gyűjtik a nap energiáját. Törzseiket számos páfrányfaj, orchideafaj és mindenféle futónövények borítják. Hatalmas méretüknél fogva (25-50 méter között váltakoznak) a tűző nap ellen is árnyékolnak. Esténként pedig két alkalommal is zenés fényjátékkal szórakoztatják a látogatókat. Most éppen a karácsonyi fesztivál elemeit építgetik, amik napfénynél nem túl mutatósak, de majd esténként...!

Miután hazametróztunk, a délután a pihenésé volt, mert igazság szerint az utóbbi napokban olyan sokat mentünk, hogy jól esett egy frissítő zuhany után elnyúlni az ágyon és egy kicsit az otthoni híreket böngészni. Ez utóbbi sajnos nem dobott fel egyikünket sem, de talán jobb is, ha szép lassan visszahangolódunk arra, mi vár otthon. Pont arról beszélgettünk útközben, hogy már ötödször járunk itt és talán most először érezzük mindketten azt a kettősséget, hogy mennénk is - hiszen a kötelezettségek, anyu és a kutya már nyilván nagyon várnak vissza -, ugyanakkor maradnánk is. Nyugdíjasként nagyon jól el lehetne tölteni itt az időt. Más kérdés, hogy az otthoni nyugdíj itt pillanatok alatt elfogyna, kb. amikor egy kis bérlemény díját kifizetnénk. Pénztelenül pedig ez a világ sem annyira vonzó, valljuk be. 

A Cloud Forestben készült képek nagy részén ott a Singapore Flyer, a hatalmas óriáskerék is, amely 2008-as átadásakor a világ legnagyobbja volt 165 méteres magasságával. 28 kabinja van, mindegyikben 25 fő részére van hely, hogy kedvükre fotózhassák a páratlan panorámát. Körülbelül 30 perces program, én még nem tudtam rávenni Tiboromat, hogy "felszálljunk", de soha ne mondd, hogy soha. 

Az este megint a társasjáték bűvöletében telt. Levi unokám ronggyá vert minket, 11:4-nél aludni küldtük a további szégyen elkerülésére, de megfenyegetett, hogy holnap folytatjuk. 😁

forrás: Top 10 látnivaló Szingapúrban | Látványosságok

A latvanyossagok.hu cikkei teljes egészében NEM vehetőek át. Amennyiben mégis közölni szeretnél belőlük, maximum 400 karakterig a forrás megjelölésével megteheted. A latvanyossagok.hu-n található minden szöveges tartalom szerzői és más jogainak korlátlan tulajdonosa a latvanyossagok.hu tulajdonosa, ezért az nem másolható, terjeszthető és felhasználható a Tulajdonos írásos beleegyezése nélkül. Ezen jogok bárminemű megsértése esetén a Tulajdonos követelheti a jogsértő tevékenység azonnali megszüntetését, kártérítési igényt nyújthat be, és jogorvoslatot kérhet.

A latvanyossagok.hu cikkei teljes egészében NEM vehetőek át. Amennyiben mégis közölni szeretnél belőlük, maximum 400 karakterig a forrás megjelölésével megteheted. A latvanyossagok.hu-n található minden szöveges tartalom szerzői és más jogainak korlátlan tulajdonosa a latvanyossagok.hu tulajdonosa, ezért az nem másolható, terjeszthető és felhasználható a Tulajdonos írásos beleegyezése nélkül. Ezen jogok bárminemű megsértése esetén a Tulajdonos követelheti a jogsértő tevékenység azonnali megszüntetését, kártérítési igényt nyújthat be, és jogorvoslatot kérhet.