Évértékelő 2024

 A tavalyi év ... és most direkt nem keresem vissza, hogy mit írtam az év végén... mentálisan nagyon megviselt. Amikor az ember annak sem tud igazán örülni, hogy a nagy ritkán látott unokáival tölthet időt, ráadásként meg eljuthat a világnak egy igencsak távoli zugába, na az az év tagadhatatlanul pocsék volt. Ami után már csak egyetlen vágya van az embernek, hogy a gödörből felfelé vezessen az út.

Az idei év teljesítette ezt a vágyat. Mondjuk, nem volt ez olyan nehéz, de persze, akár alul is múlhatta volna a tavalyit. Szóval, örülés van. 

Januárban a nagyfiamék elutaztak Hollandiába, hogy a terveikhez felmérjék a terepet. Feldobva jöttek haza, ami egyrészt jó hír volt, másrészt valami nagyon könyörtelen váltásnak az előszobája. Január 22-én pedig el kellett engednünk Colint, aki közel 14 évet töltött velünk és egész lényével bearanyozta az életünket. Pontosan olyan fájó veszteség, mint amikor egy közeli családtag megy el. Hiszen az volt. 

Februárban hirtelen felindulásból elfogadtam a mobiltársaság ingyenes készülék ajánlatát. Nem kellett volna, de nem mondok szegény Honorra semmit, mert még (jobban) megsértődik. A másik kellemetlen meglepetés, hogy a bankkártyámat hónapokkal korábban meghekkelték. Nem rövidítettek meg kiugróan nagy tételekkel, de havonta rendszeresen, így pedig azért összejött egy jó ötvenezres tétel, amit végül sikerült visszaszereznie a banknak, de a kártyacserét nem kerülhettem el. A hónap végén megkésett karácsonyi ajándékként megérkezett az új tűzhely, amit nem kevés asztalosmunka után sikerült is a régi helyére beépíteni. A hónap utolsó napjaiban Jamienek meglepetésként, amúgy előre megfontolt alapon felvételt nyertünk a kutya-napközibe. Innentől - a nyári szünetig - szerdánként ott élt közösségi életet a kis szemünk fénye. 

Márciusban - nem feltétlenül szülinapi ajándékként - az onkológián kötöttem ki egy kérdéses diagnózissal, ami éppen elég nyugtalanító volt, hogy napokra, sőt hetekre meghatározza a kedélyünket. A végeredmény egyelőre megnyugtató. Tiborom - szintén nem szülinapi ajándékként - átesett a megismételt ablázióján, remélhetőleg ez hosszabb ideig kitart. A hónap végén nagyfiunk Miamiba utazott, szakmai bemutatkozásra, mi pedig mindannyian egyemberként drukkoltunk neki, hogy ez legyen az első lépés egy fontos "utazásban". 

Áprilisban - el sem hiszem, oly sok évnyi álmodozás után! - új családtagot üdvözölhettünk a családban. Négy kereke van, de hét ülése és pillanatnyilag ő a legfiatalabb a "flottában", pedig ő sem újszülött. Gyurink Oslóba utazott, annak a bizonyos "utazásnak" egy újabb jelentős állomására. 

Májusban váratlan, de ugyanakkor igenis szükséges kiadás elé álltunk. Az új autó ugyanis nem fért be a régi garázskapun, amire igazából már rég ráfért a ráncfelvarrás, de azért így, hogy muszájból került rá a sor, kicsit fájdalmasnak hatott. 

Júniusban még mindig jöttünk-mentünk a nyaraló és a lakás között, de a hetek nagy részét még itthon töltöttük, hiszen orvosi vizsgálatok, műszaki gondok adták a feladatokat sorra. A hónap végén maradtunk lent végleg, nem utolsósorban azért, mert az unokák júliusban érkeztek és arra bizony elő kellett készülni.

Júliusban az a rövidke hét maga volt az Öröm. Nagy része a Balatonon, néhány nap itthon, egy este Bécsben, de minden pillanatában szerelem. Az unokáim nőnek, okosodnak, egyre könnyebb velük, ezen a héten pedig megszállta őket az ihlet és ettől a boldogság minden együtt töltött percünket áthatotta. A menyem kiváló államvizsgát tett, büszkék voltunk rá, mert pontosan láttuk, micsoda terhet cipelt az iskolával a munkája mellett. 

Augusztusban a barátnőmmel megnéztük a Margitszigeten a Vivaldianno-t. Röviden: csalódás. Aki ezt összeállította, mintha nem is Velencét látta volna lelki szemei előtt. A mindennapok az olimpiáról szóltak és már nem is emlékszem, mikor követtem ilyen lelkesen a sportközvetítéseket. 

Szeptember elsején hazaköltöztünk. Furcsa nyár volt, mert úgy éreztem, mintha rengeteg időt töltöttünk volna a telken, de hát nyilvánvalóan sokkal kevesebbet, mint tavaly. Hivatalos ügyeket, anyu elhelyezését intéztem, ami persze nem ment egyik napról a másikra, de közeledett az utazás a gyerekekhez, így aztán volt tennivaló. 

Október elsején a nagyfiamék nekivágtak. Hiába tudom a fejemmel, hogy jól teszik, a szívem azért vérzik és a legnagyobb próbatétel, hogy ez számukra ne legyen nyilvánvaló. Huszadikán bezártuk a Balatont, tudva, hogy mire újra lemehetnénk, akár már a fagyok is beállhatnak. A hónap végén pedig bevittem anyut az otthonba, ahol a következő hónapban gondoskodtak róla.

November első napjait Jamienek szenteltük, mintegy előre bocsánatot kérve a merényletért, hogy jó két hétig "ott hagyjuk" a napköziben. Hiszen az egész évi szoktatás ezt a célt szolgálta. Mi tudtuk, hogy jó helyen lesz, ő valószínűleg nem értette, hogy miért nem megyünk érte a szokott időben, bármennyire is kedveli az "óvóbácsit". De a nagy nap előtt még elvittük Tatára, mentünk a Szigetre, és egyáltalán, igyekeztünk minél több tartalmas időt együtt tölteni vele. Amikor 7-én felszállt velünk a gép, mindenféle gondolat kavargott bennünk. Az utazás és a közeli viszontlátás öröme, az itthon hagyottak miatti aggodalom. Ami nem csitult odakint sem a gyorsan pergő napok ellenére sem. A világ, amelyben az unokáim felnőnek, jó hely, ez egy pillanatig sem képezi vita tárgyát. Csak ne lenne olyan nagyon messze! 

Decemberben az első adventet Jamievel a Szigeten ünnepeltük, aztán szépen visszaálltunk a mókuskerékbe, ahol tettük a dolgunkat, mintha az odakint töltött felhőtlen napok nem is léteztek volna. Apró pillanatok szakították meg a kerék forgását, mint a barátnőmmel töltött rövidke találkozások, az osztálytársakkal való találkozás, a Bazilika karácsonyi fényfestése, a menyem röpke látogatása, Jamie barátjának családjával töltött reggelek és kávézások, készülődés a karácsonyra. Ami most először lesz újra a kettőnk estéje házasságunk első karácsonya óta. Bocsánat, hiszen ez így nem is igaz, hiszen most (is) itt lesz az édesanyám, aki már tavaly sem igazán emelte az ünnep fényét a halálvágyával. Amire még számítok, egy vacsora barátokkal, egy nyugodt szilveszter éjszaka és máris itt lesz az Újév a maga kihívásaival, reményeivel, várakozásaival, félelmeivel. Ha rosszabb nem lesz, mint az idei, én már boldog leszek, de ki adhat erre garanciát?