Gyerekként a karácsony maga volt a Varázslat számomra. Már maga a tény, hogy havas karácsonyokra emlékszem, korcsolya-bérletre a Feneketlen tónál levő kori pályán. Apu a Diószegi utcában húzott az úttesten szánkón a tónál levő "veszélyes pályáig", ami csak egy lanka volt, de még a gyerekeim is csúszkálhattak rajta. Anyu nem volt egy nagy cukrász, két dolgot sütött karácsonykor: dió tortát és linzer aprósüteményt. Előbbit bolti tortalapból saját családi recept alapján készült krémmel töltve, utóbbit mindig félhold alakúra szaggatva és aprított dióba forgatva. A torta Szentestére már kész volt, az erkélyen hűlt, a linzert együtt sütöttük, én leginkább láb alatt voltam. Aztán a csengettyűszóra futottam, benyitottam a hallba, ahol ott ragyogott a karácsonyfa és alatta az ajándékok. Apu feltűnés nélkül bevitte az erkélyről a már talpában álló fát, feldíszítette és elrendezte a csomagokat, amik már hetek óta becsomagolva lapultak a szekrény mélyén. Tudtam, mert kutattam utánuk és majd megőrültem, hogy nem tudom feltűnés nélkül meglesni a tartalmukat. Nem volt kívánságlistám, kaptam, amit kaptam és annak nagyon tudtam örülni. Talán a legnagyobb meglepetés 14 éves koromban a Sanyo kazettásmagnó volt, amit apu egyik kollégájának a stewardess felesége hozott Nyugatról. Apu felvette vele a Csendes éjt, nekem meg alig esett le, hogy honnan hallom a zenét. A szavam elakadt. Drága keresztapám ajándéka, a fenyőfa ágáról diszkrén lelógó aranynyaklánc nem hozott ennyire lázba. Igazából inkább karácsonyi ebéd volt, az ajándékok kibontása után már csak nassoltunk, teáztunk, a szüleim pezsgőt bontottak. A mai napig azokat a poharakat látom a legszebbnek, csodás metszett kristálykelyhek. Ma már nem is divat, mégis gyönyörűnek látom.
25-én apu elment a nagyszüleimért, nálunk ebédeltek, aztán hazavittük őket és megcsodálhattuk a fájukat, amit a nagyi süteményei és szaloncukor díszítettek, pattogatott kukoricából fűzött láncok, és néhány csíptetős gyertya, amit a megggyújtás után pár perccel mindig el is oltottunk, nehogy baj legyen. És persze a csillagszórók, gyermeki fejjel maga a tűzijáték. A süteményhegyek, amiket a mama mesterien készített és mindig csomagolt belőle, hogy híján ne legyek egy kis extra kalóriának a téli szünet idején.
Amikor férjhez mentem, az első közös karácsonyunkon már a szívem alatt hordtam a nagyfiamat. Az a Szenteste csak a kettőnké volt. Amikor megszületett, új hagyományt teremtettünk. Az egész család nálunk gyűlt össze. Teltek az évek, ahogy nőttek a fiúk, már nekik kellett megteremtenünk a karácsony varázsát. Remélem, ők is így emlékeznek a kezdetekre, amikor a nagyszülőkkel elmentek a gyerek-misére és betlehemes játékra. Aztán hazatérve, még a csizmájukat alig vették le, amikor odabent megszólalt a csengettyű. Töltöttük külföldön - számomra - örök élményként, hiszen a díszletek akkor voltak a legtökéletesebbek, a derékig érő hóval és hatalmas jégcsapokkal, az apró osztrák falucskában a három nyelvű éjféli misén áldozó gyerekkel.
Néhány éve megadatott az élmény, hogy az unokánkkal, majd az unokáinkkal együtt ünnepelhettünk, annak ellenére, hogy messze, nagyon messze élnek tőlünk. Nekünk nosztalgia, elsősorban a saját gyerekeinkkel töltött ünnepekre gondolva, nekik a varázslat. Közben fogyatkozott a család, a nagyszülők egymás után hagytak itt bennünket, mára csak anyu maradt. Aki sajnos már nem látja ennek a napnak a csodáját, kissé megkeseredve ül közöttünk. És elköltözött a nagyfiunk is. A karácsony külsőségei megmaradtak, de a varázs elhamvadt. Díszítettünk már 30 fokban, mezítláb karácsonyfát, de számomra - ha már hó nincs - legalább hideg legyen. Mostanra a sokak által utált "kellemes karácsony" a mienk. Szép, de kicsit üres, és mitől lenne boldog... Jó lenne, ha valaha még megtelne tartalommal, még ha az valami más is lesz, mint amire nosztalgiázós napokon emlékezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése