Elsőként is muszáj megemlékeznem az én tündérmackó kiskutyámról, Jamieről. 5 éves múlt májusban, úgyhogy igazán ideje, hogy benőjjön a feje lágya és néha úgy tűnik, ezen már túl vagyunk. Mint például, amikor itt volt a barátnőm a lányával. Erikát imádja, ez soha nem volt kérdés, pár hetes korától majd szétesik, valahányszor a barátnője - és nemhivatalos keresztanyja - megérkezik. Ami meglep, hogy az amúgy barátságtalanságig bizalmatlan ebzet Erika lányát is a szívébe zárta. A minap felkéredzkedett Era ölébe, ami már önmagában ritkaság, mert ilyesmit leginkább a papájával művel. Aztán kisRiki odanyúlt és én nyeltem egyet, nehogy odakapjon. De láss csodát! Nem kapott oda, nem morgott, sőt, hagyta, hogy Riki a két tenyere közé fogja a fejét és még egy puszit is nyomjon az orrnyergére. Láthatóan a szívébe fogadta őt is. És mielőtt teljesen elolvadok tőle, itt kell megemlékezzek a reggeli jelenetről, amikor a kertben összetalálkozott az alsó szomszédnál dolgozó emberek egyikével. Aki ráadásul még barátkozni is akart vele. Igaz, kapucniban, ami valamiért kutyaléleknek irritáló ruhadarab. Nos, röviden, őt nem fogadta a kegyeibe, olyan vehemensen kérte számon rajta a kertben őgyelgés területsértő tényét, hogy egy pillanatra attól tartottam, megráncigálja a nadrágja szárát is. Szerencsére szót fogadott és visszajött, bizonyítva, hogy nemcsak meleg ruhadarabként hordom én a nadrágot a falkában.
A másik egy régi-régi emléket hozott felszínre. Két hete úgy döntöttem, hogy az első Advet örömére megnézem a Diótörőt. Ha már az Operába nem jutok el, legalább a tv-n, elvégre azért olyan okos, hogy ilyen műsorokat is elérhessek rajta. Néztem a régről ismerős díszleteket, hallgattam a zenét, újra csodálattal adóztam a leheletkönnyű mozdulatoknak és arra gondoltam, hogy egy örökkévalósággal ezelőtt, 8 évesen, azt képzeltem, nekem is részem lehet még a csodában, hogy csillogó kis tütüben spiccelve repkedjek a színpadon, mint az apró hópelyhek az Operaház színpadán. Mivel már akkor is az osztály egyik legmagasabb gyereke voltam lány létemre, és többet játszottam a fiúkkal, mint a babáimmal, nem volt ez egy magától értetődő álmodozás. Nem is lett belőle semmi, de ami megmaradt, az sem kevés. Az a régesrégi Diótörő előadás megszerettette velem a komolyzene világát. Persze, nem olyan profi módon, hogy a Ki nyer ma? - játék és muzsika tíz percben bármelyik adásában eséllyel vehessek részt. De a műkedvelés szintjén mindenképpen. Talán elsősorban a színpadi világot, éppen ezért volt nagy öröm, hogy néhány kattintással most ez a darab is elérhető lett itthon a nappaliban. Remek hangolódás volt az ünnepek előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése