Készülődés...

 Karácsony előtt a készülődés minden család életében nehéz időszak, holott éppen nem erről kellene szólnia. Korábban én is beleestem a csapdába, az ablakmosás, függönymosás, ajándékok utáni szaladgálás, utolsó pillanatokra hagyott beszerzések és folyamatos feszültség csapdájába. Mire 24-én felöltöztettem a gyerekeket, hogy a nagyszülőkkel elballagjanak a gyerekmisére, már közel álltam az összeomláshoz. Akkor még lóhalálában feldíszítettük a fát, megterítettem az asztalt és mire az átfázott sereg megérkezett, még mosolyogni és csengőt rázni is volt lelkierőm. Ahogy nőttek, változtak a szokások is. Már nem volt utolsó pillanatos meglepetés a fa, 23-án este díszítettem fel, amikor már mindenki lefeküdt. Imádtam ezt a csendes órácskát, amikor csak én voltam és a díszek, halk zene. 

A fa ... na, igen, az egyik legnagyobb feszültségforrás. Ha "élő" fát veszel, érhetnek meglepetések, mint például az árus által cselesen egyenesen tartott fa a talpba illesztve úgy festett, mintha dőlni készülne, vagy éppenséggel nem faragták kellően karcsúra a törzsét és apa az ünnepi hangulatot feledve szentségelt, ahogy próbálta befaragni. Ezt a műveletet sokszor a legjobb késem bánta, és akkor még örülhetünk, hogy egyszer sem kötöttünk ki a baleseti sebészet ügyeletén. Lett műfánk. Szép is volt, egyszerűbb volt vele a készülődés, aztán valahogy mégis visszakívánkoztunk az igazira. Mert nem volt illata. Aztán már az igazinak sem éreztük az illatát, viszont 24-én már úgy festett, mintha hetekkel magunk mögött tudnánk az ünnepeket. Úgyhogy megint műfánk lett. Ezt most szeretem, élvezem, hogy évente másként díszítgetem. Mint ahogy ünneplőbe öltöztetem a lakás helyiségeit is. Nekem a karácsony még mindig piros, arany és zöld színű, úgyhogy ebben a színskálában gyűlnek a díszek évről évre. Másoknál szeretem a pezsgőszínt, a bordót, néha még a kéket is, de én már megmaradok a magam gyűjteményénél. 

Nos, ezek voltak a külsőségek. Koszorúk, gyertyák, mécsesek, girlandok és a fa. Az időpont? Nos, az is sokat változott. Régen jött a Mikulás 6-án, aztán 24-én a Jézuska. Mostanában már a Mikulást is készen várja a dekoráció, a fa. Nem is csoda, hiszen már november elejétől elözönlik az üzleteket a csillogás kellékei. Szentestére tulajdonképpen már csak a vacsora elkészítése marad. Néhány éve az ajándékozást is elhagytuk. A karácsony igaziból a kisgyermekek csodája - szoktuk mondogatni, pedig a szívem mélyén én magam is tudom, hogy nincs szükség a boltok kínálta holmikra, saját készítésű ajándékokkal is lehet kedveskedni. Ebben azonban én sajnos nem vagyok túl jó. Vagy nem is tudom... csak nem hiszem, hogy a kissé szabálytalan süteményeim vagy egy "tucat" lekvárom bárkinek örömet szerezne. Nem tudok kézműveskedni, ezen nincs mit szépíteni. 

Mostanra abba a  korba értünk, amikor unokák csillogó szemeit szeretnénk látni a fa alatt összegyűlve, de az unokák messze élnek, mindenki tisztában van vele, hogy kivitelezhetetlen minden évben összetrombitálni a családot éppen karácsonyra. Most már a másik fiamék is messzire kerültek, s bár a nagymama velünk él, ez már nem olyan karácsony lesz, amilyet anno a lányszobám mélyén vizionáltam öregségemre. Nézem a reklámokat, ahol három generáció üli körül az asztalt, mindenki jóízűen csipeget, csillognak a szemek az ünnepi külsőségek között, a másikban meghitten fogják egymás kezét az éjféli misén, s már látom lelki szemeim előtt a magunk terített asztalát, ahol a nagyi nem kér ezt sem, azt sem, nem akar kimozdulni, nem akar ébren maradni, nem akar élni, és ettől mi ketten is leeresztünk, mint egy bánatos lufi. Az ünnepi hangulat egy életunt nagymamával nem egészen úgy fest, mint egy boldog családban. Értem én, hogy a nagypapa hiányzik. Nem csak neki, de nekünk is! Amit nem értek, miért nem lehet családi körben csak egy lepkefingnyi (bocsánat) örömet találni, miért kell ezzel a látványos savanyúsággal könyörtelenül emlékeztetni minket is, hogy az idő lassan elmúlik felettünk is. 

Szóval, készülődünk, de ez így nem is igaz, mert csak én készülődöm, a párom teszi a dolgát, mint az év valamennyi napján, s igazság szerint az én készülődésem is visszafogott, mert tudom, hogy a páromon kívül nem értékeli senki más. A minap csúnya veszekedésünk volt, amolyan anya-lánya vircsaft, mert a barátnőmmel el mertem menni egy délutáni programra. Három órányi távollét után arra értem haza, hogy a másfél éve velünk töltött ideje egy kalap kaka, ez nem gondozás, mert SOHA nem vagyok itthon. A jóleső érzés, a bejárati ajtót átlépve úgy illant el, mint a téli napfény. Az igazságtalanság bántott? Nyilván, az is. Hogy a magam és a családi életünk feladása számára ennyit jelent. Köszönetet persze nem vár az ember lánya, de azért az igyekezet elismerését, annak a felismerését, hogy a biztonságot adjuk meg neki, a gondtalan mindennapokat, amikor aktuális hangulata szerint újra gyerek lehet, ezt valahol a szívem mélyén azért reméltem. Láthatóan ő nem így érzékeli a mindennapjainkat. Mostanság éppen olyan, mint egy grincs. Mint akinek életcélja, hogy ha ő nem élvezi az életet/az ünnepet, akkor más se tegye. Ettől pedig az egész készülődés értelmét veszti, hiszen pont az vész el, amiről ennek az ünnepnek szólnia kellene. Tudom, az eszemmel pontosan tudom, hogy nem kellene ezzel foglalkoznom, ez egy állapot, amit a helyén kell kezelni. Láthatóan, ez nekem gondot okoz, mert minden keserű pillanat ellenére az édesanyám, akinek sokat köszönhetek. Úgy tűnik, a valaha volt sok jóért most nekem kell fizetnem. A Sors alaposan felsrófolta a számlát. Nincsenek itt velem azok, akik a legjobban hiányoznak, itt van az, aki legszívesebben máshol lenne. A korán sötétedő napok sok komor gondolatot hoznak, hiába a gyertyák fénye, hiába a külsőségek csillogása, odabent a szomorúság égetőbb, mint valaha.