Na, azért sokszor megrázom magam és csakazértis nekifeszülők a közelgő ünnepeknek. Nem mosok ablakot és függönyt, mert majd akkor, ha nyugodtan nyitva lehet az ablak, amíg a hatalmas táblákat lemosom és kellemesen átszellőzhet az egész lakás (anélkül, hogy drága anyám azonnal fagyhalált vizionálna, amikor ezt teszi a benti 24 fok ellenére is. Nem.Fogok.Most.A.Számlára.Gondolni! csakazértse) Szóval, csak annyit takarítok, amennyi a hétköznapokba belefér, viszont dekorálok annak ellenére, hogy unokák és fiúk hiányában már jó előre fogadkoztam, hogy majd 24-én a fa és slussz. De az nem én lennék, ez az igazság. Az ember nem tud átlépni a saját árnyékán, meg más okosságok... Szóval, fények itt és ott, meg sok piros, és bizony a fa is előkerült már, sőt, lassan a szentestei asztalterítés is meglesz a nappaliban. Esténként égnek a kis mécsesek, az ablakban a fehér kerámia házikók sora hangulatosan imitálja a város várakozó fényeit.
A minap a volt osztálytársakkal megnéztük a Bazilikánál a fényfestést, ittunk forraltbort, tegnap itt járt a barátnőm, hozta az évente már hagyományos mézeskalácsát, amit utánozhatatlanul jól és szépen készít. Ettünk, kávéztunk és beszélgettünk. Nem zavart minket még az sem, hogy jó anyám újkeletű szokásához híven késő délután még hálóingben, köntösben kókadozott a tv előtt, hiába kértem napközben többször, hogy öltözzön fel. Az előbb sikerült odaégetnem a maradék zöldborsó levest, amit nem volt hajlandó megenni, mert nem éhes, viszont kihűlt, amíg fürdettem és egy újabb próbálkozás lett volna, hogy egyen. Nagy baj nincs, mert már úgyis bebújt az ágyába aludni. És még csak fél kettő. El kell ezt engedni és vannak napok, amikor sikerül is. Olyankor végigsimítok a kézműves nyakláncon, amit a barátnőm készített és amit fogalmam sincs, mikor vehetek majd fel, mert ahhoz ugyebár el kellene menni itthonról. Vagy legalábbis jó lenne.
A nap jól kezdődött, mert a kutyával bandáztunk a parkban, aztán egy kis szőrös barát gazdija hívott fel magához egy kávéra. A kis szőrösöm alaposan meglepődött, amikor "idegenben" kellett alvázat mosni, de hát így jártak, mert nem voltak hajlandóak a kis barátjával odakint a kertben játszani, amíg a kávék elkészülnek. Az a rövidke 20 perc volt a nap legjobb része és mondhatnám, hogy többnek jobban örültem volna, de örülök neki, hogy legalább ennyi jutott. Napközben megfutottam a szokásos köreim, délben haza, innen a verkli mindennapos. Tudom, máshol is, de az nincs rám hatással. Ilyenkor ugyanis pusztulnak azok a bizonyos szabadgyökök. De most még volt annyi, hogy magamtól rájöjjek, miért nem kaptam meg a nagyobbik fiam tegnap esti üzenetét, holott a telefonomon ott a fotó, amit mellékelten küldött. Kész rendszergazda vagyok, ha kell. Most erősen kellene, mert az Ügyfélkapus őrületet is meg kellene még az ünnepek előtt oldanom. De első a fazék, mert az odaégett zöldborsó egyelőre az erkélyen árulkodik hanyatló háziasszonyságomról. (a fotó nem sajátom... még meg se néztem alaposabban, csak feltöltöttem vízzel. Remélem, nem ilyen drámai a helyzet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése