2023. Közeleg az évvége...

Az utóbbi években szokásommá vált, hogy így december derekán kis összesítéseket írok, mivel telt el 12 hónap, hogy ne csak az éppen idegbajos napok romboljanak, hanem újraéljem a kis építőkockákat is, amik a túlélésben segítettek. Puskázom a naptáramból és persze a fotókból, amik év közben készültek. Igazából ezek árulkodnak róla, hogy voltak itt vidám kártyacsaták, csendes, fellélegzős séták barátosnéval, bolondozós kutyák, nemcsak sírás, bosszankodás és aggodalom. Mert valahogy mostanában ezeket érzem túlsúlyban. Talán csalóka a bennem alakuló kép, de az érzés erős és ettől az egész évet olyannak érzem, amit legjobb lenne elfelejteni. Ha így visszatekintek, elszaladt. Amíg megéltem, ólomlábakon telt az idő. De nem így van ez minden évben? Szerintem a tavalyi összefoglaló is ezekkel a szavakkal kezdődhetett.

Ami biztos, hogy még én is észreveszem magamon azt a teljes bezárkózottságot, ami mostanában jellemez. Elég megnézem a Facebook-posztjaimat. Olyan szinten fogtam vissza magam, hogy egyre többeknek tűnik fel a hiányom a világhálón. Aranyos, hogy egyáltalán hiányolnak. Azt a búskomor, savanyú arcot én nem hiányolnám, akivé váltam.

A világ sem lett felszabadultabb körülöttünk, sőt..., de most úgy érzem, a kinti világ kevésbé kerget kétségbeesésbe, mint a családi. Nagyon érzékeny, nagyon érzelmes év van a hátam mögött. Ha belegondolok, az elmúlt harminc év könnyei szakadtak át az idén, elmosva sok szép percet és a romokon ott hagyva a keserűséget, a jövőtől való félelmet. Olyan kapcsolatban ért ez a – kissé teátrálisan megfogalmazva - tőrdöfés, amelyben biztos voltam. Nem volt ez sosem hibátlan, de mára mintha lassan már csak a hibák maradtak volna. Régebben mindig volt valami, ami feledtette a pillanatnyi megingást. Mostanra a pillanatokból vált megszokás, már ha meg lehet szokni a tudatot, hogy ilyen puskaporos levegőben kell leélned a következő 5-10-15 évet. Nem tervezek hosszabb távra. Talán ez is letör – tudatalatt – bár, az elmúlás mostanában néha mint valami mentőöv sejlik fel. Nem vigasztal az elképzelés, hogy még mi minden várhat rám, mert sokkal inkább megriaszt, még mi minden következhet. Egészségileg, érzelmileg, anyagilag.

Én sosem éreztem magam örök elégedetlenkedőnek. Értékeltem, amit az élettől kaptam, még ha az nem is volt feltétlenül az, amit a lányszobám rejtekén elképzeltem magamnak. De ettől még jó volt, értékes volt, sokak szemében irigylésre méltó. De azért csak egy arany kalitka, amiben a teljes odaadással elvesztettem önmagam. Persze, ezt annak idején semmiért be nem ismertem volna. Már fogalmam sincs, miért nem akartam mást, többet, miért hitettem el magammal, hogy a legjobb, ami velem történhetett. De ma, ha a tükörbe nézek, nem egy elégedett nőt látok, aki jóban-rosszban kitartott a párja mellett és felnevelt két fiút, és most örömmel várja várja a jutalmát, a békés öregkort. Nem. Egy frusztrált vénasszony ráncoktól barázdált keserű arca néz vissza rám. Akinek a teste és a lelke egyaránt gyötrődik valamitől, amit talán még kimondani sem képes. Egy kedves ismerősöm alig néhány találkozás után már évekkel ezelőtt megjegyezte, hogy olyan furcsa vagyok, mert ha mosolygok, a szemem akkor is szomorú. Miért van ez? Azok akkoriban – emlékeim szerint – még jó évek voltak. Mit mondana ma, ha újra találkoznánk és talán már mosolyra sem lennék képes?

 

A tavalyi évet azzal zártuk, hogy az anyu megígérte, új fülest készíttet, hogy tudjunk telefonon kommunikálni. Mire elmúlt a Szilveszter, már újra gondolta ezt az ígéretét. De januárban legalább csináltattunk új szemüvegeket, többet is, hogy ne legyen probléma, ha nem találja és ne foghassa erre, hogy nem jelentkezik be telefonon. Persze, így is előfordult, ráadásul néhány hónap után már nem is feleltek meg neki, ki tudja miért. Januárban Leia babánk másfél évesen bölcsödés lett és bár voltak kis sirdogálások, de azért biztosan megkönnyítette számára a megszokást, hogy hosszú heteken át minden óvónő vele foglalkozott, nem lévén még más csoporttársa. Aztán megérkezett Olivér, akit hol megharapott, hol megvert, de mégis ő lett a legjobb barát. Még uszodai videó is készült már a kis halacskáról. Nagyfiam végre magához és új könyvelőjéhez ragadta a hivatalos ügyei intézését. Nagy megkönnyebbülésemre, hiszen a tavalyi adóügyi változások után már éreztem, kevés leszek én ehhez, mint sünben a dauer.

Februárban folytattuk a hétvégi kirándulásokat a Hajógyári szigetre. Ez továbbra is paradicsomi megoldás a kutyáknak és igazából nekünk is. Egyszer még Carlost és gazdáit is sikerült kicsábítani. Anyuval hosszadalmas fogászati kezelésbe kezdtünk, szinte minden hétre jutott a szájsebészetből. Még kísérőként sem volt egy élmény. Egy közeli barátom édesanyját temettük, akihez sok kedves emlék fűzött. És színházban is voltunk, akkor még nem sejtve, hogy erre az évre bizony az lesz az utolsó alkalom. Befejeztem a Budai Zsibvásáron való részvételt, bármilyen jó buli volt ez korábban. Helyette a megmaradt dolgaimat a Síp utcai Narancsliget Adományboltba cipeltem el több alkalommal. Megnyugtat a tudat, hogy jó helyre kerülnek. Sokkal kevésbé nyugtat meg a tudat, hogy a lakásban újra hegyekben állnak a kilomolt holmik.

Márciusban újra Prága felé vettük az irányt. Elsőre jó ötletnek tűnt barátokkal, utólag azt mondanám, kettesben régen jobb volt. Prága gyönyörű, mint mindig, de azért okozott csalódást is. Sok minden eltűnt, amit korábban szerettünk. De hát ehhez az érzéshez nem is kell kitennem a lábam az országhatáron túlra. Az időjárás egészen jelzésértékűen emlékezett csak rá, hogy a március eleji látogatásaink alkalmával eddig még mindig esett a hó. Egy másik barát édesapja is elment, újra temettünk. Nehéz időszak ez, mert szinte egymást érik már ezek az alkalmak. Pusival kirándulunk egy csodásat a tatai Fényes Tanösvényen. Igazából többször kellene eljönni idő, mindenféle időjárási viszonyok között, mert kimeríthetetlen tárháza a fotózásnak. (Mondom, amikor ott vagyok. Aztán otthon kicsit keserűen törölgetem a képeket. Ki lesz ezekre kíváncsi, ha én már nem?) És végre elérkezett az első balatoni hosszú hétvége is.

Áprilisban Gyuri sportosan futkos a Telekom Vivicittán, Tibiék a hónap végén pedig a távoli Vancouverbe kirándulnak. Igazi második nászút ez így majd hét évvel az eküvőjük után. Látszik rajtuk, hogy a tartalmas túra kivasalja a két gyerek mellett meggyűrődött vonásokat. Mi beérjük a balatoni Húsvéttal és az egyre ismétlődő hosszú hétvégékkel a telken. 

Májusban a gyerekeink mind a világ másik felén, egymást is éppen elkerülve. Gyuriék Las Vegasba utaznak összekötni az életüket és egyben élvezni a nászutat, Tibiék pedig éppen a hazafelé tartó repülőn lehetnek online szemtanúi a bátyja boldogságának a kis Chapelben. Eközben Carlos velünk a Balatonon és ezzel tulajdonképpen meg is kezdődik az állandó ott tartózkodásunk. A következő hónapokban csak néhány napra ugrunk haza, október közepéig ott lesz az otthonunk. Tibi vonattal jár dolgozni hétfőtől csütörtökig. A nyaralóban a nagyobb változtatások már tavaly megestek, de azért az idén is akadt néhány apróság. A régi fotókból álló dekorációt a hálószobában felváltotta két új nagy vászonkép, amely a saját fotóimból készült a Balatonról. A Bergdoktorból megirigyelt vas tűzrakóhelyet pedig sikerült az Obi-ban beszerezni. A teraszon esténként gyújtott tűz lángjai igyekeznek feledtetni a kapcsolatunkban lassú alakuló mélypontot. Májusban Leia betöltötte a második születésnapját, az egyik otthoni látogatásunk idején pedig Pusival mentem egy  martonvásári kirándulásra. Londonban megkoronázták III. Károlyt és hitvesét, akit én a részemről nem igazán tudok elfogadni, de  szerencséjükre nincs sok beleszólásom a dologba 😊 A hónap újdonsága sajnos az is, hogy Colin egyre kevésbé ura a testének, a kakibakik egyre gyakrabban fordulnak elő.

Júniusban bevállalom a 45. osztálytalálkozó megszervezését a lakásunkon. Nem is sejtem, hogy egyesek emögött valami megátalkodott összeesküvést sejtenek és haragszomrádot játszanak az egész osztállyal szemben, amely még októberben sem csitul. A buli viszont olyan jól sikerül, hogy akár évente szívesen meghívom a társaságot, ha már úgyis ilyen batyubál stílusban zajlik az esemény.

Július első napjaiban aztán megborul a világunk. Anyu szomszédja hív, hogy látta elesni és szerinte baj van. Riasztom Gyurit, aki szerencsére éppen otthon van és mire én a vonattal hazaérek, már intézkedik is. A mamával a traumatológián találom meg őket, a mama keze már gipszben. Azonnal döntünk, nem maradhat egyedül, úgyhogy pár holmit és a gyógyszereit összekapkodva irány a Balaton. Siófokon megyünk kontrollra, ahol megállapítják, hogy a János kórházban nem rakták rendesen össze a kezét, műteni kell. Meg is műtik. Az állapota nem indokolja, de a történtek miatt fizikailag és mentálisan is megzuhan. Most nehéz elképzelni, hogy ebből javulás lehet. Klímát szereltetünk a nyaralóba. Hűtő-fűtő klíma, de tisztában vagyunk vele, hogy csak a fűtését fogjuk használni a hűvös őszi és tavaszi hónapokban, hiszen a nyári melegben jobb, ha nyitott ajtónál járkálhatnak ki-be a kutyák. A teraszon szaporodnak a kis fehér lampionok, az esték egyre hangulatosabbak lehetnének és nem ezek a kis gömbök tehetnek róla, hogy nem azok. Anyu húga és keresztlánya jönnek látogatóba, kis változatosság a monoton hétköznapokban. Nekikezdek a gyerekekre várva a készülődésnek. Játékospolc kerül a nappaliba Pusinak köszönhetően, a padlásszobát átrendezem, előkerülnek a régi játékok és a bicikli. Tibi a homokozót szereli össze Jamie hathatós segítségével.

Augusztusban Gyuri fesztiválról fesztiválra jár, de szerencsére talál egy szabad napot, amit az öccsével tölthet. Kettesben vacsoráznak, beszélgetnek és nekem ez óriási öröm. Az érkezésük előtt Colin összeomlik, felmerül az altatás lehetősége, aztán beüt a hidegfront és megtáltosodik. Sajnos a Balatont Levi nem próbálhatja ki, de a kis bicikli, a sok játék, a parton sorakozó játszóterek, a barátokkal szervezett találkozók mellett talán idő sem jutna rá. Láthatóan élvezi ezt a furcsa kirándulást, amire kettesben jött a papával. A padlásszoba különösen nagy élmény neki. Néhány napot Budapesten is eltöltenek, aztán ahogy hazaérnek az egész család Thaiföldre kirándul. Gyurira nehéz időszak vár, amikor kiderül, Carlost egészségügyi okból ivartanítani kell. Rettentően tudja félteni a kis golyófejűt. Megértem. A Balatonra oly sok év után ismét mosógépet veszünk. A féléves ott tartózkodás így egyszerűbb, mint hetente hazautazni a mosnivalóval. Anyunak a hónap végén leveszik a gipszet, lassan elképzeljük a saját életébe való visszaszoktatás lehetőségét.

Szeptemberben Levi 4 éves lesz, igazi partyhangulat van az óvodában és otthon is. Úgy látom, a dinó-világ a téma, bár a dinó kiállításra nem akart elmenni, mert a nagy, élethű és ordító vadaktól fél a csöppem. Amikor már szóba kerül, hogy a mama lassan haza is költözhet, éjjel elesik. Reggel még felülni sem tud, jajgat, szóval, kihívom a mentőt. Lekínlódják az emeletről, irány a kórház, ahol megállapítják, hogy nem tört el semmije, tehát vihetem haza. Mozogni nem tud, ha nem kapaszkodik, azonnal esne el. Szép kilátások. Szóba sem kerül, hogy az emeleten alhasson, úgyhogy mostantól a nappaliban alszik, én a padlón a kutyával. Éjjelente többször felkeltenek, mert a mama a járókerettel nem tud elmenni a kutya mellett, azt is fel kell keltenem és kiküldeni (jó, ha éppen nem kakálta össze az útvonalat), a mama azt az egy lépcsőt is csak segítséggel tudja teljesíteni. Ha eddig azt gondoltuk, fizikailag lerobbant, most látjuk, vannak még fokozatok. A járókeret nélkül lényegében szinte mozgásképtelen. Amúgy meg teljesen elengedte a napi rutinjának fejben tartását. Amit elé tesznek, megeszi, megissza, beveszi, de magától eszébe sem jutna. Gyuriék esküvői bulijára hazamegyünk, de a mama nem vállalja, hogy részt vegyen az eseményen. A buli fura, de azért mi igyekszünk kitenni magunkért legalább a ruházkodást illetően. Egy-egy kézfogáson túl nem sokat beszélgetünk az új rokonokkal, marad továbbra is Andi mamája, mint „rokonság”. A gyerekek másnap átjönnek a mamához, akinek nem sok mindent lehet mesélni a buliról.

Október 3-án átmentünk a füredi Kardiológiára. Én megnyertem egy 24 órás Holtert, azt másnap egyedül vihettem vissza. Az értékelés alapján kerüljem a stresszt és igyekezzek lefogyni. Hát, kösz szépen! Ez az év nem éppen erről szólt idáig és valószínűleg ezután sem fog. Viszont Tibi nem kapott jó híreket, a szívritmuszavara kiújult. Ezt már tudtuk, mégis kemény gyomros, hogy egy újabb műtétet helyeztek kilátásba. Ahhoz azonban össze kell ismerkedni az új dokival, akit a doktornő ajánlott, mivel a régi már fél lábbal Dublinban dolgozik. Erre már csak decemberben kerül sor, aztán a műtétre meg ki tudja mikor. 8-án végre hazamegyünk! Én már nagyon vártam, bár a pakolászás közben kicsit vágyódva nézek körül. Igazából akár maradnék is, de ez a nehezített pálya anyuval és a kutyával otthon könnyebb megoldásokat ígér. Gyuri repked lassan már-már minden hétvégén, látom, hogy megviseli az állandó jövés-menés. De a terveikhez gyűjteni kell a pénzt. Tibiék egy könnyed hajózós napot tölthetnek el a barátaikkal. A gyerekek a legjobb helyen, a nagyszülőkkel, és igen, irigylem őket ezért. Itthon megpróbálkozunk anyut kimozdítani, elvisszük apu születésnapján a temetőbe, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy már ennyi is túlságosan megerőltető neki. Az osztálytársakkal összejövünk egy ebédre. Nem hagyhatom ki, ha már a nyáron bekavartam a szervezésemmel. Colinnál megint felmerül az altatás eshetősége. Egyrészt újra problémái vannak, másrészt – rossz ezt így megfogalmazni, de – mindenkinek könnyebb lenne, ha nem kellene még vele is kínlódniuk a gyerekeknek, amíg mi elmegyünk unokázni. Anyut sikerült elhelyezni a törökbálinti szanatóriumban erre a három hétre, viszont egyértelmű, hogy lassan előre kell gondolkodnunk a hosszabb távú elhelyezésről is. Colin azoban újra erőre kap, úgyhogy az altatás megint elnapolva. Ez a hullámvasút minket csinál ki, ő köszöni, jól van.

Novemberben anyut bevittem a szanatóriumba. Az első benyomásom róla az elveszettség, de szerencsére másnap reggel már sokkal jobb hangulatban találom. Az öccse rendszeresen látogatja, a második napon már a húga is járt bent nála. Nem panaszkodik, talán még némi önállósságra is szert tesz majd, amíg bent van. A látogatás a gyerekeknél talán éppen egy hangyafaxnyit sikerült jobban, mint a tavalyi évben. Hiába na, ha évente csak ez a három heted van unokázni, akkor az nagyon tömény, talán túlságosan is. És a töménység egyszer csak kibukik az ember száján. Nem állítok ki magamról Kiváló Nagymama képet, sokkal inkább a türelmetlen, mindig morcos nagyi vagyok, aki szót emel a gyakran kirobbanó hiszti miatt. És igen, nemcsak szót, kezet is. Csattan a tenyér a pelenkás popsin és ezzel nem szerzek jó pontokat. Ha őszinte akarok lenni, a kicsik sem szereznek nálam. Elfogadom, hogy ez a helyzet nekik sem könnyű, de nekünk sem.  A gyerek csodás helyekre visz el minket és bennem egyre kényelmetlenebb az érzés, hogy már csak ezért sem szabadna mindent az idegeimre és az érzelmeimre hatni hagyni. A nyáron felszakadt zsilipek még mindig bőven ontják a könnyeket. Már nem is tudom, miért, talán az álmaim siratom. Megint sikerül összeszednem valamit – mindent azért nem fognék a pszichére, amitől még december derekán sem szabadulok, ráadásul tetézem egy nyár óta kellemetlen nőgyógyászati bajjal.

Decemberben végre kezdünk magunkkal is foglalkozni. Tibi a kardiológusnál, én a nőgyógyásznál emésztgetjük a rossz híreket. Anyu itthon, persze nálunk, mert bármennyire is vágyódik a saját lakásába, egyre nyilvánvalóbb, hogy egyedül már nem lehet hagyni. Elmegyünk együtt a fodrászhoz, ami egy himalájai expedícióval ér fel. Barátok jönnek vacsorázni, rokonokkal tervezek karácsonyi találkozót és persze a gyerekek itthon és a távolban. Tibi az egyetemtől kap egy levelet, melyben arról értesítik, hogy jelölték az évfolyam kiválóságának, Gyuri a hazai dj-szövetségtől kap hasonlót. Büszke vagyok, hogy a nehézségek ellenére teszik a dolgukat becsülettel. Többet nem is remélhetnék. A társasházban is változások lesznek, kicsit kedvetlenné tesznek ezek is, mint mostanában szinte mindenféle változás. Akik nem változnak (Colin esetében talán csak mi nem vagyunk hajlandóak meglépni ezt a változást), azok a kutyák. Akik nagyon örültek a hazatérésünknek és akik számunkra pillanatnyilag a terápiát jelentik, még akkor is, ha a hétköznapok velük amúgy nem is olyan egyszerűek. A karácsonytól kicsit félek, amilyen hangulatban vagyok/vagyunk. Talán éppen ezért sikerül egészen jól. Itthon, mert odakint az egész család a betegszobában ünnepel. Már csak napok vannak hátra az évből, találkozó rokonokkal és egy utolsó kártyaparti az évben, aztán már csak a szilveszter éjjeli kutyaszitterkedés jön és a csendes reménykedés, hogy minden gödörnek van alja és jön már az emelkedő.