Egy kedves ismerősöm, akinek a dekorálási vénáját már régóta elismeréssel figyelem, posztolt a karácsonyi díszeikről. Úgy látom, hogy évről évre ragaszkodnak a régi korok hangulatához és a már meglévő régi karácsonyfadíszek mellé a bolhapiacokon újabb és újabb darabokra vadásznak. Nála, az ő fájukon nagyon tetszik, és valahogy mégsem akarom ezt az utat követni magamnál. Nekem sokáig a szüleim fáját 50 év után is díszítő habcsókok voltak a kedvenceim. Egészen művészi daraboknak láttam őket. Apu halála után megkaptam őket, de valahogy már nem szereztek örömet, ma sem értem, miért. A díszekkel is hasonlóan vagyok. A lila pingvin, aki gyerekként a kedvencem volt, vagy a kis balett táncos, náluk volt kedves, itthon valahogy nem találják a helyüket. Amikor friss családként saját díszeink lettek, évről évre gyarapodtak, én is reménykedtem benne, hogy a fiaim majd visznek magukkal, hogy ránk emlékeztessék őket. De azt kell lássam, nekik is a saját maguk által teremtett karácsonyi díszítés a legkedvesebb. Még csak fel sem róhatom nekik, hiszen mostanra én magam is egyfajta dekorációként tekintek a karácsonyfára. Talán azért, mert nincs kisgyerek, aki csillogó szemmel fogjon meg egy figurát én pedig mesélhessek neki a történetéről. Amikor a fiúk még kicsik voltak, a díszek között ott volt a helye a pattogatott kukoricából font láncnak, a barnára sült pereceknek, a narancsszeleteknek is. No, meg persze a szaloncukornak, ami mára már csak egy kis kosárkában várja a nassolásra vágyókat.
A fánk is többnyire vágott fenyő volt. Ugyan majd harminc évvel ezelőtt szereztünk egy pofás műfenyőt,
igazság szerint néha meguntuk a szabályosságát, a műségét. A dolog már odáig
fajult, hogy borostyánnal vagy a lábazat köré terített fenyőágakkal
bolondítottam meg, hogy mégis legyen valami természetes érzete. Jöttek megint a
vágott fenyők aranyárban, mert ne szúrjon, legyen nagy, ami nem vész el ebben a
régi vágású lakásban, és még sorolhatnám az indokokat. Nem szerettem az
asztalra állítani, de persze volt olyan is. Aztán elegünk lett az igazi fenyő
illattalanságából, a minden elborító tűlevélhegyekből és négy év óta újra
műfenyő áll a nappaliban. Mivel csak a magunk örömére díszítjük (díszítem), így
kísérletezgetek. Volt már ezüst-fehér, fehér művirágokkal megtűzdelve.
Szerintem gyönyörű volt, bár, talán kissé hideg. Volt már tűzpiros. Volt már
arany és amit a legjobban kedvelek, arany-piros. Ha tehetném, a színek végtelen
skáláját próbálgatnám tovább, de már vagyok annyira józan, hogy ne vásároljak
újabb doboznyi, vagy inkább ládányi díszt.
Az érzés pedig...? Hát, ez bonyolult dolog. Hiszem, hogy nem
elsősorban a fától függ. De ez már egy másik történet.
Itt van néhány fánk az eltelt évekből. Van néhány korai alkalom, amikor műfa állt feldíszítve, talán meg sem mondanád a kép alapján, melyik az. Az utolsó néhány nyilvánvalóan az. Szeretem őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése