21. nap

Így visszaolvasva úgy tűnik, mintha egyre kevesebbet írnék a családról, annál többet a nyavalygásomról és mellékesen egy keveset az országról, ahol éppen járunk. Lehet. De pillanatnyilag nehéz attól elvonatkoztatnom, hogy legalább egy hete nem volt olyan éjszakám, amit átaludtam volna. Mentálisan is kicsinál ez az egész köhögős, orrfújós, inkontival súlyosbított helyzet, az az igazság. Bocs, ha fiúk is olvassák, ez itt az intimbetét helye. Szóval, annak ellenére, hogy az év egyik legfelhőtlenebb időszakának kellene lennie ennek a bő három hétnek, azért valahogy mégsem az.

A családdal az a helyzet, hogy a dolgok változatlanok, attól, hogy én itt erősködni próbálnék, nem javul a helyzet, úgyhogy elengedtem. Ha szólni akarnék, inkább lelépek a színről. Nem tűnik jó megoldásnak, mégis ez a legtöbb, amit tehetek. Ha állandóan csak konfrontálódnék két pici gyerekkel, az senkinek nem használna. Annyi haszna mintha lenne a dolognak, hogy a szülők is átbeszélhették a dolgot, mert néhány napja mintha kicsit erélyesebbek lennének, vagy legalábbis vállvetve próbálnak a kis ördögfiókákkal ötről hatra jutni. Ez meg máris több, mint amennyiben eleinte reménykedtem.

Hogy az egészségjelentéssel folytassam, szerintem már látszik a fény az alagút végén, vagy csak a ma reggeli extra hőség hajtott ki belőlem mindent, de pillanatnyilag kapok levegőt és egy óriási köhögő rohammal mintha mára letudtam volna azt is. Ámen. Agyzsibbasztó egyébként, ahogy reggel kilenckor már úgy érzed, a nap a fejed búbját követi, kanyarodjál bármerre, és egyébként is mindig a szemedbe süt, az izzadtság pedig apró patakokban indul meg a hajad tövétől, hogy az orrodról csöppenjen alá vagy a gerinced mentén fusson lefelé. Ha egész nap a zuhany alatt állnék, akkor talán jól érzeném magam. Ehhez képest ma éppen azt tervezzük, hogy kora délután megyünk ki a városba, mert a hajóstársaság, akikkel sétahajózni tervezünk, csak akkor indít járatokat. Hat évvel ezelőtt odamentünk egy hajóállomáshoz valamikor a délelőtt folyamán, vettünk jegyet és már indultunk is. Azóta se sikerült megismételni a mutatványt. A covid után kifejezetten megnehezítették a dolgot, csak online foglalás után lehetett jelentkezni, hiába álltal a kikötőben a félig töltött hajó mellett. Most meg ez a délutáni dili. Szóval, még itt is kockafejek ülnek. De hogy otthon meg pláne, arról az éjszaka közepén volt alkalmam megbizonyosodni – megint.

Ugyebár itt 7 óra az időeltolódás, tehát amikor én éjjel kettőkor felébredek, hogy a nagyfiam keres, akkor odahaza még csak este hét. Remélem, jól számoltam. Tehát, hív a gyerek, hogy kapott a helyi önkormányzattól egy dörgedelmes „végzés”-t, hogy amennyiben 8 napon belül nem igazolja, hogy jogszerűen van bejelentve a lakóhelyére a vállalkozása székhelye, akkor megszüntetik, felnégyelik, kitűzik négy vármegye tornyára etc. Na, hát zenészként ugyebár nincs fix székhelye, tehát marad a lakás. Ami eredetileg anyósom és az én nevemen volt. Annak idején alá is kellett írnunk, hogy bejelentheti oda magát vállakozóként. Anyósom 4 éve meghalt, mostanra valószínűleg ez jutott el illetékes elvtárs fülébe is, meg az, hogy mostantól az apja a másik tulajdonos. És akkor ő engedélyezi-e, hogy oda legyen bejelentve. Nyilván az egész levélnek ez lehet az értelme, bár ezt így világosan nem fejtik ki, csak felsorolnak hatvanhat paragrafust, amit te soha a büdös életben nem fogsz kikeresni és felfogni, nekik elég hivatkozni rá, hogy összecsináld magad. De ezt nem is kérdik, hanem végzést írnak. Lehet, az én értelmezésemmel van a baj, de nálam a végzés egy ügy lezárása, nem pedig felszólítás. Na, mindegy, ne legyek kukacoskodó. Úgyhogy, ha hazamegyünk, akkor első dolgunk legyen csórónak ezt az engedélyt újfent megadni, hogy a hivatal ne szórakozzon vele. Mondjuk, nem inkább nekünk kellett volna írniuk, hogy továbbra is hozzájárulásunkat adjuk a dologhoz, vagy valami ilyesmi? De hát kisember vagyok én józan paraszti ésszel, nem bükkfanyelven beszélő hivatal, úgyhogy ne szóljak bele a nagyok dolgába. Úgyhogy jó éjszakát, aludj, ha tudsz!

Amúgy van a családnak egy tagja, akiről még nem meséltem. Siri, az intelligens segéderő. Ő egy sárga kis gömb a nappaliban, aki mindenféle utasításokat hajt végre. Például felkapcsolja, vagy lekapcsolja a világítást, kezeli a légkondit, a rádiót, a hangrendszert, bekapcsolja Biankát, a fiam legújabb barátnőjét, a(k)mi egy atombonyolult kávéfőző olyan macerás rituáléval, hogy az életben nem innék több kávét, ha vele kéne főzni, meg ki tudja még mi minden mást. Vannak utasítások, amiket már az én hangomra is elfogad, de alapvetően persze a háziaknak engedelmeskedik – a nyilván előre beprogramozott utasítások alapján. Ha engem nem ért, elkezd visszabeszélni, ami elég vicces. Mindenesetre, ma Sharon, amikor elment dolgozni, szólt neki, hogy kapcsolja le a rádiót, mire azonnal csönd lett. Mondtam is, hogy Siri az egyetlen szófogadó családtag, mire a menyem jót nevetett, hogy tényleg.

Ma amúgy egy kis házikoncertet szervezünk itt kettesben, hogy üres a ház, mert egy majd egy órás Bon Jovi anyagot nyomnak le, és hát nekem ő már régi nagy kedvencem. Nem is tudom, hogy lehet Coldplay-ért rajongani, amikor ilyen zenészek is vannak :P Tudom, más generáció. Mindenesetre életem egyik nagy bulizós élménye (a gyerekek el sem hiszik, hogy volt ilyen korszakunk is), amikor (évszámot ne kérdezzetek, de google jó barát, megsúgta, hogy 1993) Billy Idol volt az „előzenekar”, aztán jött Ő és Pados Juci ott rázta magát rojtos bőrdzsekiben a küzdőtéren az MTK stadionban.

Közben egy újabb elfeledett híradás. Az érintettek köre szűk, de azért elmondom, hogy se a londoni (bár, ott azért annyira nem volt időm körbejárkálni), se a szingapúri, se a sydney-i reptéren nem találkoztam a The Sassenach-al, pedig talán sikerült volna apát befűzni egy(két,há) kóstolóra. Van még min dolgoznia a srácnak a terjesztésben. Az is igaz, nem kérdezősködtem, de utóbbi két helyen alaposan körbejártam a polcokat és vitrineket.

Na, ez a nap több szempontból is emlékezes lesz. Azt se tudom, melyikkel kezdjem. Talán azzal, hogy elmetróztunk a Marina Bay-ig, onnan elsétáltunk a Fullerton hotelig, ami egy ötcsillagos luxusszálloda a Szingapúr-folyó torkolatának közelében. Menetközben volt néhány érdekes, említésre érdemes látnivaló, mint az egyik épület aulájában (sokszor járkálunk át épületeken, mert akkor nem a kinti melegben kell gyalogolni, hanem légkondi alatt – ez nemcsak a mi szemtelenségünk, hanem bevett gyakorlat a helyiek között is, nincs is ellene kifogása senkinek) Rodin Gondolkodójának szobra. Gondolom, nem az eredetit kapták kölcsön, csak másolat, a felirat erre nézvést nem igazított el. Visszatérve a szállodára, eredetileg Fullerton épületként, valamint General Post Office Buildingként is ismerték. Az épületet Robert Fullertonról, a település első kormányzójáról (1826–1829) nevezték el. Az épületet irodaháznak tervezték. 2015-ben Szingapúr nemzeti műemlékévé nyilvánították.

Az épület északi vége a Fullerton erőd helyét takarja, amely 1829-ben épült, hogy megvédje a települést a tengeri támadásokkal szemben. 1843-ban az erődöt kibővítették, miután lebontották a homokkő monolitot, a Singapore Stone-t, amelyen egy feltehetően a 13. századra nyúlik vissza. A szingapúri követ sajnos a britek elpusztították. Ennek a monolitnak egy töredékét megmentették, és a  Nemzeti Múzeum gyűjteményében őrizték. Azonban számos kritika és félelem is hangzott el a Fullerton erőd építésével kapcsolatban. A kereskedők úgy gondolták, hogy pazarlás a város első számú helyét katonai célokra használni,  mert ez megakadályozta Szingapúrt abban, hogy több bevételre tegyen szert, és fellendítse kereskedelmi üzletágát. Aggódtak attól is, hogy közvetlen tűzvonalba kerülnének, ha bármilyen támadás érné az erődöt, mert a Szingapúr-folyó menti irodák az erőd közvetlen közelében helyezkedtek el. Az erődről azt is mondták, hogy nem képes elrettenteni a tenger felől érkező esetleges támadásokat. E kritikák nyomán az erődöt 1873-ban végül lerombolták. 1874-ben átadta helyét az első általános postának és a tőzsdeépületnek. A Fullerton épületet 1928. június 27-én nyitotta meg a kormányzó, Sir Hugh Clifford, aki azt javasolta, hogy az épületet Robert Fullertonról nevezzék el. Az épületnek öt alapító bérlője volt: a General Post Office, a The Exchange, a Singapore Club (ma Singapore Town Club), a Marine Department, valamint az Import and Export Department (később a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium).A Fullerton Hotel helyét egykor "Mile Zero" néven emlegették a modern útrendszer bevezetése előtt. Szingapúrban minden helyszínt mértek, és a "Mile Zero"-ból származtattak.

Na, a Fullerton hotelből kettő is van, a régi – amiről a fenti leírás szólt - és az újabb, közvetlenül a vízparton. Utóbbinál keveregtünk, Tibi a nyolcszáztizenhatodik felvételt lőtte a Marina Bay Sandról, a hajótestű szállodáról a túlparton, én  lassan sétáltam előre, aztán hátranézek és sehol senki. Kicsit visszamentem. Semmi. Akkor leültem a lépcsőkre, hogy majd csak előkeveredik. Hát, majdnem félórába telt, de meglett. Kiderült, ő bekódorgott a két épületet az úttest alatt összekötő aluljáróba és ott megtalálta a Philashopot (szakmázik mindenhol), és hát sajnos zárva volt, de azért elfotózgatott ott. Igyunk egy sört! Ez a nap ajánlata, igyunk! Addigra a bolt is kinyit. Iszogatunk, közben egyre érdekesebb színre vált a város felett a felhő, helyenként olyan fekete, mintha maga az ördög bujkálna benne, de a sör után már optimisták vagyunk. Lesz ebből hajókirándulás, akárki meglássa! Mindenesetre lemegyünk a Shopba, hogy pár szép bélyeg motívumsort vegyünk a bolt számára, aztán mire újra előbújunk, a nap végképp elbújik. A kikötőben azt mondják, legközelebb fél ötkor lesz hajó, ha lesz, mert ha még sok eső esik (amíg odalent voltunk is szakadt egyet), akkor túl magas lesz a vízállás az öbölben és a kishajók nem férnek el a hídak alatt. Na, hát akkor ez megint ugrott. Nem hajókázhatunk, és nem is várhatunk a bizonytalanra, mert a gyerekekért kell menni. Bánatunkban nekiindulunk a folyó mentén a régi kínai negyed felé. Alig érjük el a Nemzeti Galéria előtti parkot, leszakad az ég. Ijedtünkben egy használaton kívüli buszállomás fedele alá húzódunk. Egy apró esernyőnk van, azt a bélyegeket hurcoló családfőnek ajánlom fel. Nem baj, ha elázunk, mert az eső meleg. Csak a metrón lehet probléma, ahol fúj majd ránk a hideg levegő, de az még odébb van. Majdcsak megszáradunk. Hiú remény! A folyóparton kedves kis szoborcsoportok, odébb, az apró házacskák aljában éttermek vannak a világ minden tájáról, az elsőt rögtön Black Pennynek nevezik, ami egy viktoriánus bélyeg amúgy. A hely remekül néz ki, de azért nem állunk meg az első háznál. Később elkövetjük azt a hibát, hogy megnézünk egy kirakott étlapot, a pincér azonnal lecsap ránk és már ott is ülünk a folyóparton, hogy indiai kaját rendeljünk. Mire kihozzák, megint leszakad az ég. Nem kicsit, nagyon! Vagy egy órát csipegetünk, még mindig esik.  Amikor már nem tudjuk húzni az időt, még mindig csepereg. Az utca végén kilyukadunk a főútra, hopp, ott egy buszmegálló. Aham, csak pont a túloldali kell, úgyhogy türelmesen kivárjuk a lassan szemerkélő esőben, hogy a soksávos úton zöldre váltson a lámpa. Jön is hamarosan a buszunk, fedélzetén egyre gyűlnek az elázott emberek. Amikor leszállunk, a közeli metró lejárón keresztül jutunk ki a túloldalra, pontosan az utcánk végére. Klassz megoldás lenne, ha végre elállna az eső. De nem áll. Úgyhogy séta az esőben. Táncolni már azért sem, mert úgy csúszik a papucsom talpa, nem győzök benne maradni. És még így is jól jártam. Ugyanis reggel a csilivili papucsban indultam el, de az már az utcasarkon kezdte törni az ujjamat, így lecseréltem erre a kényelmesre. De hát ez viszont vizesen rettenetesen csúszik (ok, ez a vételkor nem derült ki róla, száraz időben meg igenis jó). Hazaérünk épségben és totálisan elázva. Észre sem veszem, hogy apa már fordul is vissza az esőhuzatos babakocsival és Levi esőkabátjával az oviba, mert én egyenesen a fürdőszobába futok, hogy a lakást a legkevésbé áztassam el. Mire előkeveredem, már érkezik is haza az ázott csapat.

Fürdés közben megjön apa és anya, vacsora és a nap fénypontja, a karácsonyfa feldíszítése. Az aprók lelkesen és cseppet ügyetlenül segítenek, de ez nem az az alkalom, amikor ezt felrója nekik az ember. A tv-ben fahasábokon lobog a tűz (imádom ezt a kandalló programot, csak itt éppen sokkal jobban esne egy hóesésről szóló végtelenített természetfilm), Michael Buble bársonyos hangon énekli a karácsonyi dalokat. Majdnem elhiszem, hogy karácsonyra készülünk, csak ne csorogna az izzadtság a nyakamon. Az apró fények hátterében odakint villámok szelik át a levegőt, csendes brummogással dörög az ég, az eső sem adta ma még fel.

A nap pedig úgy zárul, hogy végre nekem is leesik a tantusz, elnéztem azt az e-mailt, amit a gyerek anno küldött a járatszámokkal. Ugyanis december 3-a az indulás napja, nem az érkezésé. Úgyhogy gyors értesítések mennek minden érdekeltnek, hogy egy nappal később érkezünk. Meg a kínos magyarázkodás, hogy már mégse nézzenek teljesen sügérnek a történtek miatt. Viszont a reptér meglepett minket egy új kabinbőrönddel (pedig már örültem, hogy csak két bőröndünk lesz), Pierre Cardin ráadásul, úgyhogy bár nekem nagyon tetszett a réginek a színe, azért nagyon rosszul mégsem jártunk. Most tervezhetem újra a csomagolást 😉

Ja, egérügyben is vannak hírek. Bement a csapdába végre, most, hogy kutyakaját tettek bele, a sajt nem érdekelte. Megszerezte és elvitte. A család pedig értetlenül áll az eset előtt. Reményeik szerint rá kellett volna záródnia a csapdának. Na, az érdekes lesz, ha hazamegyek és egyrészt kezdhetem a lakást ilyen szempontból is átvizsgálni, másrészt a készített fotón az előszobaszekrény úgy néz ki, mint amit az elmúlt évben még csak le se töröltek, erről pedig egy komolyabb takarítás szükségessége is felmerült. Már előre örülök. Azt már nem is mondom, hogy anyut kihozzuk a szanatóriumból és megtudja, egér van a háznál, azonnal haza akar menni. Ő ugyanis még a döglött egértől is sikítófrászt kap, erről van egy régi családi sztori is. Úgy a hetvenes évek elején, amikor még szombaton és vasárnap is lementünk a kis Fiat 600—asunkkal a Balatonra strandolni, hazafelé mindig megálltunk a Mókus bisztrónál enni valamit. Mindig telt ház volt. Egy alkalommal anyu a leves és a főétel között csak úgy vetett egy pillantást az asztal mellé, ahol szerencsétlenségére ott ült a ház cicája, szájában egy egérrel. Azt a sikítást nem akarjátok elképzelni, szerintem a fémszálas üvegablakok is megrepedtek. A macska megrémült és szájában az egérrel örült futkosásba kezdett. Néhányan társultak a hangzavarhoz, több pincér a macskát hajkurászta, aki felmenekült a ferde tetőre, onnan ejtette le a zsákmányát egy másik asztal mellé. Újabb visítás. Istenem, hogy akkoriban még nem volt okostelefon (se)! Megfogni ezzel sem lehetett volna, de micsoda poszt lett volna belőle  valami korabeli közösségi oldalon.