23. nap

Úgy rohan az idő, hogy már az iskolákról beszélgetünk. Érdekes rendszer, iskola 1 km-es körzetében lakók előnyben vannak. Ha koedukált és az idősebb gyerek bent van, akkor a testvér automatikusan bekerül. A jobb iskolákba viszont nagyon nehéz bekerülni, sokszor előny, ha a szülő is odajárt. Hát, ez nekünk nem jön össze, legalábbis apai részről. Most úgy fest, hogy Levinek nincs a körzetben jó iskola, csak kicsit kijjebb a katolikus fiú iskola, amire a keresztsége okán esélye van. Ami ugye egyben azt is jelenti, nem koedukált, tehát Leiának is keresni kell. Szerencsére neki itt az út túloldalán a kínai lány iskola. De azért ezek még távoli dolgok, alakulhatnak.

A mai nap is palacsintasütéssel kezdődött, aztán Leia elment a mamával az úszóiskolába, Levivel meg a fiúk foglalkoztak, én a gulyáslevest tettem oda. Hát, nem egészen úgy vannak itt a zöldségek, mint otthon, de  azért össze lehet hozni. Még szerencsére az elején szóltak, hogy lenne egy adag húst, amit még belefőzhetnék, mert nem akarják kerülgetni a mélyhűtőben. Úgyhogy meglehetősen gazdagra sikerült. Azt csak remélni merem, hogy jóra is, bár a leve finom, de a hús amilyen szép volt, olyan nehezen akar puhulni. A kinti tűzhely gázról megy és nem lehet nagyon finoman hangolni, úgyhogy egy idő után bekerült a belső konyhába, ami villany és kicsit engedékenyebb. Így is főtt vagy 3 órát, ráadásul abban a szuper öntöttvas edényben, amiben szerintem még a pincelejáróban is rotyog tovább az étel. Ha nem puhul meg a hús, eskü, kiszedegetem és viszem haza a kutyiknak.

Közben megjött Leia meglepően jó hangulatban, bekapcsolhatták a tv-t, hogy amíg elkészül az ebédjük,nézhessék. Közben apa, anya készülődött a barátokkal töltendő ebédre. És valahol itt szabadult el váratlanul a pokol, mert Levi a semmiből olyan hisztit nyomott le, ami egy lányzenekarnak is becsületére szólt volna. Nagy nehezen kidobtuk a tétovázó szülőket akikre már várt a taxi, mert velük ellentétben én biztos voltam benne, ha már nem lesz vevő senki a sikításokkal tűzdelt bömbölésre, akkor elég hamar csend lesz. Így is lett. Megebédeltek a kicsik, persze etetni kellett mindkettőt, mert a tv-t néző szemük mellett totál lebénul a kezük. A végén persze eszükbe jutott hogy itt holmi süteményfestegetés lett beígérve nekik, úgyhogy akkor kezdjük is. A sütemény, Alessia mézese, amit az idén direkt kértem, hogy ne dekoráljon (volt baja enélkül is éppen elég). Még otthon vettem cukorceruzákat, amikkel a kicsik most ügyeskedhettek. Hát, itt elég meleg van, mégis alig lehetett kinyomni a mázat, de azért időtöltésnek elment. A sütik kicsit vesztettek nemes egyszerűségükből, piros, zöld, fehér és aranysárga színekben pompázik a dekoráció (ami, remélem hamar megszárad, hogy visszapakolhassuk a dobozába). Végül Leiát sikerült lenyomni, alszik, Levi a nagypapát boldogítja. Nem látom őket, csak a kicsit hallom, aki elég jól érzi magát, úgyhogy biztos valami egyébként tilos dolgot művelnek. Én Leia álmát őrzöm, bár, az az igazság, hogy a házvezetőnő segítsége nélkül nem lenne itt alvás. Ha egészen őszinte akarok lenni, ő itt az igazi nagymama, bár egy tizessel fiatalabb nálam, de nagyon ért a kicsi gyerekek nyelvén és van benne valami végtelen nyugalom, ami előbb-utóbb a kicsikre is átragad.

Ahogy Leia felébredt, muszáj volt elterelni a figyelmét, így aztán mindenféle pancsolós, vizes, buborékfújós, vizipisztolyos játékba kezdtünk. Az utolsó pillanatban megérkeztek a szülők, hogy most Levivel rohanjunk úszás órára. Ez most más helyen volt, mint ahol legutóbb jártunk, tulajdonképpen az ausztrál utazás miatt elmaradt órát pótoltuk itt be. Levi nagyon élvezte, még ha a stílusa hagy is kívánni valót maga után, de én ne szóljak egy szót se, hiszen sokkal idősebben se tudok gyorsúszni. Azt hittem, eddigre aztán végképp kifáradt őkelme, de ebben a gyerekcentrumban sok minden volt, többek között egy kis lovarda is és persze nem szabadultunk két kör lovaglás nélkül, meg az éppen nem nyereg alá vett lovak etetése nélkül. Otthon egy gyors vacsorának kellett volna következnie, de a gyerekek inkább a déli tésztát ették, Tibiék meg úgy teleették magukat az ebéden, hogy még nem voltak éhesek. Így aztán mi ketten álltunk neki Tiborral a gulyáslevesnek, ami igazán remekül sikerült, de a család erről csak holnap délben fog tudomást szerezni. Ha megint közbe nem jön valami. Ezért egy kicsit mérges voltam, mert 1. egy vagyonba kerültek a hozzávalók, ha megsavanyodik ebben a melegben és önthetjük ki, akkor szíven szúrom magam, 2. nem én törtem magam, hogy főzhessek, ők kérték, akkor talán nem pont akkor kellett volna, amikorra ebédre hivatalosak (a hét elején többször felajánlottam), 3. ha már itt volt, legalább turkáltak volna bele, de nincs is szebb annál, amikor a munkádat levegőnek nézik.

Vacsora alatt leszakadt az ég, utána mindenki hullafáradt volt, de azért csak induljunk neki a városnak,mert a karácsonyi karnevált nem szabad kihagyni. Oh, én simán ki tudtam volna, de tudom, itt most nem én számítok, hanem a két kicsi, akik viszont még azt sem tudták, mi az, amit nem akarnak kihagyni. Bementünk az Orchard roadra, ahol eddig majd mindennap megfordultunk, de tény, hogy sötétben kivilágítva egészen pofásan festett. A Tanglin pláza előtt pedig ott várt a színes kavalkád körhintával, játékokkal, hajóhintával... A gyerekek kaptak világító lufikat, ami jó ötletnek bizonyult, mert legalább láttuk, merre járnak. Egészen addig, amíg a kezünkbe nem nyomták, mert találtak érdekesebb elfoglaltságot. Sok mindenre felültek, sok mindennel játszottak, úgyhogy tele élménnyel indultunk haza. Legalább az esti altatás viszonylag simán lezajlott, olyan fáradtak voltak, a mese felénél már mind a kettő húzta a lóbőrt.